A XXI. század minden bizonnyal hamarabb lesz a nemzetállamoké, mint a vallásé. Azt is mondhatnám, hogy bolygónk egyes részein elég rasszista is lesz, de mindenekelőtt nacionalista. Azokban a térségekben pedig, ahol a törzsek még nem érték el a nemzetté válást, ez az évszázad mindenekelőtt idegengyűlölő lesz és ennek a vallás lesz az egyik oka.

Igaz, hogy a nemzetek többsége önmeghatározásukhoz a vallást is felhasználják, ami eléggé komor jövőt jósol számunkra és a jövendő számára, de a nemzet megelőzi a vallást. A legtöbb államban a nemzeti doktrína kihangsúlyozza az etnikum és vallás közötti kapcsolatot, de az etnikum erősebb a hitnél. Így aztán több állam is osztozhat ugyanazon a legfőbb istenségen, de a közös nyelvi, demográfiai, történelmi, gazdasági aspektusok létrehoznak egy bizonyos területre vonatkozó helyi tudatot, mely elválasztja, nem pedig egyesíti őket.

Az észak-afrikai államokban és a Közel-Kelet egyes térségeiben az iszlám a többségi hit, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének egyértelmű különbségek az egyes térségek között, a regionális rivalizálások pedig elhúzódó jellegűek és többek között az arab különféle nyelvjárásain, de elsősorban az eltérő történelmen, a minden egyes térségre jellemző specifikus tudaton alapulnak. A Jordán folyó mentén élő népességek életfilozófiáját nem lehet összetéveszteni azok jellegzetességével, akik a Tigris és az Eufrátesz között élnek, mint ahogy az egyiptomi és a marokkói történelem között sem lehet egyenlőségjelet tenni, holott mindkét állam a tenger partján fekszik.

Mi a nacionalizmus?

Az értelmező szótárban több meghatározás is van, a Enciclopaedia Britannica pedig kihangsúlyozza, hogy a nacionalizmus a nemzet iránti, bármilyen egyén vagy számbelileg kisebb – társadalmi, érdek- stb. – csoport iránti kötődés felett álló hűség. A hazafiság a nacionalizmus pozitív formája, melyet semmilyen formában nem szabad negatívnak tekinteni. A nacionalizmus negatív megnyilvánulási és értelmezési torzulása a xenofóbia – idegengyűlölet –, mely különböző formákban jelentkezhet, a rasszi különbségek kihangsúlyozásától a nyelvi elkülönülés és egyebek kihangsúlyozásáig.

De a nacionalizmus vagy a hazafiság semmilyen helyzetben nem zárják ki egy állam érdekeinek megvédését más államokkal szemben, mint ahogy szintén nem nyilvánul meg szigorúan csak a politika és a propaganda szintjén, hiszen gazdasági-kereskedelmi, oktatási és egyéb területeken is találkozhatunk a jelenséggel. Az idegengyűlölet ártalmas szerepét nem figyelmen kívül hagyva ne feledjük, hogy néha egy államnak egy másik állammal szembeni tettei képezik az alapját, nem pedig egyszerűen az, hogy mit gondol egy állam polgára egy másik állam polgáráról, a hazafiság pedig egy folyamatos konfliktus hatására változik át idegengyűlöletté. A szerbfóbiának és az albánfóbiának, hogy csak két példát említsünk, olyan tettek képezik az alapját, melyekre a történelem folyamán, különösen a közelmúltban került sor és ezért nehéz gátat szabni nekik: az idegengyűlölet itt szétzúzta a hazafiságot és a nacionalizmust, túllépve ezek lényegén. Számtalan hasonló példa van, X vagy Y állam különböző történelemkönyvei pedig azt hangsúlyozzák ki, hogy az adott nemzet évekig hadakozott Z vagy W állammal.

Újvidék a koszovói háború alatt

A nacionalizmus csak az egyik formája az emberi faj földrajzi megoszlása megnyilvánulásának, mely nem egy ideális bolygón él, ahol minden forrás egyformán oszlik meg, ahol ezek kiaknázásában csak minőségi különbségek lennének, nem mennyiségiek is. Ebből a szempontból egyes államok fejlettebbek, ami miatt az emberek nagyobb arányban telepednek le azokban a térségekben, majd néhány száz évvel később ezek az emberek, bármennyire is különböztek, nemzetet alkotnak, miközben különféle konfliktusokon mennek keresztül, melyek szembeállítják őket a forrásaikra igényt tartó más emberekkel. A közös védekezés megszilárdítja a közösségi érzést, idővel pedig kialakul a nemzet és a nacionalizmus, mert ennek hiányában az általuk szervezett államforma nem rendelkezne a „működés pszichológiai motorjával”.

A nacionalizmus megmagyarázásához vitába kell bocsátkoznunk olyanokkal, akik nem mindig vannak tisztában a világ bonyolultságával. Konkrétan, a nacionalizmust ma két koncepcióval szemben szokták megfogalmazni; az egyik nagyon régi, a másik új.

Az első koncepció az elsődleges nyelvé. Létezett-e egyáltalán ilyesmi? Milyen lehetett az a nyelv? Milyen nyomokat hagyott a mai nyelvek szókincsében? Ez egy teljesen logikus kérdés, csakhogy lehetetlen rá helyes választ adni, még akkor sem, ha az „igen, volt/nem, nem volt” bináris struktúrában fogalmaznák meg. Nyilvánvaló, ha valaki azt hiszi, hogy létezett egy egységes nyelv, akkor a fentiekre kezdi el keresni a választ.

Ennek egy nagyon sok országban felbukkanó protokronizmus az eredménye, amiből egyetlen eredmény szokott következni: a nacionalizmus és sokszor éppenséggel a messianizmus megerősödése egy-egy országban vagy egy etnikumon belül, mely kezdi Isten akaratának tekinteni saját létezését e földön, és ebből kiindulva valamilyen isteni és egyetemes missziót tulajdonít magának.

Mit tehetünk egy ilyen helyzetben? Kétségtelen, hogy elkezdhetünk jobban elmélyedni a nyelvészetben, a régészetben és a történelemben, ami nagyon hasznos. Ezen kívül racionálisnak kell maradnunk, mert e téma megismerésének is vannak korlátai. Lehetetlen kideríteni, hogyan alakult ki az első nyelv (vagy nyelvek) több ezer évvel ezelőtt és meg kellene próbálnunk minél kevésbé találgatásokra bocsátkozni ezzel kapcsolatosan, mert olyan következtetésekre juthatunk, melyeket nem lehet egyértelműen igazolni vagy megcáfolni.

Minthogy a nagyon régi nyelvek kutatását sokszor a „föld első népével” kapcsolatos igazság keresése szokta kísérni, ennek kiszámítható következménye van: a forróbb fejűek olyan kapcsolatokat kezdenek látni, melyekből végül egyetlen következtetés körvonalazódik: X nép volt az első a bolygón és ennek a nyelve volt szintén az első. Ebből aztán egy még veszélyesebb dolgok következnek: a területi követelések. Legendák, többé-kevésbé kitalációkon alapuló térképek, ókori források – ezek mind egyetlen következtetéshez vezetnek: létezett egy egyetemes – vagy legalábbis kontinentális – elsődleges állam, melynek „vissza kell kapnia a több százezer négyzetkilométernyi terület feletti uralmát”.

Valójában mindezek a kutatások egy értelmében eltorzított nacionalizmus következményei. Ma láthatjuk, hogy miként kap Zamolxis egy egyértelműen problémás értelmezésben szinte apostoli jelleget és nem meglepő, hogy már a zamolxisziánizmusba beavató kurzusok is megjelentek. A valóság azonban sokkal bonyolultabb és átfogóbb.

Ennek megfelelően, hazánk – egyre népesebb – szakállasainak számából ítélve egyértelmű, hogy a géta-dákok győzték le a borotválkozásnak áldozó rómaiakat; úgy is mondhatjuk, hogy Burebista király újabb győzelmet aratott, a nagy pappal, Deceneusszal kötött szövetségére Szamolxisz mondott örökre szóló áldást, Akornionnak pedig még néhány sorral ki kellene egészítenie a dokumentumát.

A nacionalizmus nagyon régi érzés, még akkor is, ha sok modern típusú értelmiségi szerint ennek forrása csak a XVIII. században, a felvilágosodással egyszerre jelenik meg. Valójában ez egy örök érzés, mert egy állami formátum megjelenése, bármilyen gyenge is volt az, magával hozta egy nemzeti vagy csak állami-politikai identitás megalkotását, valamint egy bizonyos etnikum erőteljesebb érvényesülését, mely attól kezdve elkezdett örök időkre szóló igényt formálni egy bizonyos helyre vagy területre.

Az igaz, hogy a nacionalizmus a XVIII. századig kevésbé volt látható, mert a monarchiák és a nemesek elnyomása nagyon erős volt: a történelem magyarázásában a társadalom és az elnyomás imázs szempontjából előnyt szokott élvezni más fogalmakkal szemben, pedig nyilvánvaló, hogy túlértékelik ezt a két aspektust. A polgárok csak akkor kezdték az államuk iránti lojalitásukat is kihangsúlyozva kifejezni erejüket, amikor elkezdték korlátozni a kékvérű hatalmasok erejét, azt hozva előtérbe, ami egyesítette őket és ez elsősorban az etnikai és a nyelvi tudat volt.

Valójában ezt igazolja szinte valamennyi ország történelme is, melyek esetében azok, akik politikai-gazdasági okokból kényszerűen elhagyták a területeiket, az elhagyott területhez nagyon közeli területekre menekültek – hacsak nem voltak pénzes arisztokraták, hogy több ezer kilométeres utakat is megengedhessenek maguknak – és ahányszor csak esélyük adódott rá, mindig olyan területre menekültek, ahol azonos, vagy legalábbis nagyon hasonló nyelvet beszélők éltek, mert ez megkönnyítette beilleszkedésüket az új társadalomba. Vajon hányan tudják, hogy Prahova megye jelentős részének több száz évig Saac vagy Săcuieni (kb. Székelyes – a szerk.), ahol sok Erdélyből és a Székelyföldről elmenekült román élt. A térség helynevei nyíltan utalnak erre az aspektusra, egyes falvaknak ugyanis Pământeni (Földi – a szerk.), mellettük meg ott van Ungureni (Magyaros – a szerk.).

Săcueini megye, Havasalföld

Az egyesítések és hódítások ugyanazt a logikát követték, mert az új határok kijelölése után a megszerzett területnek a régi állam rendszerébe történő integrálása követte, az etnikai és nyelvi gondok pedig a szinte elkerülhetetlen lázadások forrásává váltak. A valamely területet meghódítók vagy egyesítők erejének bármekkora meggyengülése legtöbbször a meghódítottak vagy a volt vezetők lázadásához vezetett, és ebben Dácia sem volt kivétel – 117-ben, Traianus császár halála után új kiterjedt dák lázadás tört ki, melyet egy év alatt sikerült csak lecsillapítani. Minden kontinensen számtalan példát lehetne felsorolni.

Ezért az autokraták hatalmának csökkenése lehetővé tette a nemzeti eszmének egy etnikum legfőbb vezérelveként, egy állam legfőbb kifejeződéseként történő érvényesülését. Ebből következett aztán a nemzetállam, valamint az, hogy a polgár elsősorban ehhez kötődött, nem a királyhoz/elnökhöz. Minden kétséget kizáróan kihangsúlyozzuk, hogy minden nemzeti himnusz a kérdéses állami közösségbe szerveződött embereket dicsőíti. A néhány államban megmaradt nemzet–uralkodó szimbolisztika abban érhető tetten, hogy a himnusz soraiban az egyik vagy a másik szereplőt helyezik magasabb pozícióba.

Ezáltal a birodalmak himnuszai gyakorlatilag a birodalmi dinasztiáknak szentelt énekek voltak, a még megmaradt királyságok pedig igyekeznek elérni, hogy a nemzeti himnuszokban az uralkodót is említsék meg, bár ez nem kötelező szabály. A brit himnuszt például a királynőnek szentelik, a holland himnusz az Orániai-ház himnusza, míg a skandináv országok nem hangsúlyozzák ki a királyságot.

A nemzetállamok himnuszai vagy az ezt a szerepet betöltő dalok – egyes országok nem feltétlenül rendelkeznek hivatalos, az alkotmányban rögzített himnusszal – azt hangsúlyozzák, hogy a nemzet az állam lényege. A németek himnusza szerint például „Németország mindenek felett”, a lengyeleké szerint, „Lengyelország nem hal meg, amíg mi élünk” és ez a lista rendkívül hosszú.

Mindegyik a nacionalizmust hangsúlyozza ki, különös tekintettel arra, hogy a többségi etnikum létrehozott valamilyen módon egy államot, nevet adott neki és a lojalitásokat az emberek önszerveződése ezen legfőbb politikai struktúrájához viszonyítva határozza meg.

A globalizáció a nemzetállamok ellentéte

A második koncepció, melyen keresztül a nacionalizmust meg kell magyarázni, az a globalizáció, mely lényegéből fakadóan a nemzetállamok ellentéte. Ezúttal a nagy gazdasági és nyelvi hatalmak előnyben részesítéséről van szó, melyek lehetővé teszik az ismeretek számának globális szintű növelését bármilyen típusú témáról, akármennyire lenne is az obskúrus, valamint bizonyos, inkább csak anekdotikus aspektusok fenntartását és érvényesülését az egész bolygón. Így aztán az országok diaszpóráinak elterjedése nagyobb kapcsolatot tesz lehetővé a különféle legendák és mesék között, melyek „valamivel” vonzanak, azzal a logikus következménnyel, hogy egy részük éppen olyan történelmi változatban „érvényesül”, amilyet egy több milliós nézőszámú film közvetít. III. Karóbahúzó Vlad (Vlad Ţepeş) ma világszerte ismert, de csak nagyon kis mértékben az igazi történelmi dimenziója révén és mélységesen eltorzított formában – ráadásul ez a románokra is kivetül, legalábbis elsődleges sztereotípiaként. Ennek rendkívül sok oka van, de most nem térünk ki erre.

A globalizációnak azonban nemcsak kulturális, kommunikációs és gazdasági dimenziója van. Van egy politikai és egy migrációs típusú komponense is. Ha elfogadjuk, hogy létezik egy globális társadalom, akkor el kell fogadnunk egy egységes, bolygószintű politikai vezetést, egyetlen állampolgárságot, bolygószintű szabad mozgást minden személy számára és azt is, hogy bárhol és bármiféle diszkrimináció nélkül szerezhessünk munkát. Ez egy egységes jogrendet és igazságszolgáltatást, egységes közigazgatást és egységes nyelvet is feltételezne.

Ez a bolygóméretű egyesítés még úgy-ahogy elfogadható lenne, ha együttesen teljesülne négy feltétel: a források eloszlása legyen egyforma a bolygó teljes területén; az életszínvonal legyen nagyjából azonos az egész bolygón; a jogállamiság legyen mindenki számára valóságos és effektív, utolsó feltételként pedig a nyelv ne legyen egységes a globális állam kihirdetésének első pillanatától, mert az emberek intellektuális szintje nem teszi lehetővé, hogy mindenki megtanuljon egy egységes nyelvet, függetlenül attól, hogy ez az angol, vagy a géta-dák.

Földrajzi helyzet, előny és akadály is

A négy feltétel közül sajnos egyik sem teljesíthető, ami jelentős kérdés elé állítja az államokat: mennyit fogadunk el a globalizálásból? A választ a kérdéses államok földrajzi helyzete, gazdasági ereje és demográfiai ereje határozza meg.

Ennek megfelelően földrajzi helyzete megvédi Új-Zélandot bármiféle jelentős migrációtól, mint ahogy a Szahara közelsége számos más államot is megóv attól, hogy a migráció célpontjai legyenek, mert az ellenséges környezet nem tesz lehetővé kényelmes életet. Ebben az évszázadban a víz hiánya differenciáló elem lesz az államok között, ami magával hozza azoknak a térségeknek az elárasztását, amelyek kevésbé szenvednek e téren.

De a földrajzi helyzet a magas életszínvonal fenntartásának akadálya is lehet egyes államokban, ami a nacionalizmus idegengyűlöletté való felerősödéséhez fog vezetni. Ennek megfelelően az Ázsiából Európába irányuló migrációk és inváziók többségének Törökországon kell majd áthaladnia, ami Ankarát ellenségessé fogja tenni minden szomszédjával szemben. A kaukázusi útvonalat nem lehet használni, mert Oroszország védi a hegyláncolat északi térségét, Cipruson és Görögországon keresztül pedig több az akadály, mert át kell kelni egy tengeren.

Európában ez Ausztriának okoz gondot, mert szinte kötelező útvonallá vált, ami az ebben az országban tartott legutóbbi választás eredményeiben is meglátszott. Egyáltalán nem meglepő, hogy a lakosság kvázi többsége a nemzeti irányt választotta, mert 2015-ben ennek az alig 8,70 millió lakosú országnak a területén több mint 1 millió egyén, az Európa elleni muzulmán invázió tagjai haladtak át. Valójában Németországba csak 2015 januárja és decembere között 1,1 millió megszálló érkezett, nagyrészt az osztrák területen áthaladva. Az osztrákok a választások előtti két évben gyakorlatilag egy olyan invázióval szembesültek, mely számát tekintve meghaladta saját lakosságuk 20 százalékát. Több mint naiv, aki azt hiszi, hogy ez a szám nem növeli az idegengyűlöletet vagy legalábbis a nacionalizmust, mert nem érti, mennyi közigazgatási, jogi és logisztikai gondot okoz a megszállóknak ez az óriási száma. Ausztria csak 1919-ben és 1945-ben látott ekkora népességmozgást, de akkor mások voltak az okok, a kulturális paradigma pedig nem mutatott ekkora különbségeket. Ma azonban a különbségek túlságosan nagyok, egyes incidensek pedig, mint amilyenekre Kölnben vagy más német városokban került sor, egyértelműen kihangsúlyozzák ezeket.

A naivak meglepetésére az utóbbi két év megerősítette a nemzet központi szerepét a politikában. Az eredmények ezt egyértelműen bizonyítják: Ausztriában a nacionalistának tekintett pártnak 21 százaléka van, Svájcban 29 százaléka, Svédországban 13 százaléka, Finnországban 18 százaléka, Dániában 21 százaléka, Franciaországban csak 14 százaléka, Magyarországon pedig – ez különleges eset, ugyanis az idegengyűlölet jelentős jellemvonása a magyar politikának, a nacionalizmus pedig erőteljesen jelen van minden magyarországi magyar etnikumúban – 21 százaléka van és így tovább.

Ezek az eredmények nem meglepőek, mert a muzulmán inváziók által képviselt új gond hozzáadódik a már régebbi fájdalmakhoz: az európai államok szociális rendszerei valamint adósságszolgálata túlterhelt, az embereknek jogokat biztosítanak, de ezek többségéért a következő nemzedéknek kell fizetnie. Kontinensünk valójában egy több mint két évtizede halogatott gazdasági újraméretezés előtt áll, amit a politikusok igyekeznek késleltetni, de aminek nagy ára van az európai államokra nézve. Ebben a helyzetben egy muzulmán invázió volt az utolsó dolog, amire egyes államoknak szükségük volt, melyeket felkészületlenül ért a globalizáció paradigmájának igazi dimenziója.

Az igaz, hogy technológiailag és gazdaságilag a kontinensünket tartják a legfejlettebbnek a globalizáció szempontjából, de ez az egyesítő folyamat naponta alakul, és aminek az elkerülhetetlenül megváltozó európai mentalitással kell megfizetni az árát. Csakhogy a mentális átalakulásának gyorsasága nem követi a technológiai változás sebességét, ami kiváltja az emberek gépekkel, politikusokkal, nagy cégekkel és az európai államokon kívülről érkező bármilyen személyekkel szembeni elégedetlenségét.

Így aztán az előbbieket olyan erőknek tartják, melyek nagy erővel módosítják a valóságot, a polgárok pedig egymagukban nem szállhatnak szembe ezzel – aminek a nemzeti közösségek minden tagja tudatában van.

De az európai – oktatási, vallási, életmódbeli – mentális paradigmának meg nem felelő egyének elfogadása terén a polgárok kollektív módon léphetnek fel. Ennek legkönnyebben megvalósítható formája a nemzeti tényező, a többiektől, az idegenektől megkülönböztető közösségi kötőanyag újbóli kihangsúlyozása. A kontinensen az utóbbi 10 évben lezajlott szavazások eredményei tehát egyáltalán nem meglepőek. Az emberek azok között érzik jól magukat, akik nagyon hasonlítanak rájuk. Narkisszosz legendája azt hangsúlyozza ki, amit a pszichológusok több évnyi kutatás után tanultak meg: mindenkire érvényes, hogy saját magunkat tartjuk a tökéletes embernek, kedves tükör! Minthogy az Európa elleni inváziókat az utóbbi években olyanok hajtották végre, akik nem igazán kompatibilisek az utóbbi 12 évszázad európai paradigmájával, az eredmény logikusan következik: a nemzeti közösségek lassan-lassan már csak magukat fogadják el, aminek hosszú távon egyértelmű hatása lesz: a külföldiek megszűrése, akiket „rabszolgapiachoz” hasonló kritériumok szerint fognak elfogadni, ahol az elfogadásnak, vagy csak megtűrésnek a képzettség és az elérhető gazdasági profit lesz a döntő eleme.

És bár a hagyományos pártok igyekeznek majd fenntartani azon pártok blokádját, melyek a nemzeti közösség szerepét hangsúlyozzák ki, közép- és hosszú távon veszíteni fognak, mert ez a fajta politikai gyakorlat egyre több polgár ellenszenvét fogja kiváltani, akik úgy vélik majd, hogy a politikai üzenetek régi sablonjai nem alkalmazkodnak a valósághoz. Elég, hogy egyetlen országban többségbe kerüljön a nemzeti gondolatot kihangsúlyozó párt, hogy aztán e szavazás hatása gyorsan átterjedjen a szomszédos államokra is. Mint mindig, annyit fognak csak mondani, hogy „nem számítottunk ilyen eredményre”, mert a társadalmi jelenségek okainak gondos tanulmányozása ma sokkal inkább kivétel, nem pedig szabály.

Oda kell figyelnünk a globalizáció terjedésére. Nem mindenre jó gyógyír, bár elkerülhetetlen. Naponta győz le újabb embereket, akiket kizár a munka piacáról, a komfort zónájából a bizonytalanság és a szegénység területére taszítva őket. A legyőzöttek mindegyike elmenekül valamibe: alkoholba, lustaságba, szubkultúrákba, ezotériába vagy vallási fanatizmusba – mindegyik jó hely a mentális komfort számára, ahol a munka piacán jelenleg meglévő technológiai követelmények minimálisra csökkennek vagy éppenséggel el is tűnnek. Romániában könnyű felismerni a globalizáció veszteseit, mert túlnyomórészt manelének nevezett analfabéta zajforrásokat hallgatnak. Nem képesek részt venni a jelenlegi munkapiacon zajló versenyben, és amikor rádöbbennek életük kisiklására, az analfabétizmusnak ebbe a dimenziójába menekülnek, mely azt hangsúlyozza ki, hogy „milyen nehéz az élet”.

De figyelem, azok, akik nem képesek teljes mértékben megbirkózni a globalizációval, nem feltétlenül legyőzöttek. És ezek az emberek különböző mértékben utasítják el a globalizációt, de nem ellenzik teljesen – részben ugyanis fel tudják használni, akár (a globalizáció) egyes aspektusai ellen is. Minthogy az egyedülálló ember gyorsan ráébred majd arra, hogy magában nem tud szembeszállni ezzel a jelenséggel, más embereket fog keresni, akik legalább részben osztani fogják globalizációt elutasító gondolatait. Lehet, hogy etnikailag és nyelvileg idegen embereket fog találni, akik hasonlóan gondolkodnak, de ők nem ugyanabban a választási körzetben fognak szavazni, mint ő.

Ezért a globalizációt különböző okok miatt elutasítók akarva-akaratlanul közeledni fognak egymáshoz, és a nemzeti közösség lesz a kötőanyaguk, mert számbelileg csak az tud majd jelentőset, elhanyagolhatatlan tételt biztosítani. A nacionalizmus abban a pillanatban eléri a kritikus tömeget és vagy alkuba bocsátkozik a globalizációval, vagy szembeszáll vele, vagy idegengyűlöletté alakul át és igyekszik majd kiiktatni minden „idegen testet” a társadalomból.

Akárhogy is lesz, a nemzeti érzés elhanyagolása olyan népeknél vagy területeknél, melyeknek több ezer éves múltjuk van – Európában a fiatal területek történelmi szempontból 1200 évesek, a legrégiebbek viszont már több mint 2500 évesek – olyan hiba lenne, mely végül általánossá váló konfliktusokhoz vezetne. Az egyensúlyban hiszek és biztos vagyok abban, hogy valamikor, az elkövetkező évtizedek során eljutunk oda a nemzetállam–„globális falu” kapcsolat terén is, de annak is tudatában vagyok, hogy e kiegyezésig még nagy feszültségek lesznek és sok vesztes. Az a fontos, hogy ne kerüljön túl sok román a vonal alá, bár a társadalmunkban körvonalazódó egyes tendenciák nem tesznek lehetővé robusztus derűlátást. Végső soron az állam vezetőitől függ, hogy képesek-e teljesíteni a jogszabályokba foglalt küldetéseket, vagy összeomlanak a nemzeti közösség bizonyos mértékig a foglyukká vált jelentős részével együtt.

Mivel a globalizációban a képzettség a siker kulcsa, egyértelmű, hogy a nemzet se veszítene, ha fejlődne az életnek ez a területe. Mivel a nemzeti érzés és a globalizáció közötti mentális kapcsolat az egész nemzeti közösség szintjén csak a jól képzett emberek nagyon magas arányán keresztül valósulhat meg, itt az ideje, hogy odafigyeljünk a nemzeti oktatási stratégiákra, valamint azok minőségére, akiknek ezeket át kell ültetniük a gyakorlatba, mert ezen a téren megengedhetetlen a kudarc.

Fotók: fanatik.ro, wikipedia.org