A súlyosan megosztott Európa ismét útkereszteződéshez érkezett. Nemcsak a Brexit miatt, amire az Európa-párti és mérsékelten konzervatív Theresa May londoni kormányfővel mindenképpen sor kerül. Hanem a német ingadozások miatt is.
Theresa May tudja, hogy helyre kell majd állítania az elveszett brit kohéziót. Azt is tudja, amit sok európai inkább igyekszik elfojtani. Nevezetesen azt, hogy modellértékű demokráciájukban a britek soha nem nyugodnának bele abba, ha semmibe vennék a nép szavazással kinyilvánított akaratát.
A csatornán túl elfogadhatatlannak tekintenék azt az undort, melyet eddig számos népnek le kellett küzdenie, melyeket addig szavaztattak, amíg ki nem jött, ami kellett. Vagy a román népnek, melynek évekig semmibe vették az óhaját, hogy elviselhető méretekre kell csökkenteni egy nemcsak túlsúlyos, de büntetőügyekkel teli parlamentet.
A Brexit utáni britek
A brit szavazást megelőzően és a történelmi népszavazás után is keringtek és keringenek mindenféle eszement reakciók és jóslatok, nemcsak Nagy-Britannia gyors gazdasági hanyatlására, hanem – állítólag – elkerülhetetlen szétesésére is. A közösségi hálózatok dugig vannak ilyen gyász és tragédia, groteszk és dagályosság, átkozódás és gyalázkodás között ingadozó próféciákkal. Ezek szerint égnek álló hajjal kellene végignéznünk az állítólagos tragikus véget, melyet a zaccból jósolgatók légiói tartogatnak az angolok számára. Olyan jövőt, amire Albion lakói megváltoztathatatlan aljasságukban nem annyira Európát ítélték, mint inkább önmagukat büntették, amikor felelőtlenül döntöttek.
Nem kevésbé figyelemre méltók egyes nyugati véleményvezérek és politikai vezetők reakciói, akik sokkot kaptak a Brexit után, mert ez leleplezte hozzá nem értésüket, és akik a népszavazási kudarc ellenére továbbra is ragaszkodnak tisztségeikhez. Leragadva annál, hogy szerintük egy Európa-pártinak tartózkodnia kellene minden EU-val szembeni bírálattól, bármennyire is jogos lenne az, eszement dolgokat állítanak. Például azt, hogy a britekkel ellentétben az európaiak jól állnak, sőt, akár még túlságosan is jól. Ezáltal még jobban megérthetjük, miért kezdi magát a nyugati sajtó és politikai osztályok helyrehozhatatlanul lejáratni.
Hiszen elkezdett mérhetetlenné válni a valóság és a látszólag komoly kiadványokból is a torkunkon letolni kívánt fantazmagóriák közötti különbség. A valóság és a történelmi tapasztalat egy dolgot mond, az elitek viszont valami teljesen mást. Az előbbiek azt, hogy Nagy-Britannia, a Brexit ellenére, melyért az összes felelős szemrebbenés nélkül lemondott, David Camerontól kezdve Boris Johnsonig, a felelősségtudat, a liberalizmus és a reformizmus nagy múltra visszatekintő hagyományával rendelkezik. Ha May akárcsak fele olyan kitartó, pragmatikus és elvhű lesz, mint Maggy Thatcher volt hajdanán, akkor a briteknek esélyük van gyorsan helyreállítani egységüket és versenyképességüket is.
Németország és Európa megosztottsága
De ki fogja egyesíteni az európaiakat? És hogyan? A Brexit utáni Európa, ahol szinte senki sem nagyon siet lemondani, ahogy azt jogosan megállapították, még az eddiginél is németebb lesz. Ami egy bizonyos pontig jó dolog, tekintettel arra, hogy az Európa déli részén nagy területeken hatalmon lévő szocializmussal esélye sem lenne hamvából újjászületni.
Másrészt viszont Nagy-Britannia hiánya nemcsak gazdasági téren fog fájni, hanem – és ez még súlyosabb – a kül- és biztonságpolitikában is. Ahol a totalitárius múltjuk miatt alapvetően nyugtalan és megkínzott, valamint a másokkal kialakított nyugodt kapcsolatok – britekre jellemző – birodalmi hagyományának híján lévő németek nem utolsó sorban Putyin Oroszországának megváltoztatása ügyében is ötölnek-hatolnak.
Egyáltalán nem véletlen, hogy a NATO Varsóban csak placebókat volt képes osztogatni az egyre inkább expanzív, fenyegető és önmagát áldozatnak beállító neo-birodalmi Oroszország agresszivitása miatt nyugtalankodó kelet-európaiaknak.
NATO, Németország és Oroszország
Az az igazság, hogy a baltiakat és a lengyeleket a Putyin-rezsim étvágyától megóvni hivatott nyugati zászlóaljakat meg kellene ötszörözni, hatszorozni, hogy ténylegesen képesek legyenek megbirkózni az orosz hadosztályok esetleges támadásának sokkjával. Ezzel egyidejűleg Romániának valódi elkötelezettséget kellett volna kapnia a Fekete-tengernél, nem pedig ködös ígérgetéseket, melyek tartalmassága magával a frivolsággal rokon.
Ezt a sikert megtagadták tőle. Ezen elutasítás gyökerénél éppen azon okok egyike található, melyek miatt a nemcsak az ellenőrizetlen bevándorlástól és egy saját populizmus által okozott allergiától, hanem a kontinentális bürokrácia következetlenségei miatt is kétségbeesett britek úgy hitték, arra kényszerülnek, hogy egy francia–német EU-n kívül találjanak menedéket.
Nem utolsó sorban Németország határozatlanságáról van szó, mely folyamatosan az atlantizmusba való lehorgonyzása és egy Oroszországgal a partnerei feje felett kötött megállapodás csábítása között ingadozik. Egy kibővült Amerika-ellenesség, régi kollektivista hajlam és a szerencsétlen orosz–német történelem, valamint látszólagos gazdasági érdekei taszigálják Németországot, a külkapcsolataiban, ide és oda.
A Berlin és Moszkva közötti kapcsolatokban meglévő habozások és ártalmas visszaesések hivatalos kifejeződései azok a nagyon vitatott, még Angela Merkel pártjához tartozó kormányzati szövetségesek által is bírált nyilatkozatok, melyek egyes szociáldemokrata tisztségviselőktől, többek között Steinmeier német külügyminisztertől is származnak. A NATO-csúcs előtt a berlini diplomácia vezetője sietett egy állítólagos, valójában nem létező nyugati „fegyvercsörgetés” miatt sajnálkozni. Párttársai közül nem kevesen követelnek nagyobb megértést Oroszország félelmei és érdekei iránt.
Steinmeier tudja, hogy ha Oroszországgal szembeni túlzott békülékenységből a partnereit provokálja, akkor jelentős támogatást szerez a német politikai színpad baloldalán, aminek most akut mértékben híján van a politikaellenes undorral és a populizmussal szemben nagy lemaradásba kerülő német szociáldemokrácia.
A Szovjetunió által a világháború után rájuk tukmált barátság „jótéteményeit” a saját bőrükön elviselni kényszerült kelet-európaiak nem igazán tudják megérteni a német választók jelentős szegmenseinek Moszkva-párti mentális állapotát. És egyértelműen jobban megrémíti őket egy Oroszországgal való összeütközés lehetősége, bármilyen távoli is lenne az, mint a régi és az új Európa közötti viszály és nézetkülönbség, bármiféle deszoliradizálás vagy a Kreml által kihasználható és kihasznált szembenállás azonnali katasztrofális következménye.
Távoznak az amerikaiak
Annál inkább riasztó az a száraz ítélet, melyet a volt berlini amerikai nagykövet, a transzatlanti kapcsolatok titánja, Jeff Kornblum fogalmazott meg. Aki szó szerint kijelentette: „Németország többé nem megbízható szövetséges. Már nem számíthatsz rá.”
A Politico kiadvány által idézett tapasztalt amerikai volt diplomata elismerte, hogy ezért az AEÁ is hibás, tekintettel arra, hogy jelentős mértékben kivonult Európából, a németekre bízva a dolgokat. Ami, egyes illetékes megfigyelők szerint az Atlanti-óceán mindkét partjáról, csak „fokozta a kelet-európaiak aggodalmát”.
Centripetális nyugat
Természetesen, Oroszországgal fenn kell tartani a párbeszédet, amennyire lehetséges. De nem utolsó sorban Berlin és még inkább Európa érdekében eljött az ideje egy határozott kontinentális és transzatlanti német elköteleződésnek, az európaiak egysége érdekében.
Márpedig a jelenlegi széthúzás közepette a szövetségesek közötti törésvonal nem fog a közös ellenség dédelgetésével csökkenni. Új német vagy európai tévelygésekkel. Vagy a valóság és az elvárások közötti különbségek fenntartásával az elitek diskurzusában. Hanem az agresszorok hitelesebb elrettentésével és a demokráciák iránti általános bizalom erősítésével. És egy centripetális nyugati világgal.
A címet a szerkesztőség adta. Fotó forrása: etsy.com