Az arab világra szakosodott orientalista, Christian Tămaş, a Iaşi-i Al. I. Cuza Tudományegyetem humántudományi kutatója és muzulmán kultúrát elemző tanulmányok szerzője a Mediafaxnak adott interjújában magyarázta el a brüsszeli merényletek hatását.

Christian Tămaş szerint a brüsszeli támadások beleillenek a november 13-i párizsi merényletek logikájába, de úgy tűnik, nem voltak annyira jól koordinálva, valószínűleg azért, mert a terrorista Salah Abdeslam letartóztatása miatt előre kellett hozni őket.

Az ilyen támadások mögött álló fő logika a megcélzott országok gazdasági, társadalmi és politikai destabilizálása és „a nyugati államok véget nem érő, forrásokat felemésztő és geopolitikai instabilitást generáló konfliktusokba történő bevonása”.

A nyugati világot mindaddig érni fogják ilyenfajta támadások, amíg továbbra is létezik az Iszlám Állam, vagy jobban mondva, amíg a dzsihádista ideológia továbbra is létezik, mert nem az ISIS az első dzsihádista filozófia szerint működő terrorista szervezet.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük azt az interjút, melyet dr. Christian Tămaş, a Iaşi-i Al. I. Cuza Tudományegyetem humántudományi kutatója adott a Mediafaxnak.

Riporter: Milyen hatásuk lesz majd a közeljövőben ezeknek a támadásoknak Európára?

Christian Tămaş: Nem hiszem, hogy másfajta, mint amilyen a párizsiaknak volt, ha az amúgy is bonyolult helyzet nem fog még bonyolultabbá válni. Attól függ, mennyi ideig fog még tartani az Iszlám Állam elleni háború és milyen konkrét eredménye lesz, miként oldódik meg a többi regionális válság és konfliktus, mi lesz a vége a migránsválságnak és milyen gazdasági, társadalmi és politikai hatást fog gyakorolni az európai államokra.

Ön szerint a brüsszeli támadások a terrorista sejtek Salah Abdeslam elfogására adott reakciói voltak?

Nem. A brüsszeli támadások a tavaly novemberi, párizsi támadások logikájába illeszkednek. Ahogy éppenséggel az Iszlám Állam sajtóirodája által kiadott közleményből is kiderül, a szíriai és iraki műveleti színtereken ellene irányuló katonai akciókra adott válaszról van szó. Egy válaszról és – tekintettel az utóbbi időszakban elszenvedett vereségekre – bátorító gesztusról is a saját támogatói számára. Az Iszlám Állam és a Nyugat háborúban állnak, az ilyenfajta támadások a háború logikájába illeszkednek. Ami Abdeslam elfogását illeti, ennek talán csak abban lehetett szerepe, hogy előrehozták a támadások időpontját, és talán a hatékonyságukban. Mert a párizsi támadásokhoz képest a brüsszeliek kevésbé szervezetteknek tűnnek.

Ön szerint még hosszú évekig részünk lesz ilyen támadásokban?

Sajnos igen, mindaddig, míg nem sikerül globális szinten hatékony megoldást találni a dzsihádista ideológia visszaszorítására és hatástalanítására, mert az Iszlám Állam és más hasonló csoportosulások nem egyebek, mint ennek az ideológiának a termékei.

Valójában mi a támadások célja, milyen logika állhat mögöttük?

Ahogy azt 2014-ben A medinai modell és a globális iszlám című könyvemben írtam, a dzsihádista stratégiának két fő koordinátája van: 1) a nyugati államok bevonása véget nem érő, forrásokat felemésztő és geopolitikai instabilitást generáló konfliktusokba és 2) gazdasági, társadalmi és politikai destabilizálásuk azzal, hogy a saját területükön hajtanak végre gerillatámadásokat.

A közelmúlt sajnos azt bizonyítja, hogy a fegyveres dzsihád még mindkét téren sikeres. Egyrészről még mindig folytatódik a szíriai és iraki háború, sőt, úgy tűnik, hogy megfelelő lépések hiányában hamarosan a háború Észak-Afrikába történő áthelyezésének vagy kiterjesztésének leszünk a tanúi, itt Líbiára gondolok, bár Tunézia és Egyiptom sem állnak sokkal jobban.

Másrészt a fegyveres dzsihád ellen viselt háborúban közvetlenül érintett nyugati államokban megjelennek bizonyos kétségek, sőt bizonytalanságok e konfrontáció eredményét illetően, ami a politikai diskurzusok radikalizálódásában (még az Egyesült Államokban is, ahol Donald Trumpnak nagy esélye van megszerezni a republikánus jelöltséget az idei elnökválasztásra), társadalmi szintű félelemben és bizonytalanságban és jelentős gazdasági nehézségekben nyilvánul meg. A Schengen-szerződés rendelkezéseinek utóbbi hónapokban történt felfüggesztése, még ha ideiglenesen is, e téren magáért beszél.

Ön szerint hogyan fognak viszonyulni az európaiak a muzulmán országokból érkező bevándorlókhoz? Meddig fokozódhat az iszlámfóbia? Ne feledjük, hogy mit tettek a németek a kölni támadások után: polgári milíciákat szerveztek és utcai verekedések történtek. Európának van múltja a szélsőségességig fokozott intolerancia terén.

Ha folytatódni fognak az ilyenfajta támadások, és ha nem sikerül majd racionális módon, nyugodtan és felelősségteljesen felmérni és főleg kezelni a helyzetet, akkor az európaiak valóban elkezdenek majd egyre nagyobb félelemmel vagy legalábbis gyanakvással tekinteni a muzulmán bevándorlókra, fokozódni fog és különféle formákban megnyilvánul majd az iszlámfóbia, ennek következményeit pedig nehéz felbecsülni. Ezek egyike – amire különben az Iszlám Állam és más hasonló csoportosulások is számítanak – az európai muzulmán közösségek tagjainak, különösen a fiataloknak a rövidebb vagy hosszabb idő alatti radikalizálódása és egy minden téren katasztrofális következményekkel járó konfliktusos állapot kiterjedése.

Egyre jobban előretörnek majd a szélsőjobboldali pártok. Ön szerint Európa szinte hermetikus lezárásának leszünk a tanúi?

Bár „a történelem arra tanít minket, hogy semmit sem tanulunk a történelemből”, reméljük, hogy Európa polgárai képesek lesznek elkerülni a szélsőjobboldal populista-nacionalista retorikáit, mert amennyiben ez hatalomra kerülne, nagyon is elképzelhető, hogy már nem lesz mit lezárnunk.

Hogyan védekezhet az európai kultúra? Az európai politika 2016-ban valószínűleg nagyon eltér majd attól, amit tavaly láttunk, amikor a németek csokoládéval és cukorkával várták az állomáson a bevándorlókat.

Az európai kultúra a valódi értékei kinyilvánításával védekezhet, a klisék és önkényes minősítések feladásával. Ami az európai politikát illeti, az a tavalyi év második felétől kezdett megváltozni. Kerítéseket húznak fel, nézetkülönbségek alakulnak ki. Úgy tűnik, az egész európai építmény kérdőjeleződik meg. Mégis reméljük, egyikünk sem felejti el, hogy mindenekelőtt emberek vagyunk és emberekként kötelességünk felebarátaink segítségére sietni, bármilyen többé-kevésbé kisszerű számításon vagy érdeken túlmenően.

Az Európai Unió nehéz időszakon megy keresztül és most – talán jobban, mint bármikor – alkalma van a gyakorlatban is tesztelni az alapját képező ideálokat és elképzeléseket. A tavalyi migránsáradat sokkot jelentetett, melynek hullámai még idén is érezhetők lesznek. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy képesek lesznek egy minden tagállam számára elfogadható megoldást találni a helyzetre. Már zajlanak az erőfeszítések a migránsáradat lelassítására és ennek rendezett kezelésére. Másrészt a szíriai tűzszünet miatt már látszik a fény az alagút végén. De majd meglátjuk…

Képes az európai társadalom asszimilálni a bevándorlói tömegeket?

Természetesen, még ha nem annyira gyorsan, ahogy szeretnénk, és nem az erre képes összes politikai és társadalmi szereplő koordinált részvétele nélkül.

Miért nem képesek mozgósítani magukat az európai intézmények? A párizsi támadások után ébereknek kellett volna lenniük. A titkosszolgálatok egy nappal korábban már tudtak a brüsszeli támadásokról, mégsem tettek semmit.

Az európai intézmények nagyjából annyira mozgósították magukat, amennyit a jogi keret megenged nekik. De a demokráciában a dolgok lassan történnek. Megbeszélésekre, tárgyalásokra van szükség… A brüsszeli támadások elkerüléséhez rendkívüli állapot kihirdetésére lett volna szükség, mint – például – Franciaországban, mely alkotmányos módon több eszközt biztosított volna az állam hatóságainak az ilyenfajta események megelőzésére.

Érdekes, hogy képtelenek rendet teremteni a saját portájukon, és itt Molenbeek lakónegyedre utalok. Képes lett volna Brüsszel elkerülni ezeket a támadásokat?

Képesek lettek volna, de azt hiszem, Brüsszel némiképp védve érezte magát az ilyenfajta támadásokkal szemben, melyeknek eddig az iszlám világban zajló fegyveres konfliktusokban aktív módon részt vevő volt gyarmattartó európai államok voltak az elsődleges célpontjai. Spanyolország esete némiképp kivételes, a 2004. március 11-i madridi támadásoknak ugyanis az volt a céljuk, hogy elérjék a spanyol csapatok kivonását Irakból, ami meg is történt.

Miért nem cselekednek már végre a gond szíve, az ISIS ellen, miért tűrik meg ezt a terrorista politikai szervezetet?

Nehéz megmondani, hogy miért. A mai világot két antagonisztikus geostratégiai elképzelés határozza meg. Egy nyugati, az „új világrend”, melyhez nemrég az Oroszország–Kína tengelyen körvonalazódó társult, mely igyekszik a feltörekvő gazdaságú államokat maga köré gyűjteni. Ilyen körülmények között, amikor egyre nyilvánvalóbbá válik a világ újbóli polarizálódása, a militáns iszlám, de a nem militáns is jelentős tényezővé válhat, mely többé-kevésbé döntő módon egyik vagy másik irányba billentheti a mérleg nyelvét.

Nem utolsó sorban mindaz, ami az utóbbi 15 évben történt, a New York-i támadásoktól mostanáig, csúnya foltot ejt mindazon, amit az iszlám kultúra jelent. A nyugatiak már nem tesznek különbséget az iszlámisták és az iszlám között. Milyen jövője van az iszlám társadalmának és kulturális imázsának? Hogyan vélekednek majd ezentúl történelmi és társadalmi szempontból ezekről? Képesek lesznek-e rehabilitálódni és ha igen, hány nemzedék, mennyi idő múlva?

A nyugatiak sokszor nem tesznek különbséget, holott a fundamentalizmus áldozatai között több tízezer muzulmán is van Szíriában, Irakban, Törökországban és a világ más országaiban. Ami az iszlám imázsát illeti, az a gond, hogy a nyugati világgal való érintkezés nyomán szerzett, még mindig élő ellenséges érzéseken túl, ez – erkölcsi szempontból – még mindig felsőbbrendűnek érzi magát a dekadensnek és istentelennek tekintett Nyugattal szemben.

Hiszen a kategorizálásokon és értelmezéseken túl az iszlám és az általa generált emberi társadalmak, akár fundamentalisták, akár neo-tradicionalisták vagy liberálisok, továbbra is ugyanolyan mértékben teo-irányultságúak maradnak, mint amennyire antropo-irányultságú a Nyugat és a doktrínáinak megfelelően kormányozott társadalmak. Ez az iszlám kultúra embere számára egyértelmű polarizálódás – aki a teret egy állandó migráció megnyilvánulási helyének tekinti, az időt pedig a Koránon keresztül megvalósuló állandó visszatérésnek Istenhez – folyamatosan fennmaradt a szigorú szabálykövetés, miszticizmus, humanizmus, majd több évszázadnyi stagnálást követően az átpolitizáltság által meghatározott történelme folyamán. Mindezek korszakuknak megfelelően alakították az iszlám ember világról és felebarátokról alkotott képét, melyet szintén a szélsőségességek dualizmusa határozott meg, az embereket „mérlegelve” és „jókra” és „rosszakra” osztva őket, nem hagyva számukra további alternatívákat.

Az iszlám történelme folyamán két nagy kulturális mozgalmon ment keresztül: a klasszikus korszakban lezajlott nyitáson és a modern korszakban történt bezárkózáson, de mindkettő – minden látszat ellenére – valójában csak ugyanazon, hogy úgy mondjam, tengernek a dagálya és apálya volt, az azokat megalapozó gondolatok ugyanis még mindig nem mások, mint ugyanannak a globalizálási küldetéséhez hű iszlámnak a „helyezkedési” mozgásai.

Ráadásul az iszlám kulturális jellegű nyitása (a klasszikus korszakban), illetve a mostani politikai-identitárius bezárkózás nem jelentettek/jelentenek mást, mint a saját magával és a világgal szembeni konszolidálódására tett kísérleteket.

Akár elismerjük, akár nem, az iszlám erő, még ha csak demográfiailag és identitáriusan is, és az, hogy egy klímaváltozások, lakosságnövekedés és a természetes források csökkenése által generált vagy felerősített rivalizálások által egyre inkább megterhelt nemzetközi kontextusban a Nyugat nem hajlandó nyíltan beismerni hibáit és – konkrét módon – elfogadni más álláspontokat is, még ha ezek rendkívül eltérnek is a sajátjaitól, csak tovább fogja fokozni a fóbiákat és tovább mélyíti majd ezt a különböző szinteken és különféle fokokon egyre nyilvánvalóbb mássági válságot.