Az etnikai tisztogatás mint szervezési elv

Tegnap olvastam el Philipp Ther osztrák történész The Dark Side of the Nation-States című könyvének bevezetőjét – és remélem, minél hamarabb hozzájutok magához a könyvhöz is –, valamint a Lexikon der Vetreibungent is (Az elkergetések lexikona). (Igen, ez a jelenség annyira megszokott volt/maradt Európában és nemcsak itt, hogy már tudományos jellegű „albumot” is szenteltek neki!”.) Nem szaporítom a szót. Olvassák el Ther könyvének bevezetőjét, és meg fogják ismerni azon lépések egész spektrumát, melyekkel a XX. században mélyreható változást hajtottak végre a közép-kelet-európai térség etnodemográfiai összetételében. Amiről szó van: egyes országok és régiók alkotóelemeit képező nemzetek és etnikai csoportok legitim érdekeivel ellentétes határkijelölések (az 1919–1920-as versailles-i, neuilly-i, trianoni szerződések), lakosságcserék (a Törökország és Görögország közötti 1923-as lausanne-i szerződés), etnikai tisztogatások (a második világháború előtt, alatt és után), genocídium (a 40-es évekbeli náci holokauszt, a bosnyákok elleni tömeggyilkosságok a 90-es években), etnikai asszimiláció, egyes többetnikumú régiók betelepítése többségi nemzethez tartozókkal stb.

A könyv ezen aspektusokon kívül más ügyeket is felvet, melyek nagyon is relevánsak a XX. (és XXI.) században e térségben bekövetkezett nacionalista jelenségek megértéséhez, nevezetesen:

1. Az etnikai tisztogatást (és a többi elnemzetlenítési lépést) NEM impulzív, spontán módon és bizonyos traumák vagy akut konfliktusok hatása alatt követték el (az áldozatok ugyanis, mint például a németek 1945 után, korábban tettesek és agresszorok is lehettek) –, a kérdéses lépések végrehajtása

tervezetten, szisztematikusan, szinte mérnöki módon történt.

2. Az etnikai tisztogatást (és a többi elnemzetlenítési lépést) NEM Európa keleti részében (tehát nem a magyarok, a románok, a szerbek, a horvátok stb.) találták ki, hanem a nyugati felében – a hajdanán gyarmati államokban (pl. a Brit Birodalomban: lásd az indiai, pakisztáni tisztogatásokat). Még akkor is, ha az európai kelet etnikailag és vallásilag heterogén jellege miatt az (import) nacionalista megnyilvánulásoknak sokkal nagyobb kollektív hatásuk volt. NEM árt tudnunk, hogy a Balkánon NEM létezett kvázi örök, eredendő, atavisztikus konfliktus a nemzeti csoportok között, azok gyökere inkább egy sor – az akkori nyugati államok egyetértésével – „kívülről” hozott politikai-közigazgatási elképzelésben és gyakorlatban volt.

Ennek ellenére úgy tűnik, van némi előrelépés e téren. Az 1995-ös daytoni békeszerződés, melyben rögzítették Bosznia-Hercegovina lakóinak jogát arra, hogy visszatérjenek a szülőföldjükre, ahonnan korábban elkergették őket, szöges ellentétben áll az 1923-as lausanne-i logikával, amikor „zöld jelzést” adtak a törökországi ortodox keresztények és a görögországi muzulmánok elkergetésére, így próbálva megszilárdítani az olyan elképzelések menten alapult államokat, amelyek (külön elemezendő okokból) figyelmen kívül hagyták a terepen létező sokszínűséget. (Lásd Törökország szisztematikus háborúját a kurd lakosság ellen, ez utóbbi szülőföldjén…)

A szöveg elolvasásával (a hivatkozást ld. lejjebb) jobban megértik majd azt is, ami Erdélyben, főleg 1918 után történt, és azt is, hogy miért (beleértve az Észak-Erdélyben 1941 és 1944 között lezajlott történéseket is). A XIX. században, Nagy-Magyarország idejében szintén létezett az intézményesített nacionalizmus, csak még nem voltak meg a technikai/infrastrukturális feltételek (de a szükséges kollektív mentalitás sem) ahhoz, hogy olyan szigorúan megvalósítsák, ahogy az a XX. században történt. A németek által 1944-ben megszállt Magyarország azonban részt vett a zsidók genocídiumában és a „felszabadulás” után, a szovjetek közvetítésével gyorsan megszabadult a saját német lakosságától is, ugyanúgy elkergette azt, ahogy aztán Lengyelország, a Szovjetunió, Csehország, Jugoszlávia is tette. Az 1989 utáni Romániára nézve azt tartom nyugtalanítónak, hogy hazánk „beburkolta” alkotmányát a már híressé vált 1. cikkellyel (Románia nemzetállam), mely vasbeton

piedesztálra emel egy kollektív, etnokratikus szervezési elvet,

mely meghatározásánál fogva és az eddigi tapasztalatok alapján is vegytiszta méreg a többetnikumú/többfelekezetű régiók, vagyis az ország területének nagyjából fele vagy még nagyobb része számára. Ez a hivatkozás vezet a The Dark Side of Nations-States bevezetőjéhez.

U. i.: Ezt a cikket azoknak a csendőröknek ajánlom, akik tegnap, 2016. április 3-án szükségesnek tartották, hogy felvonuljanak, papok seregével, fegyverekkel és haditechnikával együtt intézményük létrehozásának 166. (!) évfordulóján, méghozzá pontosan a Sepsiszentgyörgy/Sfântu Gheorghe nevű, békés polgárok lakta város központjában. Amely polgárok már évtizedek óta várják (hacsak el nem felejtették/fel nem adták azóta), hogy a román állam teljesítsen velük szemben egy sor már történelmivé vált kötelezettséget és ígéretet. Ezzel szemben úgy tűnik, hogy a csendőrök (a papok, a katonák, a SRI-sek, a DIICOT-osok, a rendőrök) nem nagyon értik, hol is vannak, miért telepítették őket pont oda, és miért kényszeríti valamelyik fejes őket arra, hogy pontosan ott tegyék azt, amit tesznek. Maximális biztonsággal mondhatom, hogy a fenti szöveg segít majd nekik megérteni – és Dan Tănasănak, Bogdan Diaconunak is (persze, ha ők is akarják), és ha majd megnőnek, akkor az alábbi trikolóros fiúnak és Sabinának, a „fejpántos kislánynak” is.

Részlet a bevezetőből:

„The twentieth century, more than any other era in history, was shaped by organized terror. It was the century of concentration camps, gulags, and ideologically motivated mass murder. “Ethnic cleansing” was not at the extreme end of the scale of terror, partly because of the motivations behind it. The primary goal of ethnic cleansing was not to murder and destroy a population group but to forcibly remove one from a given area. Unlike the Nazis’ death camps and the Bolsheviks’ gulags, ethnic cleansing was not invented by a totalitarian dictatorship and did not signify a breach of civilization. Ethnic cleansing is a product of the nationstate and hence one of the basic components of modern Europe. This explains in part why it occurred on such an extensive scale, affecting at least thirty million people in Europe in the twentieth century and laying waste to a large part of the continent. This book seeks to record, analyze, compare, and elucidate every large-scale removal of a population group in modern Europe.”