A 700 éves Kolozsvár kiváltságlevelének kalandos története

Tudjuk, hogy szép, meg régi, meg fontos. Büszkék is vagyunk rá nagyon. De miről is szólt?
Hirdetés

Nos, Radu Lupescu történész (A Sapientia EMTE docense) kiválóan elmagyarázta mindenkinek, aki csütörtökön délelőtt 11 órakor beült a Sapi Tordai úti épületének Aula Magnájába. (E sorok írója jelzi, hogy Lupescu úr ezennel kedvenc professzorává lépett elő. Még ilyen jó előadót katedrán nem látott. Pont.)

A történész azzal indított, hogy beszámolt a lehangoló múltról, már amennyire bele tudta fúrni éles tekintetét a homályba. Eszerint 1816-ban nem ünnepelték meg a Kincses Város nevezetes kiváltságlevelének évfordulóját, mert akkoriban ilyesmiket még nem szoktak ünnepelni. 1916-ban szintén nem ünnepeltek, és erre jó, illetve egészen rossz okuk is volt: éppen dúlt ugyanis az I. világháború, és augusztus tájékán Erdélyben is forró pillanatkora került sor, érthető volt tehát az ünneplés mellőzése.

És ezzel el is érkeztünk 2016-hoz. Most igyekszünk pótolni, ami a korábbi kerek évfordulók alkalmával elmaradt. Lupescu Radu előadása egy egész megemlékezés-sorozat kezdő momentuma, az év hátralevő részében több kiállítás, konferencia és előadás is lesz még a témában. A történész azonban csendesen megjegyezte:

jó lett volna, ha az emberek már januárban érzékelnek valamit az ünnepi hangulatból, de sajnos nem így történt.

És akkor nézzük, hogyan is nézett ki az a terület, ahonnan Kolozsvár sikertörténete elindult az Árpádok korában. A Kolozs megyének nevezhető terület lényegében két pillérre épült: az egyik a kolozsmonostori királyi vár, a másik pedig a kolozsi sóaknák. A hosszúkás területet valószínűleg már Szent István korában megszervezték: voltak a királyi birtokok meg a vár (vagyis a várispánság), aztán meg volt a maradék terület, ez alkotta a vármegyét. A terület központja értelemszerűen a kolozsmonostori vár, ez a 11. századi ispánsági vár volt. A vár területén végzett ásatások több réteget hoztak felszínre. Ott van először az a réteg, amely egy kis település létét bizonyítja. A településhez tartozó temetőből I. András és Salamon királyok korából származó pénzérmék kerültek elő. Aztán a 11. század második felében I. Béla vagy Szent László Király (a szakvélemények megoszlanak e tekintetben) betelepítette a bencés rendet a vár területére. A bizonyíték: egy 12. századi temető a bencés kolostor körül. A 13. században aztán a kolozsmonostori bencés apát püspöki süveget kapott. Ez viszont (ahogy lenni szokott) nem tetszett a gyulafehérvári püspöknek. Olyannyira nem, hogy kétszer is megostromolta az apátságot. Ha ehhez hozzácsapjuk az 1241–42-es tatárjárást, könnyen elképzelhető, mi volt az eredmény: alig maradt a városban ember. Meg épület. A 13. század második felében aztán újjáépítették az apátságot, ám a vár ekkora megszűnt, mint ispánsági központ. A közigazgatási struktúra egész Magyarországon átalakult, ezért a vár átkerült a bencések kezébe.

 

Kolozsmonostor és Kolozsvár kettős településjellege a 13. században

Nagyjából így nézhetett ki a kora középkori Kolozsvár (a felvétel a pénteken nyílt oklevélkiállításon készült)

 

És akkor lépjünk közelebb, és nézzük a várost magát.

Amint az köztudott, Kolozsvár helyén a Kr. e. 1-2. században létezett egy jól menő római város, az a bizonyos Napoca. Tudjuk, voltak ásatások, keresgélték kicsit Napocát, főleg a Főtéren meg a Minorita tér közelében, de mind a mai napig hiányzik egy koherens összkép arról, hogyan is nézett ki a római város. A román történészek ezzel is adósok maradtak. Márpedig fontos lenne ismerni a tényeket, ugyanis a római település hatással volt a középkori város kialakulására. Jelen pillanatban még a Napoca méreteire vonatkozó adatok is bizonytalanok. Az mindenesetre joggal feltételezhető, hogy a középkori embereknek ugyancsak jól jöttek a római romok. Egyrészt felhasználhatták a köveket saját építkezéseikhez, másrészt a már meglevő alapfalakra felhúzhatták az újakat.

Amit biztosan tudni lehet: az első középkori település valamikor a 12. században már létezett ezen a helyen. Nem tudjuk, mekkora volt, nem tudjuk, hol volt a temploma, viszont a régészeti leletek alapján tudjuk, hogy volt legalább két temetője. Sajnos azt is tudjuk, hogy a tatárok elpusztították, vagy – Radu Lupescu szóhasználatával élve – formatálták a várost, mint egy winchestert.

De kik voltak azok a népek, akiket a tatárok kiirtottak?

A korai Kolozsvár váralja település volt. A kolozsmonostori vár alatt helyezkedett el. Innen kapta a nevét is. Nagyon valószínű tehát, hogy várnépek lakták, vagyis olyan emberek, akik különböző szolgálatokat teljesítettek a várban. Később jobbágyoknak nevezték őket. Aztán lehettek várjobbágyok is, ezek a későbbi kisnemeseknek feleltek meg. Ők adták például a várnagyot, a hadnagyot és más fontosabb tisztségeket betöltő embereket. A tatárjárás után alig maradt hírmondó ezekből a népekből, ám ők minden valószínűség szerint visszaköltöztek a településre, és kezdték elölről az életet.

És akkor beszéljünk végre a királyokról is. Elsősorban V. Istvánról. Aki a nagy király, a második honalapító, IV. Béla fia volt. Akinek – rengeteg erénye és kiválósága mellett – volt egy nagy baja, legalábbis az ifjú István szempontjából. Sehogy sem akart meghalni. Ezért aztán konfliktus alakult ki apa és fia közt. De Béla bölcs király volt: fogta magát és átadta fiának a királyság keleti részét, Erdéllyel együtt, persze.

 

IV. Béla éppen felteszi a békehozó koronát fia, István fejére

 

Sőt, meg is koronázta Istvánt, annak rendje s módja szerint. V. István tehát teljes jogú uralkodója volt Erdélynek.

Nevezhetjük őt egyfajta második honalapítónak is, közelebbről pedig Kolozsvár alapítójának.

Ugyanis tőle telhetőleg igyekezett lábra állítani a tatárjárás után romokban heverő Erdélyt. Kolozsvár esetében kicsit furcsán, ellentmondásosan járt el. Egyrészt odaadta a város egy részét a gyulafehérvári püspöknek (ami ezáltal megszűnt királyi birtok lenni), ami nem kifejezetten építő jellegű lépés. Másrészt viszont igyekezett megerősíteni a települést, különböző kiváltságokat adott neki és serkentette a hospesek (magyarán, idegen telepesek) betelepülését. Ha egy újabb kori térképre tekintünk, az Óvár volt a királyi rész (erős szász jelleggel), a Magyar utca környéke pedig – ahol a visszatért várnépek laktak – a püspök tulajdona volt, vagyis – figyelem! – az ő faluja, nem városa. Elmondhatjuk tehát, hogy a király városa és a püspök faluja egy ideig párhuzamosan létezett: 1355-ig például itt volt a püspök udvarháza. Idővel aztán a királyi város (ahol többnyire szász hospesek laktak) szépen bekebelezte a püspöki települést (ahol viszont többnyire magyar várnépek éltek), és ennek következtében megnőtt Kolozsváron a magyarok aránya.

És ezzel elérkeztünk az ominózus 1316-os momentumhoz. Színre lépett egy új dinasztia, az Anjou, és az első király, I. Károly.

 

Ezekkel az urakkal hadakozott I. Károly, hogy rend legyen a birtokon

 

Hirdetés

Nem volt neki könnyű dolga: hadakoznia kellett az országot kézben tartó nagyurakkal. Viszont van itt egy fontos körülmény, ami sokat nyomhatott a latban a kiváltságlevelet illetően: Kolozsvár feltehetően segítette I. Károlyt a hadakozásban. Magyarán:

Kolozsvár azért nem kapta ingyen azt a kiváltságlevelet.

Amiért a város két legfontosabb embere, a plébános és a bíró járult a király színe elé.

És akkor, az irat. A kiváltságlevélnek összesen hat pontja van. Az első az adózási formára vonatkozott (ami, ugye, mindig is fontos elemét képezte bármely rendszernek). Radu Lupescu számításai szerint a házzal és birtokkal rendelkező  kolozsváriak évente 130 mai lejnek megfelelő összegű adót kellett befizetniük a királyi kincstárba. Vagyis elég keveset. A rend kedvéért azért bemásoljuk az eredeti szöveg magyar változatát: „Földbér (terragium) gyanánt minden egyes telepesünk, aki ekével rendelkezik, Szent Márton napján fizessen minden évben egy királyi súlyú fertót. A többi telepes, aki csak házzal, de ekével nem rendelkezik, három nehezéket fizessen az említett ünnepnapon. A zsellérek pedig ugyanarra az időre másfél nehezéket.” Az eke azt jelentette, hogy a telepesnek nem csak háza, birtoka is volt.

A második pont tulajdonképpen a hadügyekre vonatkozott: „Hatvan háznép után egy kellőképpen felszerelt fegyverest kötelesek a mi hadseregünkbe küldeni.” Persze nem kell megijedni: egy-egy város öt, tíz, maximum tizenöt katonát volt köteles kiállítani. Sőt, később már pénzzel is ki lehetett váltani a katonáskodást.

 

Ezek mai emberek, csak azért szúrtuk be őket ide, hogy mindenki lássa, milyen sokan voltunk Lupescu Radu előadásán

 

A harmadik pont a helyi autonómia vonatkozásában igen fontos dolgot mondott ki:

a kolozsváriak maguk közül választhattak falunagyot, vagyis bírót. A király csak főbenjáró bűnök esetében küldte el a saját bíróját. Tessék: „Falunagyot (bírót) maguk közül választhatnak, aki minden közöttük levő és határaikon belüli ügyekben ítélkezhet, kivéve az emberölést, lopást, rablást, gyújtogatást és bajsebet (megsebesítést). Ez utóbbi esetekben a mi bírónk és az ő falunagyuk együtt ítélkezik. A bírságból pedig kétharmad a mi bírónknak, egyharmad a falunagynak jár.”

A negyedik pontban a király elengedte a kolozsváriak vásárvámát. De csak Erdélyen belül. (Akkor, amikor Szeben például az egész országra kiterjedő vámmentességet élvezett.) „Azt is megengedjük a mi telepeseinknek, hogy Erdély határain belül, úgy a városokban, mint más helyeken, áruik és javaik után semmilyen vásárvámot (tributum) ne fizessenek.”

Az ötödik pont szintén a helyi autonómia megerősödését eredményezte: „Papot és plébánost közakarattal szabadon választhatnak, amint az más városainkban is szokás, aki az őt megillető összes jogokkal rendelkezik.” Hogy ez mit is jelentett konkrétan? Hát azt, hogy a pap személyének kiválasztásába a püspök nem szólhatott bele. Ami ugyancsak nagy dolog volt.

 

Ő pedig maga Lupescu Radu történész, a Sapientia EMTE docense, igen kiváló tudós és előadó

 

A hatodik pont igazából a kolozsváriak megnyugtatására szolgáló záradék volt: „Azt is megengedjük nekik, hogy a környező földeket, amelyeket mindeddig jogosan birtokoltak, erdőkkel, berkekkel, rétekkel, szántóföldekkel és más haszonélvezetekkel együtt továbbra is birtokolják és használják békével és csendesen, de mások joga és sérelme nélkül.” Erre a megnyugtató kitételre azért volt szükség, mert a szövegben említett mindenféle birtok tulajdonképpen a királyé volt. Aki

bármikor, bárkinek odaajándékozhatta a várost, ha éppen úri kedve úgy hozta.

Tehát Kolozsvár is folyamatosan azon volt, hogy a kiváltságlevelet megújítsa a mindenkori király. I. Károly kétszer is megújította az ominózus kiváltságlevelet, 1331-ben és 1336-ban. Az első megújításra azért volt szükség, mert I. Károly elvesztette a pecsétjét a posadai csata során. Utódja, Nagy Lajos király is kétszer újította meg a kiváltságlevelet, 1353-ban és 1364-ben. Ez esetben sem maradt el a baki: az utolsó megújításra azért került sor, mert Lajos király elvesztette pecsétjét a boszniai hadjárat alatt. (Hiába, a királyok is csak emberek.)

Amit ma a kolozsvári állami levéltárban őriznek, az az 1336-os kiváltságlevél, ugyanis az 1316-os elveszett. Az igazán rossz hír azonban az, hogy az 1336-os kiváltságlevél egyszerűen eltűnt az Állami Levéltárból. Még évtizedekkel ezelőtt. Hogyan, nem tudni. Ezért manapság a történelmi múzeum számára készített faximile példányt szokták mutogatni. Ez van: ilyen a kiváltságlevelek, közösségek, népek sorsa.

 

Helyszíni fotók: Szabó Tünde

Hirdetés