Nem haladsz a haladárokkal? „Náci” vagy!

A haladó baloldal hívei számára bárki, aki megkérdőjelezi a témáikat és meggyőződéseiket, eleve nem lehet más, csak „fasiszta”, „legionárius”, vagy „náci” és nyilvánosan le kell leplezni.

Mircea Toma egyik szövege, mely az Adevărul blogoldalán jelent meg, kisebb vihart keltett az online médiában, különösen a közösségi hálózatokon. És nem véletlenül. Címe (Sfântă bătrâneţe legionară: Ana Blandiana şi disidentul Gabriel Liiceanu) (magyarul itt olvasható – a szerk.), a cikk befejezése („Annak az útnak a végén, melyen Liiceanu megtette az első fogalmi lépéseit, nem egy legionárius állomás áll. Hanem náci.”) és az inkvizítori hangvétel, ahol

nincs helye semmilyen intellektuális dilemmának,

hanem csak bizonyosságok vannak, melyek alapján rágalmazó címkék ragaszthatók, megdöbbentett és elkeserített egyeseket és – valószínűleg – fellelkesített másokat. A „polgári düh” ezen kitörése a két nyilvánosan inkriminált szereplő két nyilvános megszólalásából eredeztethető: Ana Blandiana költőnő kolozsvári beszédéből, melyet akkor mondott el, amikor a Babeş–Bolyai Tudományegyetemtől megkapta a Doctor Honoris Causa címet, illetve Gabriel Liiceanunak az RFI rádióadónak adott egyik interjújából. Ahol, többek között, a multikulturalizmus és a politikai korrektség hatásairól is beszélt, melyek sematikus, irreális elképzeléseket tettek kötelezővé arról, hogy a nyugati társadalmaknak miként kellene kezelniük kapcsolatukat a jelentős európai muzulmán közösségekkel és végső soron arról, hogy az öreg kontinens miként határozza meg saját identitását. Ami, elkerülhetetlenül, a masszív migrációs hullám nagyon is időszerű témáját is felvetette, mellyel az európaiak jelenleg szembesülnek.

Nem igazán világos, hogy a szerző miért csak az említett két személyre összpontosított. Az utolsó időben hasonlóan határozott, az ő szemszögéből nézve nyilvánvalóan elítélendő véleményeket fogalmaztak meg olyan neves értelmiségiek is, mint Horia-Roman Patapievici vagy Matei Vişniec (akinek, Párizsban élvén, elvileg valamivel több információval kellene rendelkeznie e témáról, mint Mircea Tomának). Az azonban biztos, hogy a sértő hangvételnek és az egyes emberekre minden további nélkül ráaggatott címkéknek, azon kívül, hogy teljesen helytelenek, főleg, hogy a román kulturális élet elsőrangú személyiségeiről van szó, a valóságban nincs semmilyen alapjuk. Ehhez elég csak azokat a passzusokat jóhiszeműen elolvasni, melyekre álláspontja alátámasztásaként maga a szerző hivatkozik. Természetesen bárki megteheti, hogy egyáltalán nem ért egyet Ana Blandiana, Gabriel Liiceanu és más hasonló állásponton levők véleményével. Ebben semmi elítélendő nincs. Sőt, szükség is van egy civilizált gondolatütköztetésre. De ez senkit sem jogosít fel arra, hogy az ideológiai éberség felsőbbrendűségi pozíciójából mondjon ki olyan ítéleteket, amilyeneket Mircea Toma fogalmazott meg.

Ez a fajta megközelítés Dmitrij Kiszeljovot, a Szputnyik hírügynökség (a Kreml egy fő propagandavektora, több mint ezer újságíróval 30 országban) főnökét juttatja eszünkbe, aki mandátuma 2014-es átvételekor azt mondta az alkalmazottaknak, hogy nem a tájékoztatás a feladatuk, hanem „Oroszország szeretete”. Nos, úgy tűnik, hogy a haladó liberális agenda lánglelkű hívei számára is a saját témák és meggyőződések iránti lehengerlő szeretet az (általuk elvből elutasított) vallási hév szférájába lépett, így aztán bárki, aki megkérdőjelezi azokat,

eleve nem lehet más, mint „fasiszta”, „legionárius” vagy „náci”,

és ennek megfelelően le kell leplezni. Ez a fajta diktátum elég elterjedt gyakorlat nyugaton, főleg az egyetemi kampuszokban. A 90-es évek elején a politikai és értelmiségi elit egy része, a haladó baloldal hívei, azokhoz hasonlók, akik ma a magát szocialistának mondó Bernie Sanderst támogatják lelkesen, egész sor politikai és társadalmi élettel kapcsolatos szót, kifejezést, témát vagy megközelítést tabusítottak. Így született meg és érvényesült a közéletben az, amit „politikai korrektségnek” nevezünk. Az ettől való eltérés pedig személyes szinten rendkívül sokba került, főleg akadémiai és értelmiségi körökben. Egy közismert tengerentúli újságíró, Daniel Henninger véleménye szerint egyfajta „amerikai maoizmussal” van dolgunk. Ilyen körülmények között nem csoda – amint arra elég sok megfigyelő rámutatott –, hogy amit most látunk, nevezetesen Donald Trump látványos felemelkedése többek között annak is köszönhető, hogy sikerült kiaknáznia a társadalomban ezzel kapcsolatosan felhalmozódott jelentős frusztrációkat.

Mircea Toma 1990 után aktív szerepet vállalt a „civil társadalom projektjeiben”. Szintén – dicséretes módon – folyamatos ügyvédje volt a szólásszabadságnak és a sajtó függetlenségének, többek között a nemzetközi Active Watch szervezet román képviseletének alapító elnökeként, bár az utóbbi 6-7 évben, például, a szemére vetették, hogy túlságosan tartózkodik az Antena 3 jelentős szakmai kisiklásainak bírálatától. De ezen túlmenően jó ideje egész sor olyan, általában vissza nem térítendő európai pénzekből finanszírozott projektben vesz részt, melyek romákkal, sérült személyekkel, meleg közösségekkel, környezetvédelemmel foglalkoznak. Mindezek a témák jelen vannak a „haladó baloldal” agendáján. Ebben nyilván nincs semmi rossz. Sőt, éppenséggel meg is kaptuk a fentebb említettek által kifejtett véleményekkel szembeni (ideológiai hangvételű) kritikus álláspontjának magyarázatát. Igaz, vannak olyanok, akik fontosnak tartják kiemelni, hogy létezik egy érzékenység elsősorban olyan témák iránt, melyeket

nagylelkűen finanszíroz a brüsszeli establishment vagy más nyugati államok.

És tekintettel arra, hogy milyen kevés kedv van Romániában határozott ideológiai véleményt mondani (ez a politika terén látható a leginkább), nem kerülheted meg a kérdést: az ilyenfajta témákkal a jelentkezőkre gyakorolt ideológiai hívószavak miatt foglalkoznak, vagy inkább ez utóbbiak „alakítják” úgy a meggyőződéseiket, hogy finanszírozásokat csíphessenek el?

Ez utóbbi megjegyzés bővebb kifejtést igényel. Az ilyenfajta kezdeményezésekre biztosított masszív költségvetések – a klímaváltozástól a társadalmi beilleszkedésig, mikroagresszióig, szexizmusig, pozitív diszkriminációkig stb. – igazi piacot hoztak létre. E tekintetben Mircea Toma jól helyezkedik. Ennek bizonyítéka egy norvég támogatásból finanszírozott projektre vonatkozó jelentés, az Annual Report On Hate Speech in Romania 2014–2015, melyben emigrációellenes álláspontokat és például Traian Băsescu bukaresti mecsetépítéssel szembeni kritikus álláspontját említik és ítélik el explicit módon. Mert az egész migrációs téma, annak társadalmi és politikai szinten jelentkező összes következményével együtt a gyűlöletbeszédet (vallási, faji, szexuális irányultság stb. által motivált sértő diskurzusok, szavak, kifejezések használata) valószínűleg nagyon is jó hasznot hozó témává változtatja, még ha nem is teljesen indokolatlanul, a következő időszakban finanszírozandó civil projektek szemszögéből nézve.

Eltúlzott és igazságtalan dolog lenne – diszkriminációmentesen – mesterségeseknek minősíteni mindezeket a témákat és projekteket. Egy részük jogos és hasznos. De elég sok esetben nyilvánvaló az uralkodó ideológiai agenda és a marginális, sőt egyenesen fiktív témák inflációja, melyek jelentős költségvetésekben részesülnek. Ahogy azt Bret Stephens a Wall Street Journalban megjegyezte,

a modern liberalizmus egy csomó „képzelt ellenséget” talált ki,

melyeket aztán nagylelkűen finanszírozott „aktív programokkal” kell leküzdeni. „A drámai válságokat – melyek esetében a bizonyítékok általában anekdotikusak, szubjektívek, láthatatlanok, tendenciózusosak és néha gyártottak – bizonyos félremagyarázott tanulmányok vagy statisztikák, esetleg szemantikai torzítások révén juttatják be a közbeszédbe. Az élelmezési bizonytalanság egyáltalán nem az éhínség szinonimája. Egy túlkapást elkövető rendőr nem jelenti azt, hogy az egész részleg bigottakkal van tele. Egy nemkívánatos érintés pedig nem egyenlő a szexuális támadással, legalábbis akkor, ha a támadás szó ugyanazt jelenti, amit eddig.” 

Mircea Toma nemcsak nagyon tapasztalt újságíró. Egy ideig a pszichológiát is gyakorolta. Elképzelhetetlen, hogy ne látta volna előre, mekkora izgalmat fog kelteni a médiában egy olyan szöveggel, melynek címében Ana Blandiana és Gabriel Liiceanu neve a „szent legionárius öregség” kifejezéssel szerepel együtt. Nagyon jól tudta, mire számíthat, az egyáltalán nem kellemes negatív reakcióra és virulens bírálatokra. De ha mégis megtette, akkor két oka lehetett rá: 1) annyira aljasnak, veszélyesnek tartotta az említettek által kifejtett álláspontokat, hogy úgy döntött, minden áron nyilvánosan riadót kell fújnia; 2) úgy értékelte, hogy a gyűlöletbeszéd elleni küzdelem román élharcosi szerepéből származó potenciális előnyök megérnek néhány napnyi kellemetlenséget, gyalázkodást és súlyos ítéletet a médiában és a Facebookon. De bárki, akiben van egy elfogadható adag intelligencia, az inkrimináltak által leírtak vagy elmondottak áttekintése után felfogja, hogy azokban nincs semmi radikális vagy szélsőséges. Ezen kívül az utóbbi hónapokban többször is elhangzottak hasonló álláspontok. Nem volt szó semmi újról, vagy váratlanról. Ilyen körülmények között önökre bízom, hogy mit gondolnak Mircea Toma valószínű motivációiról.

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.