A 21. századi Európa föderális lesz, vagy megszűnik létezni

A döntés hurka szorul a nyakunk köré, de az európai elitek továbbra is a saját kis projektjeiket tolják. Ebből így nagy baj lesz!
Hirdetés

Az Európára 2008 óta lesújtó válságok – pénzügyi, gazdasági, a szuverén adósságoké, versenyképességi, migrációs, szomszédsági politikai – nem sorsszerűségek és nem is lehet megfelelően megmagyarázni őket, ha továbbra is a szekvenciális és szektoriális megközelítéseket erőltetik. Csak egy átfogó vizsgálatnak lenne esélye, de ahhoz, hogy ez közvita szintjén érvényesüljön, az európai (politikai, értelmiségi, pénzügyi, média-, akadémiai) eliteknek el kellene ismerniük, hogy

az Európát megrázó válságok tisztán politikai eredetűek.

Ez nem nagyon valószínű, hiszen ehhez el kellene ismerni a felelősséget a jelenlegi zűrzavar miatt.

Az európai integráció alapjait lerakó római szerződés (1957) aláírása után az említett elitek két fő okot hangoztattak az elmúlt csaknem 60 évben az eredetileg nyugat-európai, majd közép- és kelet-európai közvéleménynek szánt diskurzusukban: a béke megőrzése a kontinensen és az európaiak jóléte. Erkölcsileg mindkettő vitathatatlan, politikailag támadhatatlan, és ebből következik a kezdeti viharos sikere is.

Itt most nem térünk ki arra, hogy az emberi természet elérte-e azt a szintet, ahol már életképessé válik egy háborút többek között ultima ratio-ként is teljesen kizáró politikai konstrukció, és arra sem, hogy egy végső soron emberektől, nem pedig matematikai képletektől függő gazdasági rendszer képes-e többé-kevésbé meredek helyesbítések nélkül a végtelenségig növekedni. De mindkét kérdés vitája érdekesnek ígérkezik.

De kitérhetünk

a (nyugat-)európai elitek második világháború utáni két nagy ígéretére.

Az évtizedekig visszafordíthatatlannak tűnő jólét 8 éve visszaesést mutat, drámai hangsúlyokkal a dél-európai államokban és a tendencia megfordulásával kapcsolatos realista távlatok nélkül. Az európai középosztályokat megrengették a 2008-ban elkezdődött válságok, a politikusok pedig nem kívánnak beszélni arról, hogy a 2008 utáni gazdasági és egyéni jövedelem-növekedések milyen mértékben voltak zömmel a termelékenység és az innováció vagy ellenkezőleg, a szuverén módon szavatolt hitelekből származó közpénz-injekciók eredményei.

1945 után sikerült megőrizni az európai békét abban az értelemben, hogy elkerültek egy újabb háborút az európai nemzetállamok között, de egyetlen tisztességes elemzés sem hallgathatja el a NATO és az AEÁ által a Szovjetunió fenyegetése mellett nyújtott biztonsági „ernyő” szerepét. A migrációs válság, a 2011-ben elkezdődött úgynevezett „arab tavasz” következménye ráébresztette Európát arra a valóságra, hogy a globalizáció korában nemcsak egy államok közötti háború, hanem más tényezők is veszélyeztethetik a békét. Sok európai újra fenyegetve érzi magát, azzal a különbséggel, hogy a múltbeli ideiglenes biztonsági kockázatokat (pl. egy ellenséges állam általi katonai megszállás) állandó veszélyek váltották fel.

Európa jelenlegi, viszonylag rövid időn belül egymást követő válságai –  melyek nyilvánvalóan összefüggenek és úgy tűnik, kölcsönösen felerősítik egymást egy „tökéletes viharrá” –, nemcsak azt sugallják, hogy valamit, valahol nagyon rosszul kezeltek, de azt is, hogy van egy közös oka a jelenlegi sodródásnak. Következésképpen hol kellene keresni a gondok forrását?

Az európai integráció titkaiba „beavatottak” szintjén már a római szerződés előtt sem kételkedett senki ennek céljában: egy közös európai államról van szó. Ez a projekt valójában már a második világháború előtt megszületett és az ezáltal okozott katasztrófa azoknak a pozícióit erősítette, akik a nemzetállami paradigma meghaladását támogatták. Az 1945 utáni első évtizedekben ez logikus és megvalósítható volt. És mégis…

Valami nem működött. Az európai államokon belüli politika, kommunikáció és közvita szintjén (1990-ig szigorúan csak a nem-kommunistákról van szó, azt követően a többiekről is)

egyetlen politikai vezető, egyetlen nemzeti vagy európai intézmény sem vállalta soha –

nyíltan, egyértelműen és programszerűen – az „európai projekt” kulcselemét: a végkifejletét. Pontosabban a végső célját, amely nem lehetett és nem is lehet más, csak politikai. Szinte kivétel nélkül inkább a rózsaszínre festett és elkötelezettséget nem jelentő megközelítéseket választották, melyek összekeverték a folyamat célját az ahhoz társuló előnyökkel. Gazdasági növekedést és jólétet kontinentális integrációs folyamatok nélkül is el lehet érni (van erre elég példa a világon), és az Európán belüli háborúk eltűnése sem jelenti azt, hogy az európaiak regionális vagy globális szinten garanciát szereztek a biztonsági gondok megszűnésére. (A családon belüli béke nem szavatolja a szomszédok örök pacifizmusát.)

Az európai elitek, figyelemre méltó tehetséggel, évtizedekig elkerülték az európai projekt alapvető kérdésének nyilvános és frontális felvetését: a politikai integrációról van szó. A közvéleménytől távol, szűk, diplomáciai és másfajta csoportokban néha, suttogva megindokolták ezt a hozzáállást: „az európai népek sohasem fogadtak volna el” egy közös államot, tehát óvatos megközelítésre, a kis lépések politikájára volt „szükség”. Furcsa mód, egy olyan Európában, melynek hivatalos és nyilvános diskurzusát elárasztják a demokráciára és az emberi jogokra való hivatkozások, a politikai leadership az ókori Róma óta legfontosabb kontinentális projekt esetében nem az „alulról felfele” demokratikus, hanem a „felülről alulra” irányuló elitista utat választotta.

Az irónia csúcsa és óriási paradoxon: Európa, a demokrácia bölcsője

nem a demokrácia kudarca miatt került mára életveszélybe, hanem egy elitista projekt miatt.

Az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) elindító római alapító szerződés és az Európai Uniót (EU) elindító és az euró előtt az utat megnyitó maastrichti szerződés (1992) 35 év távolságban követték egymást. Az 1992-es kivételesen kedvező stratégiai körülmények között, melyek egyhamar nem ismétlődnek meg – a Szovjetunió összeomlása keleten és egy fenyegetés hiánya délen –, az európai vezetők újra elkerülték a „folyamat” politikai célkitűzésének tisztázását: természetesen csak egy európai föderáció vagy konföderáció lehetett volna az egyetlen választási lehetőség, mert senkinek sem jutott még csak eszébe sem egy európai birodalom (újbóli) létrehozása.

Az európai elitek 1992-ben, a kétértelműséget továbbra is fenntartva, az egyetemes történelem legeredetibb politikai-intézményi és pszeudo-állami hibridjét hirdették meg. Az 1992-es lépés eléggé eltávolodott az EGK logikájától (szuverén államok társulása egy egységes piacba), de egyáltalán nem került közelebb egy működőképes (kon)föderáció logikájához. Az EU egy aszimmetrikus és – visszatekintve – történelmileg inadekvát, az 1989 és 1991 közötti Franciaország és Németország, pontosabban François Mitterand elnök és Helmut Kohl kancellár között létrejött kompromisszumból jött létre.

A XX. század végén az évszázad elejét uraló logikával gondolkodó francia vezetők megértették, hogy a vasfüggöny leomlása elkerülhetetlenné teszi a német újraegyesülést, de elszalasztották az alkalmat, hogy azt lehetőségnek és ne annak kockázatának lássák, hogy visszatérhetünk egy Németország által uralt Európához, ezzel viszont elpuskázták a lényeget. A nyugat-német vezetők akkor jelentős engedményekre voltak hajlandóak az ország újraegyesüléséért, így aztán gond nélkül elfogadták Párizsnak azt az igényét, hogy az újraegyesüléssel szembeni francia ellenállás feladásáért cserében a jövőben bevezessenek egy közös európai pénzt. Egyetlen nyugat-európai főváros sem tette fel a kérdést, legalábbis nem komolyan, hogy vajon milyen hatásai lesznek egy olyan közös pénznek, mely mögött nem áll egy központi politikai hatalom, mely nem rendelkezik közös kincstárral, közös költségvetéssel és adórendszerrel, a közös adósságok kölcsönös megosztásával.

Elkerülte a figyelmüket az a „részlet”,

hogy éppen a (nyugat-)német márka az optimális garanciája a német hatalom elfogadható korlátok között tartásának, mert drágította a szuper-versenyképes német exportipar termékeit Dél- és Kelet-Európában, ahol azokat a helyi pénzeken kellett megvásárolni. A Németországnál kevésbé hatékony európai államok (vagyis nagyjából az összes többi), amíg rendelkeztek saját pénzzel, bármikor bevethették a leértékelés „fegyverét”, mellyel ellensúlyozhatták a termelékenységi hátrányokat, valamint növelhették a kérdéses pénzekben adott hitelek kamatait, melyekkel megelőzhették a pénzügyi rendszereiken belüli nagy egyensúlyhiányokat. Ám ezeket a „fegyvereket” 1999-ben mind letették bizonyos „konvergencia-kritériumokért” cserébe, melyekből kettőt, a létfontosságúakat, vagyis a GDP 3 százaléka alatti költségvetési hiányt és a GDP 60 százaléka alatti államadósságot masszívan megsértették, főleg azért, mert nem létezik egy azok tiszteletben tartását kikényszeríteni képes politikai hatalom.

A valódi, a több évszázadnyi eltérő fejlődés alatt felhalmozódott termelékenységi egyensúlyhiányokat kijavítani képes konvergenciát egy központi kormánynak és egy koherens kontinentális politikák megfogalmazására és alkalmazására vonatkozó explicit hatalommal rendelkező európai parlamentnek kellett volna biztosítania, beleértve a források transzferét és a bérezési és szociális juttatási szintek közelítését is. Így lehetett volna lerakni egy olyan Európai Unió alapjait, mely nemcsak a csúcsán, hanem az alapjánál is szilárd, de Maastrichtban, 1992-ben nem erről volt szó. A konvergenciának elsődlegesen az európaiak jogaira és kötelességeire, biztonságára és életszínvonalára kellett volna vonatkoznia, nem a nemzetállamok adóügyi-költségvetési politikáira, melyekkel egy túl korán bevezetett közös pénzt kívánták megtámogatni. Az elsődlegességek felcserélése (talán) megmentette az európai bankrendszert, de ma azzal a veszéllyel jár, hogy magukat az európaiakat veszíti el.

Az EU, ahogy azt 1992-ben három eltérő, sőt egymással ellentétes logikájú pilléren nyugodva elindították,

egyharmad részt megkötözött lábú konföderáció, kétharmad részt pedig bekötött szemű (fél)szuverén államok uniója.

15 évvel azelőtt, hogy keményen lecsaptak volna Európára, a jelenlegi válságokat olyan konstrukcióval „csalogatták” intézményi szinten, ami miatt nehezen lehetett volna azokat elkerülni.

A közösségi pillért, melynek egy európai föderáció alapkövének kellett volna lennie, elméletileg alárendelték a nemzetek feletti logikának, ahol az Európai Bizottságnak (EB) és az Európai Parlamentnek (EP) széles körű hatalma van. De az EB nem egy EP által demokratikusan kijelölt európai kormány, hanem az EU egy részének egyfajta intendánsa, melynek főszereplőit (az európai biztosokat és a főnöküket) átláthatatlan és eljárási szempontból szabályozatlan tárgyalásokkal jelölik ki az EU-tagállamai, pontosabban ezek közül a fajsúlyosak, méghozzá egy tisztán alkuszerű módszerrel. Az EP-t a tagállamok összes polgára választja meg demokratikusan, de pontosan azzal a hatáskörrel nem rendelkezik, ami egy parlament sajátja: a politikai-területi illetékességére – EU – kötelezően érvényes törvények megszavazása és a kormány (EB) leváltása, ha megszűnik a vele szembeni politikai bizalma.

A KKBP (Közös Kül- és Biztonságpolitika) és az IBÜ (Igazságügy és Belügyek) pillérek 1992-ben a kormányközi, az egyhangúlag (vagy minősített többséggel) meghozott döntések logikájában maradtak, ami egyértelmű jelzése annak, hogy a (nyugat-)európai elitek 1992-ben elszalasztották a második nagy lehetőséget arra, hogy megtegyék a döntő lépést egy európai (kon)föderáció felé. A nemzeti „garanciák” hívei valószínűleg elégedetten tértek haza Maastrichtből, de nem volt rá okuk.

A KKBP halva született:

egy „katonai Unió” már eleve illuzórikus volt, tekintettel arra, hogy az EU államai nemcsak folyamatosan csökkentették katonai kiadásaikat a Szovjetunió 1991-es eltűnése után, de semmilyen különösebb érdeklődést sem mutattak a tervezett „EU battlegroups” finanszírozása és felszerelése iránt. Csaknem 25 év után nyilvánvaló, hogy katonai és biztonsági szempontból az EU NATO nélkül nem létezik. Az – amúgy is szerény – ambíciókhoz sohasem párosult megfelelő mértékű politikai akarat. Ami a „közös külpolitikát” illeti, azzal, hogy a befolyásos tagállamok az utólag létrehozott EKSZ (Európai Külügyi Szolgálat, az EU úgynevezett „Külügyminisztériuma”) esetében kikényszerítették az arányos nemzeti kvóták „kompetenciakritériumokra” való cserélését, a kérdéses intézményt de facto kivonták a kormányközi szférából, de nem helyezték át a közösségibe, hanem egy bizonytalan szférában hagyták. Az EKSZ jelenleg – a legjobb esetben – a brüsszeli bürokrácia és az európai intézmények külpolitikáját hajtja végre, nem az „EU külpolitikáját”, ha nem másért, akkor azon banális oknál fogva, hogy nem létezik egy „EU” nevű állam.

Hirdetés

Az IBÜ pillért Maastrichtban a kormányközi módszer sarokkövének, a tagállamok szuverenitása garanciájának szánták. Ez szintén illúzió volt: három autonóm mechanizmust helyeztek a „szuveranisták” kezébe, akik akkor feleslegesen örültek. Az egyik már 1985 óta létezik – a Schengen-övezet –, a másik kettő, a bevándorlásra és a menedékjogra vonatkozó politikák Maastrichtban váltak hivatalossá. Schengent, a bevándorlást és a menedékjogot 1992-ben helyezték a közösségi módszer szférájába, ami már eleve megkérdőjelezte az IBÜ pillér szilárdságát, ahogy az nemrég tragikusan láthatóvá vált Párizs és Brüsszel utcáin. Hiába tartja fenn egy állam az ellenőrzést a rendőrségi, biztonsági és hírszerzési szolgálatok felett, hanem tarthatja ellenőrzése alatt a határokat, vagyis nem tudja, ki lép be vagy ki hagyja el a „nemzeti” területet és nincs joga eldönteni, milyen kritériumok szerint tesz különbséget a migránsok és a menedékkérők között. Másképp mondva, elképzelhetőnek tarthat bárki egy olyan magán biztonsági céget, mely belemenne egy létesítmény védelmébe, ha nem engedik meg számára védelmi övezet és belépési/kilépési pontok kijelölését?

Az EU jelenlegi válságait kommentálók közül kevesen emlékeznek arra, hogy

a Schengen-övezetet 1985-ben az EGK-n belül egy kisebbségben lévő csoport

(Franciaország, Nyugat-Németország és a Benelux országok) kezdeményezte egy voluntarista lépéssel, mellyel akkor a többi tag nem értett egyet, és ami eredetileg teljesen az EGK-n kívül működött. A kelet-európai kommunista rezsimek összeomlását követő lelkesedésből és zavarodottságból álló vegyes légkörben fokozatosan eltompult az ellenzők hangja egészen addig a pontig, amikor az amszterdami szerződés (1999) rögzítette az EU-jog és a Schengen-szabályok fúzióját.

A szkeptikusoknak szánt érvelés lényegében ugyanaz volt, mint az euró esetében. Az európaiaknak azzal érveltek, hogy a belső határokat eltörlik, ám a külsőket megerősítik, ugyanúgy, mint amikor azt mondták nekik, hogy a nemzeti pénzekről való lemondást a pénzügyi-banki és költségvetési kisiklások elkerülésére szánt „konvergencia-kritériumokkal” kompenzálják majd. Mindkét ígéret papíron maradt, nem azért, mert létezett volna valamilyen „összeesküvés”, hanem azért, mert objektív módon nem lehetett teljesíteni azokat. Megfordították a lépések logikai sorrendjét és most láthatók az eredmények. A Schengen-övezetet részlegesen felfüggesztették, sorsa pedig hajszálon függ: egyetlen újabb jelentős terrorista támadás megadhatja a kegyelemdöfést neki. Az euróövezet már csak egyetlen nagy ok miatt létezik: a frankfurti Európai Központi Bank (EKB) – szuverén államot maga mögött nem tudó szuverén bank, vagyis egy újabb abszolút újdonság a világtörténelemben – havonta óriási összegeket injekcióz mind az európai bankokba, mind az euróövezethez tartozó államok kötvényeinek felvásárlásába, melyek gyorsan fizetésképtelenné válnának, ha a szabad tőkepiacról kellene hitelt felvenniük, ugyanis már 16 trillió euró szuverén adósságot halmoztak fel.

Az EU 1992-es „illogikus fogantatása”

két fő következménnyel járt. Az első – elszalasztották a második kivételesen kedvező geopolitikai kontextust, hogy megtegyék a döntő lépést egy valódi európai (kon)föderáció felé, ami fokozatosan lelohasztotta az európaiak lelkesedését, akik egyre kevésbé képesek megérteni egy ilyenfajta intézményi konstrukciót. Az első nagy riadójel az volt (vagy kellett volna lennie), amikor a franciák és a hollandok 2005-ben népszavazással utasították el egy európai alkotmány tervezetét. A második – az EB és az EP, az „ország nélküli” kormány és törvényhozás elkerülhetetlenül az EU sui generis informális tagi státusza felé haladtak, erősebbek lévén bármely másik tagállamnál, Németország, Franciaország és Nagy-Britannia – legalábbis részleges – kivételével. Bárki előtt nyilvánvaló, hogy a Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker most egyenlő partnerként tárgyal Angela Merkel kancellárral, François Hollande elnökkel és James Cameron kormányfővel, de akinek egyértelműen nagyobb hatalma és befolyása van bármelyik másik EU-s állam- és kormányfőnél. Az Európai Parlament egyfajta „bölcsek tanácsaként” a tagállamok bármelyik magas rangú hivatalosságát meghallgathatja olyan témákban, mint a belügyek, a demokratikus standardok, vagy az emberi jogok tiszteletben tartása, de nem rendelkezik azzal a létfontosságú politikai eszközzel, hogy olyan törvényeket szavazhasson meg, melyek megváltoztathatnák vagy befolyásolhatnák azokat a helyzeteket, melyek jelenleg kollokviális interpellációi, értékelései, vagy bírálatai tárgyát képezik.

Aki még mindig azt hiszi, hogy az EU-nak 28 tagja van, annak jobban meg kellene őket számolnia. Már több mint 30 van, a 2008 után kirobbant kombinált válságok pedig még tovább erősítették az EU általában észrevétlenül maradó tagjait: a Bizottságot, az Európai Parlamentet, az Európai Központi Bankot, a Bíróságot (és a lista nyitott marad). Az államok szintjén érvényes szabály – egy létrehozott bürokrácia elsősorban a saját érdekeiben fog cselekedni – különösen érvényes államok feletti szinten, főleg akkor, amikor nem létezik egyetlen olyan, a teljes európai választói testület közvetlen szavazatán alapuló végrehajtó politikai intézmény, mely képes lenne ellenőrzés alatt tartani egy ilyenfajta bürokráciát. Több mint indokoltak Jürgen Habermas legutóbbi figyelmeztetései, melyek szerint

az EU távolodik az 1957-es föderalista ideáltól és a képviseleti demokrácia útjától.

És mindez komoly veszélyekkel jár.

Sem a szerződésen Amsterdamban (1997) és Nizzában (2001) végrehajtott reformok, sem az EU 3 pilléréről a lisszaboni szerződéssel (2007) történt lemondás, amikor bevezették a „megosztott kompetenciákat”, nem oldotta meg a gondot, mely tartalmi volt és maradt, nem pedig formai, tehát per se immunis bármiféle „re-form”-mal szemben. Az EU leadership-jének 2008 utáni lázas próbálkozásai, hogy gátat vessenek Európa válságainak, olyan fogalmakat vetettek fel, mint az „adóügyi unió”, „költségvetési unió”, „bankunió”, sőt „biztonsági unió” (a terrorista támadások megszaporodása után). Sokfajta „unióról” vitáznak az EU-n belül, a legfontosabb kivételével, melynek évtizedekig történt semmibe vétele döntő módon hozzájárult Európa jelenlegi válságához: a politikai unióról van szó.

A korábban említett, látszólag elfogadható indokoláson kívül („Az európaiak sohasem fogadták volna el”), az EU szuperbonyolult konstrukciója és architektúrája híveinek volt még egy kedvenc mantrájuk az akadémikus és szűk körű vitákban: „Európa nem az AEÁ!”. Ami ontológiailag helyes, de amúgy egy banális közhely, melynek annyi politikai értéke van, mint annak, hogy „Európa nem Kína!”, „Európa nem Afrika!” stb. A kerék és a víz képlete az egész világon egyforma, és a föderalizmus politikai elvei sem nagyon képeznek kivételt. Az AEÁ állítólagos „globális dominanciájával” szembeni neurózisok, ami a Szovjetunió 1991-es eltűnése után vált „trendy”-vé az európai szalonokban, szintén hozzájárultak ahhoz, hogy

az európai vezetők nehezen tudnak szembenézni a valósággal.

A XVIII. században a Brit Birodalom gyarmati státuszával szakító és az AEÁ magját alkotó 13 állam sokkal jobban különbözött egymástól, mint ma gondolnánk. Az angolt egy relatív többség beszélte. Jelentős kisebbségek beszéltek németül, gael-ül, franciául, hollandul, spanyolul, svédül stb. Az AEÁ-nak a mai napig nincs „hivatalos” nyelve. Az Új Anglia, a városiasodott New York, a Pennsylvaniához hasonló farmerállamok és a Georgiához és Karolinákhoz hasonló konzervatív ültetvényes államok között akkor létező politikai és kulturális különbségek nem voltak sokkal kisebbek a ma Európában a nyugati, a skandináv, a földközi és a keleti államok közötti különbségeknél. Amerikában sem a nyelv, sem a kulturális és fejlettség sem voltak döntő különbségek. Mint ahogy ma Európában sem azok.

Csak 15 év telt el az 1774-es Kontinentális Kongresszus és az AEÁ (27 módosítással még mindig hatályos) alkotmányának ratifikálása között, mely idő alatt az akkori amerikai elitek in nuce szinte ugyanazokat a dilemmákat és vitákat sűrítették össze, melyekkel az európai elitek az utóbbi 60 évben sikertelenül „harcolnak”: az államok és „központ” közötti hatalom megosztása, az államok központi intézmények feletti befolyásának megosztása, közös pénz, közös kincstár, közös adósságok, közös védelem. Akkor sem hiányoztak a túlzott ambíciók, a populisták és a radikálisok, mint ahogy nem hiányoznak ma sem. Ennek ellenére, alig 15 év alatt, a jelenlegi európaiaknál sokkal rosszabb gazdasági, technológiai és biztonsági körülmények között, a két évszázaddal ezelőtti amerikai elit megértette, hogy a fő kérdést („Miféle államot akarunk?”) frontálisan kell kezelni, nem „kerülgetve” a kérdést, és azt is megértette, hogy egy csaknem szuverén államok közötti „gyenge” konföderáció típusú unió az anarchia és gazdasági romlás, vagyis az egész projekt kudarcának elfogadhatatlan kockázatát hordozza magában.

Az észak-amerikai föderáció létrehozásához 1787-ben jött létre a kritikus tömeg az úgynevezett „nagy kompromisszum” révén. A „nagy államok” és a „kis államok” közötti 13 évnyi heves vita után a Kontinentális Kongresszus küldöttei megtalálták az egyensúlyi pontot: egy kétkamarás Parlament (Kongresszus) létrehozása, melynek alsóházában az államok lakosságszámuk arányában vannak képviselve (de 2 éves mandátumokkal), a felsőházban pedig minden államnak egyforma, két-két szenátorból álló képviselete van (ám 6 éves mandátumokkal). E kompromisszumok révén egy olyan állam, mint a félmilliós lakosú Wyoming egyetlen képviselővel rendelkezik a Kongresszusban, míg a csaknem 40 milliós Kaliforniának 53. A Szenátusban viszont Kaliforniának ugyanúgy 2 szenátora van, mint Wyomingnak. Az amerikai Szenátus a modern nyugati föderalizmus sarokköve és ez az AEÁ-n belüli hosszú életének magyarázata. Egyáltalán nem csoda, hogy az egyesült államokbeli politikai baloldal ma a Szenátus felszámolását követeli, de az legalábbis meglepő, hogy a föderális típusú kompromisszum amerikai tapasztalatát Európában de plano figyelmen kívül hagyták.

Az AEÁ betűszóból túlságosan az A-ra összpontosító európaiak megfeledkeztek a fő kezdőbetűről, az E-ről.

Egységben az erő, csakhogy nem minden körülmények között. Mivel az ember természetéből fakadóan tökéletlen, a politikai szuverenitás, szintén meghatározásánál fogva nem tűnhet el. De lehet azt helytelenül kezelni, átvándorolhat oda, ahol kevésbé látható, ugyanakkor sokkal kevésbé felelős is az azt létrehozó társadalmi testülettel szemben. Az utóbbi években több ezer elemző, kommentátor, újságíró stb. siránkozik a szélsőséges, rendszerellenes, Európa-ellenes, bevándorlás-ellenes, populista európai politikai pártok és mozgalmak előretörése miatt (általában baloldaliak délen, jobboldaliak északon, Franciaország pedig ebben az esetben is „különleges eset”, mert mindkettő jelen van). A végtelenségig hangsúlyozzák, hogy ezeknek nincsenek megoldásaik a választóik számára, ami tökéletesen igaz, de ritkán szokták megemlíteni, hogy mindezek valójában csak egy félúton elakadt folyamat tünetei.

A hit, az ambíció és a mohóság mellett a félelem a történelem motorjának egyik hengere. Sok európai ma egyszerűen fél. A nemzetállamokat, melyeknek voltak jó és rossz tulajdonságaik is, de ugyanakkor egy érthető keretet nyújtottak, 1957-től jelentősen „megfosztottak” szuverén hatalmuktól. Az 1992 és 2008 közötti „aranykorban” nem nagyon vevődött észre, hogy az európai nemzetállamoktól fokozatosan elvándorló szuverenitás voltaképpen nem rendeződött újjá semmiféle olyan politikai intézménnyé, mely képes lenne egy magasabb rendű, demokratikusan legitimált szuverenitással kompenzálni ezt az áthelyeződést az egész EU szintjén. A 2008 után kirobbant kombinált válságok, a globalizálás hatásainak felerősödésével együtt még mindig alábecsült dilemmákat és traumákat okoztak az „átlagos” európainak. Az EU intézményei és az európai bürokrácia haladt előre (méghozzá nagyon jól), a saját érdekeiket védelmezve, míg a volt/fél-szuverén államok egyre gyakrabban csak a vállvonogatásra képesek. Túlságosan leegyszerűsítő dolog a „szélverésben” magukra hagyatottnak érző európaiakat hibáztatni, hogy a történelemben már kipróbált megoldások felé tekintgetnek vissza, továbbá az úgynevezett „szélsőséges” (valójában nevetséges és múltba révedő) politikusokat. Ugyanilyen mértékben kellene hibáztatni azokat is, akik létrehozták ezt a kontextust, ami miatt

sok európai már nem bízik az európai integrációban,

olyan pszeudo-politikusokra szavaz, akikre 2008 előtt még csak rá sem nézett, vagy – a britek esetében – még az EU-ból kilépést is komolyan fontolgatja.

Az európai elitek által 1945 után felkarolt és 1990 után fenntartott politikai irány – hogy „diszkréten” kezelik a politikai integráció kérdését – szintén jelentős mértékben felelős a jelenlegi nemzeti és európai politikák minőségéért. Egy olyan korszakban, amikor a nagy politikai vitát a föderalisták (az „egység a sokszínűségben” hívei) és a nemzeti demokraták (az „államok jogainak és jellegzetességeinek” védelmezői), az (európai léptékű) protekcionisták és a (mindenekelőtt transzatlanti) szabadkereskedelem hívei között kellene folytatni, Európa továbbra is a – 2010-es évek szintjén már anakronisztikus – „baloldal” és „jobboldal” közötti szembenállás foglya, két olyan ideológiai megközelítésé, melyek az 1789-es (több mint 200 évvel ezelőtti!) francia forradalomból fakadtak és melyek ma már értelmetlenek és semmit sem jelentenek az európaiak számára. Az európai politikai pártok olyanfajta történelmi címkékkel tetszelegnek, mint a „szocialista”, „szociáldemokrata”, „liberális”, „konzervatív” és más hasonlók, ami az Európai Parlamentben is jelen van (mely intézményt megfosztottak szövetségi törvényhozói fő feladatától), ahol a létrejött politikai „családok” Európa múltját tükrözik nagyon is jól, semmiképpen sem a jövőjét.

A népeknek, az európaiakat is beleértve, nem nagyon fűlik a foguk bonyolult elemzésekhez. De sok európai nagyon is jól sejti, milyen veszélyekkel jár visszatérni a nemzetállamokra korlátozott szuverenitás „kitaposott útjára”, ami elsősorban az életszínvonal jelentős zuhanásában és a kiterjesztett szociális juttatások eltűnésében jelentkezne. Ha mégis egyre gyakrabban kokettálnak ezzel a lehetőséggel, az azért van, mert

attól félnek, hogy „magukra maradtak”,

hogy már nincsenek olyan közvetlenül a szavazatuktól függő intézmények, melyek megvédenék az érdekeiket, hogy ki vannak téve egy két kontinensről – Ázsiából és Afrikából – származó globális migrációnak, mely kontinenseket összesen 5 milliárdan lakják (10-15-ször többen, mint az EU-t). Vegyünk egy példát: az olasz választót. Miért tekintené magát a félszigeti „baloldal” vagy „jobboldal” vagy az úgynevezett „rendszerellenes” pártok által képviselve, amikor az olasz gazdaság régi, nemzetállami paradigmában való fejlődése alapvetően és közvetlenül nem a római kormánytól vagy az olasz törvényhozástól függ, hanem egy másik olasz, Mario Draghi, az Európai Központi Bank (nem demokratikusan választott) elnökének döntésétől, akinek „mennyiségi támogatási” – az eurózóna bankpiacára történő masszív euró-beömlesztésre kitalált eufemizmus – programjai nélkül az olaszországi bankrendszer gyorsan összeomlana, a gazdaságot is maga után rántva?

A hivatalosságoknak és diplomatáknak szánt több száz konferencián, szemináriumon, kerekasztal-beszélgetésen és más hasonló rendezvényeken, melyeken Románia EU-csatlakozása előtt és után részt vettem, a megszólalók gondolataiból kettőt idéztem fel magamban gyakran 2008 után, amikor megjelentek az „Európa-projekt” lerombolásával fenyegető kombinált válságok. Az első így hangzik: „Az európai integráció olyan, mint a kerékpározás. Amint abbahagyod, rögtön leesel.” A második: „Európában ma már nincsenek nagy és kis államok, hanem csak kis államok, melyek megértették, hogy kicsik – és erős Uniót keresnek – és kis államok, melyeknek még az az illúziójuk, hogy nagyok – és ezért illuzórikus megoldásokat keresnek.”

Obama elnök utolsó európai körútja során nyíltan kimondta, hogy az AEÁ-nak egységes és erős Európára van szüksége. Ez mindenki számára nyilvánvaló, aki figyelemmel kíséri a jelenlegi globális fejleményeket. Az a gond, hogy kezd véget érni az a korszak – méghozzá nagyon gyorsan –, amikor Európa a politikai integráció nélkül is képes volt mind egységes, mind erős lenni. A XXI. század Európája vagy föderális lesz, vagy semmilyen.

Megjegyzés: A kifejtett vélemények a szerző személyes megfontolásai és nem kötelezik a román Külügyminisztériumot.

 

Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Hirdetés