Lucian Boia nemrég megjelent könyve aszpirin a történelem felgyorsulása által okozott migrénekre. Lelohasztja a jövő előrelátására, a jelen forgatókönyveiben feltételezett és szavatolt „újdonságra” vonatkozó túlzott elvárásokat. A történésznek meggyőződése, hogy a történelem kiszámíthatatlan és amennyire egyszerű ez az állítás, annyira nehéz azt lenyelni. A könyv azt bizonyítja, hogy a nagy események gyakran „kis ügyekből” indulnak ki, előreláthatatlan dolgok robbantják ki őket. A történelem pedig nem ismétlődik meg, a jövőt nem lehet a jelen kategóriáiból és térképeiből pontosan kikövetkeztetni. Ez a könyv a történelemmel és a történelmekkel való konfrontációval kapcsolatos legújabb neurózisainkra íródott…

Riporter: Új könyvének címe Játék szabályok nélkül. A történelem kiszámíthatatlanságáról (Un joc fără reguli. Despre imprevizibilitatea istoriei). Éppen most jelent meg. Milyen szándékkal és kinek szánta? Miért és kiért írta?

Lucian Boia: A szándék az volt, hogy elmondjam, miként gondolkodom a történelemről. Van itt egy paradoxon:

a történészeket nem igazán érdekli a történelem.

Mindegyiket a maga területe érdekli, az első világháború, a Római Birodalom bukása, a kőkor, vagy amit csak akar. De nagyon kevés történész tesz fel magában kérdéseket a történelemről általában, magáról a területről. Milyen szabályok vannak, ha vannak, milyen korlátok, mit jelent valójában a történelem? Nagyon érdekes lenne elkészíteni egy felmérést a történészek körében ezzel a kérdéssel: mi a történelem? Mindenki határozza meg. Nagyon sok olyan dolgot tudnánk meg belőle, melyekre nem is gondolunk, egy részük pedig egyenesen mulatságos lenne. A könyvet Magritte pipás festményével és a képaláírásával kezdtem, mely sokakat idegesít, miszerint „ceci n’est pas une pipe”, vagyis ez nem egy pipa. És akkor felmerül a kérdés: hogyhogy nem pipa, hiszen ez pipa, nem? Próbálj meg dohányozni vele és rájössz, hogy nem pipa, csak egy pipa ábrázolása, mely nagyon hasonlít egy pipára, de lényegében másvalami, egy festmény, nem az általa ábrázolt tárgy. Márpedig ez a történelemre is érvényes, méghozzá még nagyobb mértékben, hiszen Magritte pipája egy egyszerű dolog, míg a történelem valami nagyobb, valami összetettebb, valami vegyesebb, valami bonyolultabb. Ami a történelmet illeti, mindenféle ábrázolásunk van róla, és ez az első különbségtétel, melyet rögzíteni kell: az igazi történelem – nagybetűs Történelemnek neveztem – és a különféle ábrázolásaink, az igazi Történelmet ábrázoló történelem között. Az igazi Történelem egy dolog, míg ezek a történelmek, a történelem kisbetűs ábrázolásai számtalanok. Persze, szoros kapcsolatban állnak az igazi Történelemmel, de két különböző meghatározást kell alkalmaznunk. Mi a történelem, a nagybetűs Történelem? Ez a múlt, az egész múlt, a maga teljességében. Mi a történelem, avagy a kisbetűs történelmek? A múlt ábrázolásai, amik nemcsak a múltra vonatkoznak, vagyis feltétlenül be kell vonnunk a jelent is. A kisbetűs történelem valójában a jelen diskurzusa a múltról, az, ahogy a jelen a múlthoz viszonyul.

Hegel valahol azt írta, hogy a történelem a világ ítélőszéke. A történelmen keresztül ítéljük meg a világot?

Persze, hogy a történelmen keresztül ítéljük meg a világot, hiszen nincs más eszközünk. A történelem az egyetlen, amivel rendelkezünk. Mert mindaz, ami a mai napig történt, része ennek a történelemnek.

A könyv azt állítja, hogy nem láthatunk előre. Lehetnek különféle forgatókönyveink, de nem láthatjuk előre pontosan, mint az egzakt tudományokban, hogy egy esemény, egy jelenség bekövetkezik-e.

Ebben az esetben is megpróbáltam minél pontosabb különbséget tenni a nagybetűs és a kisbetűs történelem között. Azt próbáltam ábrázolni, hogy miként valósul meg az átváltás a nagybetűs Történelemről a számtalan kisbetűs történelemre. Guizot azt mondta – és azóta eltelt 200 év –, hogy

százféleképpen lehet történelmet csinálni.

A száz fajta azóta tovább gazdagodott – potenciálisan végtelen számú lehetőség van, és az egyik különbségtételnek a kisbetűs történelmek értelmezési biztonságára vonatkozik. A történész mindent megmagyaráz. A kisbetűs történelem sokkal koherensebb az igazi Történelemnél. A történész egy nagy koherenciagyártó. Előbb leegyszerűsít, a nagy történelemből kiemeli azt, ami szerinte fontos. Nem cipelhet be mindent egy könyv fedőlapjai közé, de még a világ legnagyobb könyvtárának falai közé sem. A történész válogat, egyszerűsít és nagyobb koherenciát ad a dolgoknak. A történések okai történelemértelmezéseinkben sokkal egyszerűbbé válnak és ugyanakkor sokkal merevebbekké, szigorúbbakká. És ezért kérdőjeleztem meg, mindig a nagy történelemhez igazodva, amelyben nem tudjuk, hogy mi történik, míg a történészek nagyon jól tudják, hogy mi történik. Persze, ők azután tudják nagyon jól, hogy mi történik, miután megtörtént. Engem az érdekelne, hogy egy történész képes-e egy nappal az események megtörténte előtt azt mondani, nézd, ez a helyzet, ezek az okok, ezek az elemek számítanak ebben az ügyben, ebből születik meg a holnap és én, a történész megmondom nektek, hogy milyen a holnap. Egyesek időnként megteszik, de mindig tévednek. Mindig olyasmi történik, amire nem számítottál és még ha részben úgy történnek is a dolgok, ahogy arra számítasz, annyi dologra nem gondoltál, hogy ha ez a keverék helyes előrejelzéseket is tartalmaz – végső soron el lehet találni ezt-azt –, összességében nem láthatjuk előre a jövőt. Még a holnapi jövőt sem.

Nézzék meg most az Egyesült Államokban tartott választásokat. Persze, egy-két ember megmondta, hogy Trump fog győzni, de ezt a változatot nem igazán vették komolyan. Szinte mindenki határozottan, erősen azt hitte, hogy Trump ellenjelöltje fog győzni és a dolgok pont fordítva alakultak. Vagy korábban ott volt a Brexit esete, még azok sem hitték, hogy győzni fognak, akik Nagy-Britanniában támogatták országuk kilépését az Európai Unióból. És íme, mégis győztek. Ez csak két példa, de mennyi minden történt, ha visszatekintünk az elmúlt évre, mindarra, ami az Európai Unióban történt, és a Brexitre, minden napvilágra került nézetkülönbségre az észak és a dél, a kelet és a nyugat, egyik ország és a másik között, hogy már szinte nem tudnak egymással dűlőre jutni az Európai Unió országai, márpedig ezt senki sem látta előre. Egyszerűen csak egy adott pillanatban kirobbant.

És a dolgok egyre kiszámíthatatlanabbaknak tűnnek. Ön írja, hogy gyorsul a történelem…

Nem hiszem, hogy ezzel rendkívüli dolgot állítanék. A történelem gyorsul, ez szabad szemmel látható, bárki megmondhatja, hogy gyorsul. A kérdés a következő: e gyorsulással hova fogunk eljutni? Vajon nem ütközünk majd egy falba? Persze, a történelem gyorsul és ugyanakkor a történelemben ható tényezőkből egyre több van, egyre változatosabbak. Például

az embereknek, még az egyszerű embereknek is, egyre nagyobb beleszólásuk van,

ha azt nézzük, ami az interneten történik. Egy csomó vélemény jelenik meg. Szintén az internet segíti az emberek gyors mozgósítását az egyes egyének elképzelései és tervei szerint. Meggyőződésem, de ez nem túl eredeti gondolat, hogy a történelem gyorsul és – miközben amúgy is kiszámíthatatlan – egyre kiszámíthatatlanabbá válik. Trump megválasztása az egyik példa. Egyáltalán nem vagyok elragadtatva tőle, de most nem erről van szó, hogy tetszik-e az ügy, vagy sem. De Trump a győzelmével nagy szívességet tett nekem, hiszen éppen arról írtam, hogy a történelem kiszámíthatatlan. És ha kell egy tökéletes bizonyíték erre, akkor íme, Trump előállt vele.

A könyvét olvasva arra gondoltam, hogy talán minden történelmi eseménynek megvannak a meghatározó tényezői, de nincs egy egységes tényező, mely mindent megmagyarázna, sem a klíma, sem a földrajzi helyzet, sem a termelési erők, de még az eszmék sem…

Még egyszer, az okságnak ebben a nagyon bonyolult ügyében a történészek túlságosan leegyszerűsítik a dolgokat és előállnak néhány okkal. Az iskolai tanulmányaimból emlékszem a francia forradalommal kapcsolatos órákra. A tanár felrajzol egy sémát a táblára. Más tantárgyaknál nem találkoztam ilyenfajta módszertannal, de a történelemórákon diákként állandóan ez volt, és aztán megfigyelőként is láttam, miként járnak el más tanárok is. Egy adott pillanatban szinte kötelezővé vált ez a séma, és az első pontot az okok képezték: a francia forradalom okai, egy, kettő, három… Honnan tudja a tanár, mik voltak a francia forradalom okai? Onnan tudja, hogy könyvekből olvasta őket, de honnan tudják azok, akik a kérdéses könyveket írták? Természetesen elképzelhetők, de mégiscsak egy nagy leegyszerűsítést és egy koherenciainfúziót képviselnek. Mert a történelem különben nagyon zavaros.

Ebben a könyvben kitérek az első világháború okaira. Sokáig azt mondták, hogy itt nagy erők lendültek mozgásba, a nagyhatalmak, a nacionalizmusok csaptak össze… Természetesen ezek is az okok között vannak, de felmerült bennem, hogy mik lehettek a kis okok.

A történészek hosszú ideig nem foglalkoztak a kis okokkal,

mert nem lenne komoly dolog kis dolgokról beszélnünk, a történelmet csakis nagy, gazdasági, társadalmi és más hasonló erők alakíthatják – persze, hogy ezek is, csakhogy igazából az okok keveréke, mely a valóságban sokkal bonyolultabb és sokkal több mindent magába foglal, mint amennyit a történészek elmondanak. Mi lett volna, ha nem kerül sor a szarajevói merényletre, vagy ha nem sikerül? Egyértelmű, hogy ebben az esetben nem akkor, 1914 nyarán robban ki a háború. Főleg, hogy a világ nagyon nyugodt volt. Néhány évig nagy feszültségek voltak, a két balkáni háború, de mindet sikerült tárgyalásokkal megoldani. És akkor mindenki azt mondta, hogy majd kifújja magát a híres 1914-es nyáron. Németország császára, a Kaiser éppen a Balti-tengeren üdült, nyár volt, az emberek lazítottak és hirtelen bekövetkezett a szarajevói merénylet, annak minden következményével. Egyes történészek azt mondják, hogy ha nem lett volna a szarajevói merénylet, az első világháborúnak akkor is ki kellett volna robbannia. Honnan tudják, hogy ki kellett volna robbannia? Egyetlen történelmet ismerünk, mely magába foglalja a szarajevói merényletet. 1914-ig bonyolultabb konfliktusokat is sikerült megoldani. Ezúttal megtörtént a merénylet, aztán a diplomáciai dadogás, senki sem úgy járt el, ahogy kell, nem bíztak egymásban, és ez fontosabb tényező volt, mint a németek expanziós politikája. És nemcsak az övék. Persze, létezik ez a harcias, hódításra, a másik alárendelésére irányuló tendencia. De ismétlem, egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a szarajevói merénylet nélkül is lett volna első világháború. Lehet, hogy bizonyos idő múlva, más feltételekkel. De az már nem ugyanaz a történet lett volna. Az az igazság, hogy nem tudjuk, a történelem egyetlen módon zajlott. És ebből aztán a történészek nagyon merev következtetéseket vonnak le. Ha a történelem egy bizonyosféleképpen zajlott, akkor akár ugyanazokkal az okokkal másképp is történhetett volna, csak másképpen kombinálva őket.

Van egy kis fejezet a nyugati civilizáció megjelenéséről is…

Könyvet is írtam erről. A példáimban – nem kizárólagosan, de jelentős mértékben – korábban megírt könyveimre utalok, most abból a szemszögből nézve, amit ebben a könyvben bizonyítani akartam.

A nyugati civilizáció egy adott pillanatban kirobban, eltávolodik a többitől.

Végső soron a Nyugat hozta létre azt a világot, melyben most élünk. Persze, most úgy politikailag korrekt, ha azt mondod, hogy nemcsak a nyugat – hanem a kínaiak is, most feltétlenül hozzá kell tenned a kínaiakat is. És nagyon jól látható, hogy miként tekintenek a történelemre a jelenből nézve. Száz vagy ötven évvel ezelőtt még senki sem állította, hogy ez az óriási, de eléggé magába zárkózó országnak, Kínának különösebb befolyása lett volna a globális történelemre. Mivel Kína most annyira fontos a jelenlegi globalizálás kontextusában, azonnal azzal állnak elő egyes történészek, hogy nézzünk a múltba, de miért nem vesszük számításba Kínát is? Miért csak a Nyugat? Vagy azt mondják: íme, milyen rossz dolgokat tett a Nyugat, az Inkvizíció, a rabszolga-kereskedelem és a többi. Rendben, de az igazság az, hogy a mai világot a nyugati civilizáció hozta létre, sőt, azt mondanám, hogy csakis a nyugati civilizáció. Persze, hogy másoktól is átvett elemeket. A kínaiaktól a puskaport, a nyomdát, az iránytűt, nagyon sok dolgot a kínaiak találtak fel, csakhogy ezek nem vezették az emberiséget egy újfajta civilizáció felé. A nyugat másoktól is átvett dolgokat, de úgy, hogy azok bizonyos formában összekapcsolódtak és elvezettek bennünket a mai világunk felé.

Egy másik fejezet Románia megjelenéséről szól, mely akár el is maradhatott volna. Nem volt megírva a csillagokban, állítja ön…

Remélem, ez nem fog sokkot okozni a nacionalistáinknak. Nemcsak Romániáról van szó, hanem mindarról, ami a történelemben történik. Megtörténhetett, ezt bizonyítja, hogy megtörtént, de akár el is maradhatott volna. Ami Romániát illeti, itt mégiscsak van egy érdekes dolog.

Persze, hogy a románok létre akarták hozni Romániát,

mert ha nem akarták volna, akkor mások nem noszogatták volna őket, hogy hozzák létre a román államot. De nem lettek volna képesek létrehozni, túl kicsik voltak, ott volt a két fejedelemség, Moldva és Havasalföld, de ki vette őket komolyan a nagy birodalmak között? Ez az egész térség a nagy birodalmak területét képezte: az Oszmán Birodalom, az Orosz Birodalom és az osztrák-magyar Habsburg Birodalom. És ezek mellett, pontosan ott, ahol e birodalmak határai találkoztak, volt két fejedelemség, Havasalföld és Moldva, melyeket – természetesen – senki sem vett figyelembe, túl kicsik, túl jelentéktelenek voltak. Márpedig akkor, a XIX. század közepén megtörtént a román, a hazafiaink, a híres 1848-as nemzedék projektje és Franciaország, a Második Birodalom, III. Napóleon politikája közötti fúzió, aki el akarta törölni nagybátyja, Napóleon császár, az első vereségeinek következményeit. Ebbe az európai politikába, melyben Franciaország kezd nagyon aktívan megnyilvánulni, bekerül a fejedelemségek ügye is, a krími háború kontextusában, most nincs értelme az egészet elmondani, elolvasható a könyvemben. De

ha nem lett volna ez a kontextus, akkor a fejedelemségek nem hajthatták volna végre az 1859-es egyesülést.

Az Oszmán Birodalom ellenezte, a Habsburg Birodalom ellenezte, Nagy-Britannia ellenezte, mert nagyon ragaszkodott az Oszmán Birodalom integritásához, hogy biztosítsa a hatalmi egyensúlyt. Ha túl nagy csapást mértél az Oszmán Birodalomra, ezzel Oroszországot erősítetted és éppen ezt nem akarta Nagy-Britannia, az oroszoknak pedig szintén nem fűződött érdekük hozzá (az egyesüléshez – a szerk.). Akkor, az 1856-os párizsi békekonferencián és a következő években úgy táncoltak, ahogy a franciák fütyültek. A franciák sokkal jobban bántak velük, mint azt várták és akkor az oroszok is engedékenyek voltak és támogatták a fejedelemségek egyesülését. Aztán visszakoztak, 1866-ra már megromlott a jó viszonyuk a franciákkal. 1866-ban volt egy szeparatista megmozdulás Jászvásáron (Iaşi), Cuza trónfosztása után és I. Károly hatalomra kerülése előtt, melyet Oroszország támogatott. A románok viszont átsiklottak ezek között és 1859-ben sikerült végrehajtaniuk a kis egyesülést. 1918-ban pedig, ezt Petre P. Carp megírta, a románoknak akkora szerencséjük volt, hogy már nincs is szükségük politikusokra. Valóban, Románia belépett a háborúba az Antant oldalán Erdélyért, Erdélyért plusz Bukovináért, de nem Besszarábiáért is. Romániának óriási szerencséje volt. Persze, hogy a szerencse összekapcsolódott egy bizonyosfajta nemzeti és hazafias attitűddel, a románok valóban akarták a nagy Romániát. De ha a történelem nem segíti őket, akkor nem sikerült volna és kész.

Térjünk vissza egy kicsit a jelenbe és ahhoz, ahogy a történelem kiszolgál bizonyos politikai, ideológiai érdekeket, célokat, vagy éppen ezekért tekintenek el tőle. Példaként felhozza Európa keresztény gyökereit és azt mondja, hogy különféle politikai megfontolásokból megkerülni ezt az igazságot, nehogy megsértsük a többieket, egyszerűen egy elhallgatással elkövetett történelemhamisítás.

Ez számomra nyilvánvalónak tűnik. Egyértelmű, hogy az európai civilizációnak keresztény gyökerei vannak és a kereszténység nagyon sokat megmagyaráz abból, ahogy a nyugati civilizáció létrejött. Persze, hogy ma ezek a dolgok kevésbé tudatosulnak, de ez nem jelenti azt, hogy a történelem folyamán nem számítottak. És akkor most mit kezdünk a történelemmel, tényleg eltorzítjuk? Akárhogy is a jelen felől nézzük, mert csakis a jelen felől nézhetjük, de legalább ne torzítsuk el tudatosan különféle okok miatt, mint amilyen ez is, a politikai korrektség.

Lehet, hogy mindannak, ami ma történik, Trump megválasztásának és a populizmus offenzívájának is, talán a politikai korrektség nyomásához is köze van.

Egyértelmű, hogy az Egyesült Államokban ez volt az egyik ok, de nem tudjuk, mi fog következni. Még egyszer mondom, a jövő kiszámíthatatlan. Az, hogy megtörtént a Brexit, az a tény, hogy az Egyesült Államokban most megtörtént, ami megtörtént, mind olyan dolgok, melyek ezt a kiszámíthatatlanságot bizonyítják. Ezek ezentúl is működni fognak. Tehát ne kérdezze, hogy Trump példája Európában is megismétlődik-e, és hogy mi fog történni. Egyesek máris arra gondolnak, hogy Le Pen asszonynak most minden esélye megvan a győzelemre, talán igen, talán egyáltalán nincs…

Vagy Németországban…

Nem tudjuk, hogy mi lesz.

Normális dolog forgatókönyveket készíteni a jövőre vonatkozóan,

szükség van egy haladási irányra, mert különben összevissza kóvályogsz. Persze, hogy egy bizonyos irányba kell haladni, de nem mindenki igyekszik ugyanabba az irányba és a történelemben olyan sok tényező kombinálódik, hogy nem gyűjthetsz össze mindenkit és nem állapíthatod meg pontosan, mi következik majd a kölcsönhatásukból. A jövő ismeretlen marad. Hála Istennek, hogy ismeretlen marad, iszonyatos lenne pontosan tudni, mi lesz a jövőben, vagy ha mindenki pontosan tudná, mi történik a saját életében a haláláig, ilyen körülmények között nem is lehetne élni. Így hát, továbbra is meglepetésekben lesz részünk. Nem tudom, mi fog történni, de azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy több minden fog történni, éppen azért, mert a történelem felgyorsult, éppen azért, mert még több tényező fog hatni a történelemre. A történelemben először eltűntek a távolságok. Gyakorlatilag már nincsenek távolságok, fizikailag is nagyon gyorsan eljuthatsz egyik helyről a másikra, de már nincs is rá szükség, hiszen minden kapcsolat azonnal létrehozható interneten, mobiltelefonon keresztül. Sok tényező mutatja azt, hogy számos sokkban lesz részünk.

Hérodotosz, vagy Thuküdidész?

A Történelem Karon néhány évtizedig a történetírás történetét tanítottam, így hát velük kezdtem, az ókori görög történetírással. Melyiket kedvelem jobban? Nincsenek ilyenfajta preferenciáim. Mindketten egy bizonyos fajta történelem alapítói. Hérodotosz annak, amit mi – persze, ez akkoriban nem létezett – a civilizáció vagy a civilizációk történelmének neveznénk. Nagyon foglalkoztatta, hogy miként élnek a különféle népek, az életmódjuk és hasonlók. Nemcsak a történelem, hanem a földrajz és az antropológia atyja is. Hérodotosz történeteinek primitívsége ellenére – abban az értelemben, hogy ez volt az első egybefüggő történelemről szóló mű –, e kezdetlegessége ellenére nagyon nyitott a civilizációs jelenségek iránt. Másrészt Thuküdidész sokkal korlátozottabb történelmet ír, a peloponnészoszi háború történetét, sokkal jobban uralja a kutatási eszközöket, az okok foglalkoztatják és így tovább. Mindkettőnek megvan a maga modernitási vagy pre-modernitási része.

És régebbi történészek közül ki lenne a kedvence?

Ha viccelni szeretnék, azt mondanám, hogy

a történelem területén a legjobban saját magammal értem meg magam.

A kedvenc történészem? Több kedvencem is volt, valaha alaposan tanulmányoztam az Annales-iskolát, melyet ebben a könyvemben eléggé bírálok, de végül is az én eszméim és nézőpontjaim is fejlődtek. Akkoriban nagyon kedveltem ezeket a történészeket, Lucien Febvre-t, Marc Bloch-t, az új francia történelem alapítóit, Braudelt, Leroy Ladurie-t és a többieket, ragyogó történésziskola volt, azért beszélek múlt időben, mert már távolról sem ugyanaz, ami fél évszázaddal ezelőtt volt. A román történészek közül fiatalkoromban, és ez azt jelenti, hogy nagyon rég volt, nagyon kedveltem Bogdan Petriceicu Haşdeut, aki fantáziál, de talán éppen az vonzott, hogy túllép a kimondott történelmen. Nem tudom, mit válaszoljak. Annyira lefoglalnak a saját gondolataim, a saját könyveim…

A történelemben vannak ciklusok?

Azt hiszem, hogy a történelemben nincsenek ciklusok. Abban a kisbetűs történelemben igen, amiben mindenféle van. Ezek történetírási konstrukciók. Egyesek mostanában azt, ami jelenleg Európában történik, az iszlámnak ezt az invázióját a Római Birodalommal állítják párhuzamba. Azt mondják, hogy a Római Birodalom is így szűnt meg, hogy az etnikumok, a kultúrák keveredése következett. De én nem hiszek ezekben a dolgokban.

A ciklusok a híres mondás felé vezetnek minket, nevezetesen afelé, hogy a történelem megismétli önmagát.

Nem hiszem, hogy megismételné önmagát, mert erre nincs lehetőség. Egyes elemek ismétlődnek, találhatsz hasonlóságokat, de a mai nap különbözik a holnapitól.

El lehet mesélni a történelmet, vagy bölcsebb lenne, ha megmaradnánk elemzett adatok gyűjteményénél?

Akárhogy is mesélnénk – ezt teszi egyébként a történész, kiemel egy részt, kivágja a nagy történelemből. Kivág egy időszakot, egy kérdéskört és a dolgokat beilleszti egy saját forgatókönyvbe. Ezért igaz a kisbetűs történelem bizonyos értelemben. Más értelemben kevésbé igaz, vagy egyáltalán nem. Ha megkérdezné, nehezen tudnék címkét ragasztani rá: igaz, vagy nem igaz? Igaz is, meg nem is.

Az elmesélés azt jelenti, hogy az olvasónak vagy a hallgatónak megadod az idő érzését, az idő múlásának érzését. A történész némiképp az idővel foglalkozik.

Ismétlem, ez a kisbetűs történelem sohasem fog eltűnni, mert végső soron nincs egyebed, csak a történelem, mindaz, ami minden szempontból eddig történt, az történelem. Így hát mindig lesz érdeklődés e történelem iránt. Az tényleg mindennek a teteje lenne, ha semmi sem érdekelne minket a múltból. Teljes mértékben lógnánk a levegőben, teljesen elvesznénk, ha nem tudnánk, hogy mi történt tegnapig ebben a világban. A történelem továbbra is fontos kutatási tárgy marad és továbbra is jelen lesz. Valószínűleg már nem lesz olyan nagy szerepe, mint a XIX. században volt, amikor kialakultak a nemzetek, amikor kikristályosodtak a nemzeti ideológiák. A történelem akkor az első helyre került a tudományok között, mert identitásokról szólt és pontosan

ez volt a nemzeti típusú identitások körvonalazódásának korszaka.

Most már nincs ilyen nagy jelentősége. Ez szintén a történelem felgyorsulásával kapcsolatos. Sokkal jobban lefoglal minket a jelen, valamint a jövőre vonatkozó tervek, mint a múlt. Főleg Európának ebben a részében, ez egy minden tekintetben kissé elmaradottabb vidék, a történetírási nacionalizmus még jó ideig fennmarad. Amíg nem győződnek meg a történészeink is arról, hogy már nincs szükségünk történelemre, hogy mit tudom, milyen jogokat alátámasszunk. A történelem nem ilyen szempontból érdekes. Sok-sok szempontból és szemszögből nézve marad fontos. De felejtsük el azt, hogy ha Dáciához kötjük magunkat, akkor, kész, megoldottuk Románia gondját, vagy Vitéz Mihályhoz (Mihai Viteazul). Románia az, ami, egy megszilárdult nemzet és már nincs szükség arra, hogy történészek mindenféle, eléggé hajuknál fogva előrerángatott történelmi epizódokkal támogassuk meg. Mert hallom azoktól, akik nagyon meg vannak arról győződve, hogy a román nemzeti egység már a középkorban létezett, hogy Vitéz Mihály Romániát akarta létrehozni, de ez jelenleg hamis álláspont. Az utóbbi hetekben hallhattak egyeseket – nehezen tudtam elhinni és nem akarok neveket mondani –, akik

azt mondják, hogy Románia szét fog esni a Nagy Egyesülés évfordulójáig,

tehát már csak két évünk lenne hátra. Erdély függetlenné fog válni, a többi föderalizálódik, Moldvát egy szép napon megszerzik az oroszok, hogy kialakítsanak egy rendes moldvai egységet és így tovább. Ezek felelőtlen emberek. Velük ellentétben, miközben a múltba tekintek, nem mondok ilyet, hogy létezett volna egység. Vagyis, hogy Dácia egységes lett volna, legyünk komolyak! A XIX. századig létezett egy moldvai identitás, de ha ilyet mondunk, akkor ez nem jelenti azt, hogy bírálni kellene bennünket, mert belekavarnánk nem tudom mibe, vagyis, hogy különálló identitásként támogatnánk Moldova Köztársaság identitását. Azonnal felmerülnek ilyen ürügyek és ilyenfajta vádak és ezek mind végső soron Sorosnál lyukadnak ki, vagyis, hogy aha, Soros fizetett le téged, ha ilyesmit mondasz. Én azt mondom, hogy a középkorban, egészen a XIX. századig Moldva nem egy Havasalfölddel. A moldvaiak sohasem nevezték magukat románoknak, egészen a XIX. századig moldvaiaknak tartották magukat. Miron Costin írt egy munkát a románok eredetéről, a mi nyelvünkön, de a Moldovai nemzetség (De neamul moldovenilor) címet adta neki. Grigore Ureche a moldovai nyelvünkről beszél. De jelenleg konszolidált nemzet vagyunk, és nem kell állandóan aggódnunk, hogy jaj, mi történik majd a román állammal, szét fog esni. Nem fog szétesni. A történelem egy folyamat, eljutottunk a nemzeti identitásokhoz, a modern korszakhoz. Mit akarunk alátámasztani a múlt eltorzításával? Ezt tették a szerbek Koszovóval. Ott van a szerb nemzet bölcsője. Meglehet, valószínűleg így is van, de ez már semmit sem használ, tekintettel arra, hogy az albánok ott 90 százalékot tesznek ki. Ha ez, mondjuk, Erdélyben történt volna, és a magyarok nem tették volna ki 1914-ben a lakosság kevesebb, mint az egyharmadát – miközben a románok több mint a felét. Ha Erdélyt elmagyarosították volna, akkor hiába jöttél volna Deceballal meg Vitéz Mihállyal, mert semmire sem lett volna jó. Az első világháború után a különféle nemzetállamok részévé vált területek ennek az elvnek az alapján teljesítették ki a kérdéses nemzetállamokat, annak alapján, hogy a lakosság többsége ezt akarta. A románok 1918-ban, Erdélyben egyesülni akartak Romániával, ennek semmi köze, csak a képzeletben, egy nemzeti mitológiában, ennek semmi köze Traianushoz és Decebalhoz, vagy Vitéz Mihályhoz. Ahhoz a döntéshez van köze, melyet a románok egy bizonyos nemzedéke meghozott.

Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést.

Én is köszönöm.

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.