A rablázadások jelenségének három komponense van, melyeket azonban a tömegmanipulálási technikákkal kapcsolatos okok miatt a megkülönböztethetetlenségig összekeverték, hogy ezzel egyetlen végkifejletet kényszerítsenek ki: a börtönök kiürítését.

E komponensek közül az első a román börtönökben meglévő nehéz helyzet és annak az Igazságügyi Minisztérium és Raluca Prună miniszter általi kezelése. Ha a dezinformálás olyan régi ügynökeire kellene hallgatnunk, mint Ioan Mircea Paşcu, akkor semmi jelentősebb különbség sincs a kommunista gulág és a mai helyzet, a szamosújvári és piteşti-i megsemmisítő bánásmód és a mai jászvásári (Iaşi), botosányi (Botoşani), vagy Poarta Albă-i helyzet között, hogy csak hármat említsünk a lázadás gócai közül. Vannak rokonok és ügyvédek, akik bármikor készek a börtönökben uralkodó „rémálomba illő körülményekről” beszélni: hogyan kell a raboknak hármasával aludniuk egy ágyban a túlzsúfoltság miatt, hogyan vetik őket alá „elképzelhetetlen” visszaéléseknek a börtönőrök, vagy a rossz bánásmódról, a túlélést éppen csak biztosító élelmezésről és így tovább. A romániai börtönhelyzetet egyesek a XVIII. századihoz hasonlítják, mások, a „nagylelkűbbek”, mint Dâncu miniszter, egyenesen a középkorihoz. Nem sok hiányzik és előkerülnek a kínzóvasak vagy a náci megsemmisítő táborokhoz való hasonlítás.

Mi az igazság ebben a hiperbola-áradatban? Az igazság az, hogy a börtönökben a helyzet és a fogva tartási körülmények messze nem kielégítőek, de ugyanilyen messze vannak azoktól a szörnyűségektől is, amikről beszélnek és természetesen semmi közük sincs a kommunista börtönökben uralkodott állapotokhoz, amit obszcén módon a képünkbe vágnak.

A túlzsúfoltság régi gond

Konkrétan, a börtönök túlzsúfoltsága gond, de távolról sem annyira súlyos, mint – mondjuk – 20 évvel ezelőtt. A Büntetés-végrehajtási Intézetek Országos Igazgatósága (ANP) Hotnews.ro által idézett adatai szerint jelenleg nagyjából 28.000 rab van, míg 2005-ben 36.000, 1998-ban pedig 52.000 volt. Nehezen hihető, hogy a túlzsúfoltság gondja 2016-ban súlyosabb vagy sürgősebb, mint 1998-ban volt, ami nem jelenti azt, hogy nem gond.

Ami a börtönökön belüli rossz bánásmódot illeti, tudjuk, hogy történnek ilyenek, mert ezekre olyan hivatalos nemzetközi dokumentumok hivatkoznak, mint az amerikai Külügyminisztérium emberi jogokra vonatkozó jelentése, vagy az Amnesty International jelentései, de ezek viszonylag elszigeteltek és kevés van belőlük. Az Amnesty például sokkal súlyosabbnak tartja Romániában a romák „rendszerszintű diszkriminációját”, mint a rabokkal szembeni rossz bánásmódot.

Az európai standardok és az EJEB

Ami a börtönkörülményeket illeti, ezek tényleg siralmasak, de ez nagyrészt az alacsony szintű finanszírozással és a rendszeren belüli korrupcióval kapcsolatos. Viszont itt kell megjegyezni, hogy az elégtelen finanszírozás nemcsak a rabokat érinti hátrányosan. A börtönőrök például tavaly tüntetésekkel fenyegetőztek, mert nem kapták meg a nekik járó pénzeket, idén tavasszal pedig a pártfogói rendszer alkalmazottai fenyegetőztek sztrájkőrséggel az Igazságügyi Minisztérium előtt.

Tehát az az igazság, hogy bár a nyugat-európai állapotokhoz képest a börtönökben rossz a helyzet, nem rosszabbak, mint régen és nem sokkal rosszabbak, mint más európai országokban. De más a gond. Bármennyire is igazságtalannak tartanák az olvasók, az Európa Tanács például nem tartja egy ország kórházaiban tapasztalható rossz állapotot emberi jogi kérdésnek, de a börtönökön belülit igen. Következésképpen az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB), mely az Európa Tanács szerve, drasztikusan büntet bármilyen állapotot, mely a fogva tartási körülményeket illetően nem felel meg az „európai standardnak”. Egyesek észbontónak vagy igazságtalannak tarthatnák, hogy iskolák és kórházak esetében nincsenek európai standardok, míg a börtönök esetében igen, de ez irreleváns. Romániának be kell tartania ezeket a standardokat, ugyanis az EJEB elítélte fogva tartási körülményekkel kapcsolatos ügyekben.

Prună miniszter hibája

Ilyen körülmények között Raluca Prună miniszter egy múlt hónapban adott interjújában figyelmeztetett annak veszélyére, hogy Románia az EJEB egyik úgynevezett pilot-ítéletének lehet az alanya, melynek nyomán 80 millió euró értékben kötelezhetik kártérítés kifizetésére, ha nem oldja meg a börtönökön belüli helyzetet. Nem világos, miként számolták ki ezt az igazán megterhelő összeget, tekintettel arra, hogy úgy tűnt, a miniszter csak egy Olaszországgal való vitatható összehasonlításra támaszkodott, de a lényeg az, hogy az EJEB tényleg hozhat egy olyan döntést, mellyel szankciók terhe mellett határidőt írhat elő Romániának a börtönhelyzet megoldására. Ilyen körülmények között az Igazságügyi Minisztérium elfogadott egy cselekvési tervet a börtönökön belüli helyzet javítására, a kormány pedig vállalta, hogy pénzt biztosít két 1.000 fős börtön felépítésére.

Ugyanakkor Prună miniszter vállalta, hogy közvitát kezdeményez egy sor rendszerszintű lépésről, melyek megoldhatják a börtönökön belüli helyzetet és kitért a pártfogói rendszer megerősítésére (feltételes szabadlábra helyezés, alternatív büntetések stb.), de teljesen óvatlanul felvetette egy amnesztiára és kegyelemre vonatkozó törvénytervezet elfogadásának lehetőségét is.

A valódi tét: az amnesztia és a kegyelem

A politikusok már a fekete kedd óta (a parlament 2013. december 10-én egy sor olyan törvényt, törvénymódosítást fogadott el, melyek a lépés bírálói szerint visszafejlődést jelentettek volna a demokráciában és merényletet jelentettek a jogállamiság ellen, mert úgynevezett „szuper-mentelmi jogot” biztosítottak volna a parlamenti képviselőknek – a szerk.) mindenféle módon különféle amnesztiára és kegyelemre vonatkozó törvénytervezeteket igyekeznek elfogadtatni a parlamentben. Voltaképpen ez a börtönlázadások második és valódi tétje. Az ok mindig ugyanaz – a nehéz börtönhelyzet, a túlzsúfoltság, az elkövetett tettekhez képest túl szigorú büntetések –, de az az igazság, hogy e tervezeteknek a korrupcióért elítéltek és/vagy a korrupciós tettekhez kötődő bűncselekmények elkövetői a célközönsége. Vagyis a politikusok, a köztisztviselők és a klienseik. Valójában a börtönökön belüli „iszonyatos” helyzetre vonatkozó egész vita akkor kezdődött, amikor egyre több luxus-letartóztatott került a rácsok mögé.

De a józan elemzés azt mutatja, hogy nincs szükség tömeges amnesztiára és kegyelemre sem. Először is, mint már rámutattam, a túlzsúfoltság kérdése nem annyira sürgős, mint ahogy azt bemutatják nekünk. Másodsorban, mert minden amnesztiának és kegyelemnek valamiképpen a közjót kell szolgálnia, valamilyen módon a társadalom javára kell válnia. Márpedig Romániában egy amnesztiatervezet semmilyen közjót nem szolgálhat. Az amnesztia tettekre vonatkozik és bármilyen amnesztiatörvénynek okot kell adnia arra, hogy bizonyos bűncselekményeket többé ne büntessenek Romániában és rá kell mutatnia, hogy ez miként hoz hasznot a román társadalomnak, azon kívül, hogy ezzel bizonyos számú ember kikerül a börtönökből. Van esélye annak, hogy a hatás pont az ellenkező lesz, abban az értelemben, hogy ezzel aláássák az igazságszolgáltatási rendszert és az igazságszolgáltatás hitelességét. Ha az állam úgy dönt, hogy adminisztratív okokból már nem büntetendők a büntetőtörvénykönyvbe foglalt tettek, akkor ez bátorítja a bűnöző viselkedést és hitelteleníti a büntetőjogot.

Ezért a civilizált világban sehol sem beszélnek bűncselekmények amnesztiájáról. Valójában, legalábbis tudomásunk szerint, az egyedüli országok, ahol szó volt amnesztiáról (a pénzügyi válság idején felhozott, különböző formájú adóamnesztiák kivételével), az Egyesült Államok és Nagy-Britannia volt, és a diskurzus az illegális bevándorlók amnesztiában részesítésére vonatkozott arra hivatkozva, hogy a nemzet jólétéhez hozzájárulva a közjót szolgálják. Obama elnök és (igen, pont ő) az új brit külügyminiszter, Boris Johnson is az illegális bevándorlók amnesztiában részesítése mellett foglalt állást, egy csomó bírálatot váltva ki, de ennyi az egész. Senki sem gondolkodik olyan amnesztiatörvényeken, melyekkel bűnözőket engednének ki a börtönökből. Ilyenfajta dolgok csak Afrikában vagy újabban a Fülöp-szigeteken történik, ahol vannak politikai foglyok. Márpedig semminek sem örülnének jobban egyes politikusok – például az amnesztia és a kegyelem fáradhatatlan harcosa, Şerban Nicolae szenátor –, mint annak, ha sikerülne törvényben rögzíteni azt, hogy Romániában minden korrupcióért elítélt személy politikai fogoly volt, Năstase óta.

Ami a kegyelmet illeti, ez egyéni könyörületi, humanitárius okokra alapozott lépés. A kollektív kegyelem nonszensz, azoknak a helyzeteknek a kivételével, amikor egész társadalmi csoportok vannak olyan kétségbeesett helyzetben, hogy általános irgalmat érdemelnek. Vagy talán olyan helyzetekben, amikor esetleg néhány vérszomjas bíránk széles körben osztogat súlyos büntetéseket apró bűncselekményekért. Ha egyik helyzet sem áll fenn, akkor a kegyelemnek szigorúan humanitárius okokra alapozott kivételes egyéni gesztusnak kell maradnia, mert különben teljesen aláássuk a polgár törvény előtti felelősségének gondolatát. Másrészt a kegyelem az államnak sem tesz jót, mert (még) nem vagyunk tekintélyelvű rezsim, ahol az uralkodó vagy a diktátor időnként irgalmaz a népnek.

Márpedig ha az amnesztia és kegyelem nem old meg valamilyen sürgős helyzetet, mert az a sürgős helyzet nem létezik, és nem szolgálja a közjót, akkor ezek csak másfajta egyéni vagy csoportcélokat kiszolgáló diverziót képviselnek. Ezen a téren Prună miniszter részben jóvátette a hibáját, amikor bejelentette, hogy nem fog nyomás alatt dönteni, hogy ha 20 évig tudtunk várni, akkor még várhatunk néhány hónapot és hogy az amnesztia és a kegyelem nem elsődleges.

A nagy manipulálás

Ha nem közérdekről vagy valamilyen humanitárius válságról, hanem különféle egyéni vagy csoportérdekekről van szó, akkor hogyan alakult ki ez a mesterséges válság? Egyszerű: egy masszív manipulációs kampánnyal, amit a médián, elsősorban három tévéadón – Antena 3, Realitatea TV és kisebb mértékben a România TV –, valamint néhány ezekhez kötődő és érdekvezérelt kiadványon keresztül folytattak. Bizonyítékok nélkül nem állíthatjuk, hogy a rabok tüntetéseit az ezen médiaintézményeket birtokló érdekcsoportok szervezték (bár az ANP volt igazgatója, Sorin Dumitraşcu ezt állította), de azt igen, hogy az utóbbi fél évben, de főleg az utóbbi csaknem két hónapban megszakítás nélkül bombáztak bennünket a nehéz börtönviszonyokkal kapcsolatos „kétségbeejtő, felháborító, megrázó, égbe kiáltó” esetekről szóló műsorokkal, melyek mindegyike egyetlen következtetés felé mutatott: „Sürgősen szükség van amnesztiára és kegyelemre”. A börtönőrök szakszervezetei nem igazán tekinthetők Prună miniszter barátainak, de még ezek is szükségét érezték egy közlemény kiadásának, melyben arra figyelmeztettek, hogy e televíziók folyamatos lázadásra uszításai mind a rabokat, mind a börtönőröket veszélybe sodorják.

Ennek a pszeudo-rablázadásnak, ahogy az a pszeudo-hírtévék kampányából kiderül, az előzetes letartóztatás képezi a másik célját. Elena Udreától a Rareş Bogdan (a Realitatea TV műsorvezetője –a szerk.) által dicshimnuszok közepette idézgetett Victor Ciorbea-féle (ombudsman –a szerk.) jelentésig az előzetes letartóztatást tartják az egyik varázsmegoldásnak a börtönök túlzsúfoltságára. Az előzetes letartóztatás vagy az alternatív megelőző megoldások még vita tárgyát képezik, és egy komoly gondra kell megoldást találni: „Mi a legjobb módszer megakadályozni egy vádlottat abban, hogy bármilyen formában befolyásolja a nyomozást és ugyanakkor biztosítható legyen számára az ártatlanság vélelme?” A megoldást a jogok és szabadságok bírájának kezébe kell adni, akinek az ügyészek és az ügyvédek által bemutatott bizonyítékok alapján el kell döntenie, mennyire biztonságos egy vádlottat feltételesen szabad lábon hagyni stb., vagy egy tisztességes per szempontjából biztonságosabb-e előzetes letartóztatásban tartani. Ahhoz, hogy világos képet alkothassunk arról, mekkora terhet ró az előzetes letartóztatás a börtönrendszerre, rendelkeznünk kellene egy statisztikával az előzetes letartóztatásban lévők arányáról, ami nem létezik. Megérzésünk szerint azonban nem túl nagy. Az előzetes letartóztatás nem a köztörvényeseket piszkálja, hanem a nemzeti korrupció nagy figuráit, akik törvényen felettinek tekintik magukat.

A jogállamiság alapjainak aláásására tett újabb kísérletnek vagyunk a tanúi egyes olyan televíziók stúdióiból, melyek politikai és társadalmi nyomásgyakorlási eszközökként cselekednek. NEM sajtóintézményekként. Lehet, hogy a Mihai Gâdea (az Antena 3 műsorvezetője és igazgatója – a szerk.) vagy Rareş Bogdan féle provokatőrök semmit sem látnának szívesebben a tomán börtönökben, mint a brazíliaihoz hasonló, igazán rémálomba illő jeleneteket, de az államnak, amennyi még maradt belőle, és elsősorban az Igazságügyi Minisztériumnak kötelessége határozottságot és koherenciát tanúsítani az ilyenfajta pillanatokban. Ennek pedig az az egyetlen módja, ha világosan értésre adják, hogy nem engednek a nyomásgyakorlásoknak és manipulálásoknak, és hogy most vagy a jövőben nem lehet szó amnesztiáról és kegyelmekről. E téren szerencsés, hogy az ANP igazgatója, Claudiu Bejan kérte a nyugdíjaztatását, valószínűleg ráébredve, hogy véget ért a székbe kapaszkodás korszaka.

Ami az említett tévék által képviselt társadalmi rákfenét illeti, erről érdemes külön vitát tartani, de ez az egyik fő fertőzőgóc, egy olyan intézmény kiirtásával kezdődhet, mely több rosszat okoz, mint jót: az Országos Audiovizuális Tanácsról (CNA) van szó.

A címet a szerkesztőség adta. Fotó: alternet.org