Mit teszünk, ha a terroristák emberjogi aktivistáknak álcázzák magukat? Íme, egy kérdés a „nyitott társadalom” eltántoríthatatlan militánsainak.

Állandóan azt mondják, a franciaországi és a belgiumi merényletek a biztonsági szolgálatok kudarcai. Ezt román nyelven legutóbb Renate Weber ALDE-euroképviselő tette az RFI-nek adott interjújában. Ez a megállapítás egy adott pontig helyes. Valóban, a kudarcért azoknak kell elszámolniuk, akiknek törvényi felelősségük megvédeni a polgárokat a terrorista támadásoktól. De egy ilyenfajta megközelítés (melyet, persze, nem szabad kisebbíteni), egy diffúzabb és nagyobb felelősséget leplez el, a kormányok általános politikáinak sikertelenségét.

Túlságosan gyorsan elfelejtették, sajnos, a német rendőrség kölni viselkedését, de ez Európa más részeire is érvényes, mely a keleti menekültekre vonatkozó politikai utasításoktól elbátortalanodva hajlamos volt elhallgatni a szilveszter éjszakai erőszakos cselekményeket és zaklatásokat. Egyenesen megdöbbentő, milyen gyorsan túlléptek ezen az epizódon, mely azonban a lehető legnagyobb pontossággal leplezi le, miben áll a politikusok vétke és miként bénítja meg a biztonsági szolgálatokat a politika.

Ha egy rendőrt kirúghatnak „rasszista” viselkedések miatt,

akkor biztosan habozó és cselekvőképtelen lesz. Észbontó módon a német rendőrséget bírálták ahelyett, hogy sokkal nagyobb merészséggel az ezt az önvédelmi cselekvőképtelenséget kiváltó „megelőző” politikát vették volna célba.

A terrorizmus kérdése ettől nem sokban tér el, hiszen a biztonsági szolgálatoknak lényegében ugyanazt a gondot kell megoldaniuk: foglalkoznak a területükön lévő muzulmánokkal, felügyelik azokat a dzsámikat, ahol radikális beszédek hangzanak el? Vagy elkerülik ezeket, mert attól félnek, hogy diszkriminatív zaklatással és az emberi jogok súlyos megsértésével vádolják őket? A vita valójában már el is kezdődött. Egyes szociológusok, filozófusok, szakértők kommentárjai már elárasztották az európai sajtót, és azt magyarázzák, hogy teljesen hibás, önkényes és diszkriminatív célkeresztbe venni a muzulmán közösségeket. Renate Weber különben szintén ebbe az áramlatba tartozik, mely hajlamos túlzott módon a biztonsági szolgálatokat hibáztatni, figyelmen kívül hagyva a politika felelősségét és az általános ideológiai légkört.

A helyzet jobb megértéséhez vegyük éppen Faycal Cheffou példáját, akit néhány nappal a brüsszeli merénylet után tartóztattak le, és akiről úgy gondolják, hogy ő az a kalapos és rövid kabátos férfi, aki egy nagy nyilvánosságot kapott fényképen a korábban azonosított két kamikaze terroristával látható. Ha ő a fényképen szereplő személy, akkor róla már tudják, hogy

sok éve emberjogi civil aktivista,

ahogy azt egy két évvel ezelőtti riportban is látni lehet, amikor – független újságíróként – arról beszél, hogy milyen – szerinte elfogadhatatlan – bánásmódban részesülnek az illegális bevándorlók egy fogadóközpontban. Az újságíró-aktivista Cheffou felháborodásának ad hangot, hogy az iszlám rituális böjt idején az ügyeletes személyzet a megszokott időpontokban felszolgálta az ételt, majd hazament, ennivaló nélkül hagyva a böjtölőket, akik csak később ehettek volna. „Felhívást intézek minden személyhez, aki kötelességének érzi az emberi méltóság megvédését…”, mondta patetikuson Cheffou egy 2014-es riportban. (Youtube)

Ebben az a figyelemreméltó, hogy Cheffou polgári aktivistai, emberjogi harcosi imázst épített fel magának a nyilvánosság előtt, ezzel érinthetetlenné válva az összes többi „human rights” aktivista – köztük Renate Weber – által intenzíven hibáztatott biztonsági szolgálatok számára.

Ha egy állam politikáját radikális liberális aktivisták kezdik uralni,

akkor a biztonsági szolgálatok hajlamosak lesznek kihagyni a célpontjaik közül az olyan személyeket, mint Faycal Cheffou, hiszen ha felvonulnának egy gyanús mecsetnél, akkor ez diszkriminatív zaklatás, vagyis súlyos hiba lenne, de ha „komoly” okok nélkül vennének őrizetbe egy muzulmán/emberi jogi harcost, akkor ez bűn lenne a négyzeten. Éppen az emberi jogok védelmének „infrastruktúrája” elleni támadás.

Következésképpen, nem feledkezve meg azért a biztonsági szolgálatok ügynökeiről, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy fokozódik az a nyilvános kampány, melynek éppen a szakintézményeket megcsonkító és tehetetlen szemlélőkké változtató politikák felmentése a célja. Ma minden csatornán azt mondják, hogy a szabadságok korlátozása csapda, hiszen a terroristák állítólag éppen ezt akarják. De mi van, ha a terroristák, mint láttuk, emberjogi aktivistáknak álcázzák magukat? És a nyitott társadalom militánsainak?

Az alcímeket a szerkesztőség adta.