Egyed Pétert hallgatni kicsit olyan, mintha az embert bevinnék egy nagy sötétlő erdőbe, bolyanganának vele a szerteágazó ösvényeken, majd magára hagynák egy tisztáson, hogy keresse meg egyedül  a kifelé vezető utat. És ez egyáltalán nem baj, mert a nagy sötétlő erdőknél köztudomásúlag nincs jobb hely arra, hogy a magányos ember csendben elmélkedjen egy sort az élet értelméről, mielőtt visszaér a harsány, zajos mindennapokba.

Vagy olyan, mint egy könyvtár: például Egyed Péter nagyszüleinek bodosi könyvtára, amelyben

irodalmi mindenevővé vált,

de a „mindenből” mégiscsak kiemelkedett Tolsztoj Háború és békéje, ami egy korabeli gyerektől csak akkor nem szokatlan, ha tudjuk, hogy első verseit nagyapja sírjánál írta.

Ha már nagyszülők: első írásait két ember látta, anyai nagyapja és apai nagyanyja, ők mondtak szak- vagy épp kevésbé avatott véleményt az opuszokról. Az első kötete már profi szerkesztő rostáján ment át, a Csiki Lászlóén, aki szigorú szemmel minden verssort külön értékelt: plusz-, mínusz- vagy kérdőjellel.

Így aztán nem lett agrármérnök, pedig annak készült, de tizenegyedik osztályban belécsapott a felismerés, miszerint egyetlen dologra alkalmas, mégpedig a filozófiai stúdiumokra.

Ezzel csak az a probléma – amint azt László Noémi, a beszélgetőtárs felveti –, hogy a magyar irodalmi környezet és hagyomány nem biztos, hogy kedvez egy olyan tollforgatónak, aki egy személyben poéta és filozófus is.

Ez igaz, mert

a magyar költészet zsigerileg nem filozofikus

– mondja Egyed, bár Csokonai költészetében például nagyon is felfedezhető a filozofáló vonal, jobbára német minták hatására. Mindez nem csoda, ha figyelembe vesszük, hogy az is vita tárgya, lehet-e egyáltalán magyar filozófiáról beszélni, Köteles Sámuel ide, Böhm Károly oda.

Ha magyar filozófia nincs is (vagy nemigen, vagy igen), diskurzusok vannak dögivel, a nehezen meghatározható poszt- és posztposztmodern korában „ki sem esünk a diskurzusokból”, irodalmi kánonból is van vagy hat (szerintünk több), és „ahány szekértábor, annyi zseni”, márpedig ennyi zseni nem lehet egy ekkora irodalomban, mint a miénk. A mai (szabad)vers pedig gyakran „egyszerű észrevételek szösszenete”, amelynek művelői megfeledkeznek arról, hogy a poézis lényegi kapcsolatban áll a dalformával, illetve hogy a költészet mesterség, amely tanulható.

És miközben Egyed Péter arról beszél, hogy

nemzedékéből szinte egyedül maradt

(a nagy többség elvándorolt már, vagy külhonokba, vagy a másvilágra), közvetett módon el is hárítja magától ezt az alkotói magányérzetet. Elmeséli, hogy a Kurszk atom-tengeralattjáró tragédiájából ihletődött 23 buborék – A Kurszk balladája című verseskötetét a neves költőnő, Maja Ceszárszkaja fordította oroszra.

A moszkvai bemutatón aztán odajött hozzá az egyik halott tengerész özvegye, és átadott neki egy, a Kurszkot ábrázoló ikont. Arra a kérdésre, hogyan jutott a tengerészfeleségek tudomására ez a könyvbemutató (főként, hogy az orosz hatóságok igyekeznek azóta is hallgatni a tragédiáról), lehalkított hangon azt válaszolta: itt most erről nem beszélhetünk, de nekünk is megvan a titkosszolgálatunk.

Hát ennyire nincs egyedül a költő, akkor sem, ha filozófus.