Nagyjából ez a lényege Törökország (újbóli) felháborodásának, miután a német parlamenti képviselők megszavazták az örmények elleni 1915-ös genocídium elismerését.

Törökország válasza pedig egy soha le nem zárt vitát indított újra arról, hogy pontosan mit is jelent a mostani helyzetben egy olyan kifejezés, melyet a leggyakrabban a náci Németország hatóságai által több millió zsidóval, valamint sok más nemzeti csoporttal vagy kisebbséggel szembeni mészárlással kapcsolatosan használtak.

Mit állít Törökország? Egyszerűen azt, hogy

nem genocídium volt, hanem fegyveres összecsapás,

melynek során – természetesen – áldozatok is voltak, egyenlő számban a török és az örmény oldalon is. Ez a negacionista típusú érvelés már bekerült a politológiai tankönyvekbe, további két hasonlóval együtt (legalább az egyiknek Romániában is vannak hívei): a holokauszt, illetve a nankingi mészárlás tagadása. Ez annyira komoly kérdés, hogy az utóbbi évtizedekben a genocídium tagadása (az örményekét is beleértve), bűncselekménnyé vált olyan országokban, mint Svájc, Görögország, Ciprus, Szlovákia.

A történészek számos tagadhatatlan bizonyítékot, közvetlen tanúvallomást és korabeli fényképet mutatattak be, bizonyítva egy politikusok által elrendelt és a fegyveres erők által az örményekkel szemben végrehajtott genocídium megtörténtét. Többek között egy fényképet egy török vonatról, mely örményeket deportált marhavagonokban, 1915-ben, mely technikát aztán a német hadsereg is átvett a második világháború éveiben, amikor szállították így az embereket a tömegirtási lágerekben létrehozott mészárszékek felé. Mind az örmények esetében, mind a holokauszt alkalmával, az erőszakkal vonatokra kényszerítetteket szállítási díjuk kifizetésére kötelezték…

Örményeket szállító török tehervonat, 1915

De ez a múlt. Milyen relevanciájuk van ezeknek az eseményeknek a mára nézve? Az első megjegyzés annak a felelősségnek az elismerésére vonatkozik, ami egy ilyen esetben egy államra hárul. Míg Németország vagy Japán hivatalosan elismerte a mészárlásokat és teljes mértékben vállalta ezért az erkölcsi és anyagi felelősséget, kártérítést nyújtva az áldozatok családjainak, Törökország (Azerbajdzsánnal együtt) az egyedüli országok, melyek formálisan tagadják egy örményekkel szembeni genocídium megtörténtét.

Újabban példátlan offenzívát indítottak azon államok ellen, melyek említeni merészelik a genocídium megtörténtét. A Bundestagban lezajlott szavazás előtt maga Erdogan elnök figyelmeztetett arra, hogy „barátsági kérdésről van szó” hazája és Németország között, amit elképzelhetően megront majd egy igen szavazás. Majd arra, hogy akár megszavazzák a határozatot, akár nem, ennek amúgy sincs semmi értéke Törökország számára és jó lenne, ha Németország a saját genocídiumával, vagyis a holokauszttal foglalkozna, ráadásul számot kellene adnia azért is, hogy több mint 100.000 embert gyilkolt le Namíbiában. Egy nagyon jól dokumentált történelmi eseményre utalt, melyet a XX. század egyik első genocídiumának tekintenek, és amelyet a Német Birodalom hadserege hajtott végre az északnyugat-afrikai Heroro és Nama népességek ellen.

„A mi történelmünk nem a mészárlások történelme.

A mi történelmünk a könyörületé és az együttérzésé. Ez köztünk a különbség.” Részlet Recep Tayyip Erdogan elnöknek az isztambuli Sebahattin Zaim Egyetemen mondott beszédéből (2016 májusa).

Jereván, a Genocídium Emlékműve

A történelem igazolhatja, hogy az Oszmán Birodalom hadseregei hagyományosan mekkora „könyörületet és együttérzést” tanúsítottak. De ha már szóba került a könyörület és az együttérzés és megpróbáljuk megérteni Törökország megbékélőnek és emberségesnek nevezett álláspontját, akkor meg kell néznünk azokat az eseményeket, melyek nemcsak az ankarai politikai vezetésben szították fel szélsőséges módon a lángot, hanem – és ez már igazán aggasztó – a nagyon erős és befolyásos európai török közösség vezetői között is. Például Barbaros Leylani, a legnagyobb svédországi török közösség vezetője egy stockholmi tüntetésen – a Dagens Nyheter beszámolója szerint – kijelentette: „Mutassuk meg Svédországnak, Skandináviának és Európának, milyen értékeket védelmez Törökország. Nem szeretjük a vért, de ha szükséges, akkor hagyhatjuk, hogy vér folyjék.” Továbbá felszólította a törököket, hogy ébredjenek fel és gyilkolják meg az „örmény kutyákat”.

És ha már szóba került a vér (és a tisztaságára vonatkozó doktrína), Erdogan elnök rögtön a szavazás után azt is mondta, hogy tesztelni kellene azoknak a török származású német képviselőknek a vérét (a Zöld Párt tagjai), akik megszavazták a genocídiumról szóló határozatot…

Mi következik?

Nagyon is lehetséges, hogy az egyre keményebb vonásokat mutató nacionalista irányvonal mentén Erdogan úgy dönt majd, hogy be kell indítania a néhány hónapja folytatott kiváló diplomáciai erődemonstráció utolsó szakaszát, az intézményi Európát szó szerint térdre kényszerítő óriási török nyomást, melynek az összes kért engedmény elérése a célja: a csatlakozási folyamat új tárgyalási fejezeteinek azonnali megnyitása, a folyamat pontos menetrendjének kialakítása, a végső szakaszt is beleértve és főleg a vízumkényszernek az összes török állampolgárral szembeni megszüntetése ebben a hónapban. Ha nem, akkor a török fél nagyon világosan megfogalmazta az alternatívát, amit sokan nyílt zsarolásnak minősítettek:

elfelejtünk minden EU-val kötött megállapodást és újra megnyitjuk a menekültek csapját,

főleg, hogy most nagyon sokan feltorlódtak a határon, miután az ISIS elleni szíriai-kurd offenzíva nyomán súlyosbodott a szíriai helyzet. Ezen kívül, ahogy azt maga Erdogan elmondta a Bundestagban lezajlott szavazás után, ez közvetlenül fenyegeti az összes „diplomáciai, gazdasági, kereskedelmi, politikai, katonai és NATO-szintű kapcsolatot”. Itt már a vita egy újabb szintjére kerültünk, hiszen jelenleg egy ilyenfajta válság kialakulása a NATO-n belül azt jelentené, hogy jelentős következményekkel járó válság törne ki a délkeleti szárnyon, újra megkérdőjelezve a Fekete-tengerrel kapcsolatos összes biztonsági megfontolást.

És nemcsak erről van szó. Idéztem a svédországi muzulmán vezető heves kitörését (ami azonnali és kemény reakciókat váltott ki, lemondásra kényszerítve őt a tisztségéből), hogy bemutassam, ahogy azt már többször is tettem, azt a valóságos veszélyt, mely abból fakad, hogy a Nyugat túlságosan vagy teljesen alábecsülte azt a „konfliktusimportot”, mely – elkerülhetetlen módon – minden egyes migrációs hullámmal megérkezett és különösen most, azzal, hogy illegális migránsok százezrei csatlakoztak az Európában már korábban is jelen levő muzulmán közösségekhez. Ezeket a közösségeket folyamatosan „kényes témáknak” tartják és érzékenységük kímélése, az emberi jogok elvének abszolút mértékben történő tiszteletben tartása nevében folyamatosan kerülik az ezekre vonatkozó nyilvános vitát. Nem számít, hogy származási országaikban ezeket az elveket nem veszik figyelembe, sőt, az iszlám joggal tökéletesen szembenállónak tartják. Nem számít, hogy Európában továbbra is a saját törvényeik és szokásaik szerint élnek, tagadva az európai civilizáció és normák értékét. És nagyon erőszakosan reagálnak, amikor a szerencsétlen európaiak ki merik nyitni a szájukat és véleményt fogalmaznak meg. Most Németország esetében, nemrég a Vatikánnal kapcsolatosan, mely szintén felvetette az örmény genocídiumot.

Ez egy újabb jele egy mélyreható feszültség meglétének, mely – talán – csak a megfelelő pillanatra és körülményekre vár, hogy erőszakosan kitörjön. Ez

a „játék a genocídiumokkal” önmagában is nagyon veszélyes,

mert íme, politikai fegyverként kezdték el használni a tárgyalások, nyomásgyakorlások közben, miközben sohasem az áldozatokra gondolnak, hanem egyik vagy másik politikus jövőbeni befolyásolási erejének létrehozására. A „genocídiumok csatája” mára az egyik legkönnyebben előhúzható kártya lett a nemzetközi viták arénájában, ami főleg akkor hatásos, ha korábbi és szinte elfeledett esetekre vonatkoznak, vagy olyan országokról szól, melyek valahol a civilizáció peremén helyezkednek el. Talán emlékeznek ezzel kapcsolatosan arra, hogy Romániát az utóbbi években Tőkés László úr vádolta azzal, hogy „kulturális genocídiumot” hajtott végre (és folytatja most is) az itteni magyar kisebbség ellen, kiváltva ezzel az eltűnését. Mely vádakra hazánk mindig is rendkívüli visszafogottsággal válaszolt, mintha attól tartana, nehogy bárkit is kényelmetlen helyzetbe hozzon, ezzel azt kockáztatva, hogy a folyamat tovább folytatódik és felerősödik, ahogy azt a legutóbbi brüsszeli pletykák állítják…

Erre a vitára oda kellene figyelnünk, mert hatásai nemcsak váratlanul intenzívek lehetnek, de olyan további területekre is kiterjedhetnek, melyekkel – látszólag – semmi kapcsolatuk sincs. Oda kell figyelnünk, mert – íme – Oroszország nagy megelégedésére Románia NATO-n belüli két fontos partnere, Németország és Törökország konfliktusos szakaszba kerülhet, még ha csak az intenzív nyilatkozatok szintjén is, ami gyors változást hozhat abban a két egyenletben, melyeknek mi is részei vagyunk: az illegális migráció és a NATO délkeleti és fekete-tengeri biztonsági konstrukciója. Lehet, hogy nem így lesz, de közel állunk ehhez. Ki húz majd hasznot ebből?

Az alcímeket a szerkesztőség adta. Fotók: armenews.com, panoramio.com