Ami az úgynevezett „nemzeti kisebbségek” védelméről szóló nemzetközi és nemzeti normák romániai be (nem) tartását és meg (nem) valósítását illeti, a 2015-ös év kimondottan szégyenteljes volt. Több tucat nyilvánvalóan önkényes közbelépés és döntés született egyes kormánymegbízottak, polgármesteri hivatali felügyelők, bírók stb. részéről, alkotmányos szlogenekkel („Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam”) alátámasztva, de teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a Románia által évekkel ezelőtt aláírt és ratifikált szerződéseket és chartákat, melyek különösen az erdélyi és még inkább a székelyföldi magyarok közösségében szinte általános elégedetlenséget és a központi hatóságok képviselőivel szembeni növekvő feszültségeket okoztak. (Gratulálunk SRI!) (Román Hírszerző Szolgálat – a szerk.)

A kérdéses visszaélésekről gyakorlatilag semmit sem írnak a román nyelvű központi sajtóban, ezzel szemben számos inkrimináló anyag jelenik meg a magyarok jogos óhajairól. Ebből

a nacionalista propagandaízű médiacenzúrán/embargón és egyoldalú „tájékoztatáson”

alapuló publicisztikai gyakorlatból az következik, hogy a médiában és a közhatóságoknál nincs elég információ a „nemzeti kisebbségekkel” kapcsolatos specifikus jogszabályokról. Továbbá elég publicisztikai vagy politikai akarat sincs arra, hogy az etnikai közösségeket úgy mutassák be, amilyenek: történelmi nyelvi és kulturális közösségekként, melyek gyökeret vertek az általuk jelenleg lakott térségekben, több száz, vagy akár több mint 1000 éves közösségekként (mindegyikük régebbi vagy sokkal régebbi mint maga… Románia), melyeknek – ebből következően – elméletben és a gyakorlatban is ugyanolyan jogokkal és kötelezettségekkel kellene rendelkezniük, mint a többi etnikai közösség, számbeli arányuktól függetlenül.

Bár az úgynevezett „etnikai kisebbségekre” (ez az 1918 után létrehozott kifejezés valójában nem megfelelő és burkoltan diszkriminatív azokra nézve, akiket „nemzetiségeknek”, vagy olyan történelmi régiókat „alkotó csoportoknak” neveztek, mint amilyen Erdély) vonatkozó jogszabályok nem nyújtanak teljes jogegyenlőséget – mint amilyen például az erdélyi történelmi közösségek megközelítésére és kezelésére

leginkább megfelelő önrendelkezési jog lenne,

a „kisebbségekkel” kapcsolatos normák következetes alkalmazása megoldaná és a jövőre vonatkozóan lényegében kiküszöbölné az etnikumok /vallások közötti feszültségeket és szavatolná a jelenleg számbeli többségben lévő lakossággal szembeni százalékos arányt illetően csökkenési folyamatnak kitett nemzetiségek fennmaradását.

Ha Románia átültetné a gyakorlatba a regionális és kisebbségi nyelvek európai chartáját, a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezményt és a Románia és Magyarország közötti jó szomszédságról és együttműködésről szóló szerződést – melyeket már több éve aláírtak és ratifikáltak, akkor az erdélyi etnikumok közötti kapcsolatok képe összehasonlíthatatlanul jobban festene. Konkrétan az összes (németek/szászok vagy magyarok által alapított és más nemzetiségek által is lakott) erdélyi városban és számtalan faluban/községben.

01. szinte kivétel nélkül két-, három- vagy négynyelvű felirataink lennének – nemcsak a település-, folyó- és utcanevek esetében, hanem a reklámokban, az üzleteken belüli feliratokon, a kereskedelmi árukon, a közintézmények és a magáncégek(!) űrlapjain is;

02. az összes nemzetiség nyelvét, kultúráját és történelmét az iskolákban minden etnikai csoportnak tanítanák;

03. a köztisztviselők a rendőrség kötelékében, a SRI-nél, a hadseregben, az igazságszolgáltatásban, a kihelyezett szolgáltatásokban mindenféle nemzetiségből származó alkalmazottak lennének, akik beszélik a „kisebbségi” és regionális nyelveket, a lakossághoz viszonyított aránynak megfelelően (lásd az 1918. december 1-i Gyulafehérvári Nyilatkozat III. pontját is), a kérdéses nyelvek használata pedig a mindennapos gyakorlat részét képezné;

04. az állami médiában arányosan jelennének meg a „kisebbségi” témák; a filmekben, a tévésorozatokban, a zenedarabokban stb. magyarok, németek, zsidók, romák, szlávok is megjelennének – ma kvázi teljesen hiányoznak;

05. a magyar nyelvű egyetemek/karok tényként léteznének és nem csak óhajként vagy viszály okaként (lásd a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvosi egyetem létrehozásának elutasítása);

06. a nemzetiségek jelképei (zászlók, címerek) és ünnepnapjai szabadon megjelenhetnének és nem kellene tartani a kormánymegbízottak, bírók és/vagy nacionalista bloggerek és bérkommentelők zaklatásától; minden csoport természetes dologként fogadná el ezeket;

07. azonnal véget érnének a nacionalista diverziók, az etno-demográfiai ügyködések, a médiamanipulációk és a „laboratóriumi” gyűlölet, melyeket a titkosszolgálatokon vagy más „hard” intézményeken (rendőrség, hadsereg stb.) belüli nacionalista és etnokratikus csoportok utasítására találnak ki és terjesztenek – ld. hogy miken mesterkednek állandóan ezek a csoportok Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön;

08. összességében az (igazi kölcsönös megismerésen, tiszteleten, egy többetnikumú társadalmon belüli jogokkal és kötelezettségekkel kapcsolatos konszenzuson alapuló) egyetértés élvezne elsőbbséget;

09. a magyar közösség nem csökkenne tovább (emigráció, alacsony születésszám, asszimiláció hatására) kétszer akkora arányban, mint a román, más etnikai közösségek (csehek, szerbek, németek stb.) pedig nem állnának a teljes eltűnés küszöbén;

10. nagyrészt megszűnnének az egyes „kisebbségiek” részéről tapasztalható nacionalista megnyilvánulások, lásd például azokat a székely fiatalokat, akik jelenleg bizonyos nacionalista, potenciálisan irredenta magyarországi mozgalmak körül csoportosulnak, így válaszolva a jelenlegi székelyföldi etnokratikus közigazgatás részéről tapasztalt szisztematikus frusztrációra és zaklatásra.

Ne bújjunk az ujjunk mögé: némi érzékelhető előrelépés ellenére Románia még mindig messze áll attól, ami akkor lehetne, ha átültetné a gyakorlatba az ezzel a területtel kapcsolatos nemzetközi és nemzeti kötelezettségek összes rendelkezését – és, sajnos (mások számára „szerencsére”),

nem is tűnik úgy, hogy olyan állammá szeretne válni, amely tényleg minden lakosát képviseli.

Vajon kik azok, akik általában ellenzik azon normák alkalmazását/betartását, melyekről itt szó van? Spontán válasz: Azt hiszem, nagyrészt azokról van szó, akik más, különösen a politikai pluralizmussal, az emberi jogokkal, a részvételi civil társadalommal, a korrupcióellenességgel, a diszkriminációmentességgel, a Közép- és Kelet-Európával való szinkronba kerüléssel kapcsolatos területeken is ellenezték vagy ellenzik a törvények alkalmazását.

Másképp mondva – és a múltba is visszatekintve: Azoknak, akiknek a „magyarokkal” van „valami bajuk”, akiknek hajdanán a szászokkal/svábokkal is gondjuk volt, amíg még többen voltak, akiknek 1990-ben gondjuk volt az Egyetem (Universităţii) téri tüntetőkkel vagy akár azokkal is, akik 1989. december 17–22-én és az ezt követő napokban és hónapokban kivonultak az erdélyi/bánsági városok és Bukarest utcáira. Míg a demokratizálás és a politikai pluralizmus terén némiképp javult a helyzet – bár még mindig vannak gondok a jogállamiság működésével (kétértelmű, ellentmondásos jogszabályok, számos közigazgatási irat törvénytelensége minden területen és minden szinten) –, a „nemzeti kisebbségek” (vagyis az ország teljes egészét véve, vagy egyes történelmi makrorégiók szintén számbeli többséggel nem rendelkező őshonos csoportok) védelme terén még viszonylag az út elején, vagy a legjobb esetén is a felénél járunk, és számos jel arra mutat, hogy a román hatóságok NEM akarnak annál előrébb lépni, mint ameddig eljutottak. Ellenkezőleg, szemmel láthatóan hajlamosak visszavonni a már megadott (indokolt) vagy megvalósításra váró jogokat. Mottójuk: Ha amúgy sincsenek szankciók, akkor miért tartanánk be az ígéreteinket?

Ugyanúgy, ahogy az emberi jogok korlátozása és a közvélemény fontos döntések meghozatalában való részvételének elutasítása, például a nagy (a környezetre és a helyi közösségekre nézve felesleges és ártalmas -> kulcsszavak: Verespatak, Chevron, Schweighofer, Kronospan stb.) beruházások esetében utcai megmozdulásokhoz, kollektív elégedetlenséghez, valamint az érintettek diskurzusainak és szándékainak radikalizálódáshoz vezetett, a „nemzeti kisebbségekre” vonatkozó normák betűhöz és szellemhez hű betartásának elutasítása elkerülhetetlenül ugyanolyan következményekkel fog járni, vagy jár máris. (Gratulálok, SRI!)

Ugyanolyan ok ugyanolyan hatást vált ki.

Más szóval: aki azt várja el, hogy a magyarok ne merészeljék kifejezni elégedetlenségüket/felháborodásukat a nacionalista-magyarellenes mátrixszal szemben, amelybe számos közhatóság és a média egy része belekényszeríti őket, akkor az ugyanilyen jól azt is követelhetné, hogy Newton törvényét kizárólag az almákra alkalmazzák, a körtékre ne…

És most azoknak, akik őszintén azt hiszik, hogy Románia állítólag „modell” a „kisebbségek” ügyében. Közismert, hogy Romániában egyetlen területen SEM tartják be a törvényeket a betűjüknek és szellemüknek megfelelően, amikor a nem alkalmazásuk (jogtalan) előnyöket biztosíthat egyes kiváltságosoknak. (Csak a fentebb említettek cégeinek projektjeire és gazdasági tevékenységeire emlékeztetek.) Akkor, kérdezem, miért hiszik, hogy a törvényeket éppen a „kisebbségek” esetében alkalmaznák következetesen, sőt példás módon? Annál is inkább, ha figyelembe vesszük, hogy a román kollektív tudatot a ceauşiszta és „funarióta” korszakban totalitárius, agymosás jellegű hatással járó nacionalista-szektariánus kísérleteknek és identitárius mérnökösködéseknek vetették alá.

Sőt: Alapos okunk van azt hinni, hogy a „kisebbségek” és a történelmi régiók ügye az utolsó helyek valamelyikén szerepel a politikai-közigazgatási döntéshozók prioritásainak listáján. Éppenséggel egy olyan áramlat feltámadásának és érvényesítésének vagyunk tanúi, melyet

„neoceauşisztának”/”neoszekusnak” neveznék,

és amelyik, ismétlem, afelé tendál a törvények megsértésével, hogy megvalósítsa a nemzeti-kommunista korszak fő etnodemográfiai projektjét: a többetnikumú régiók, különösen Erdély etnikai megtisztítását, illetve asszimiláción és emigráción keresztül elrománosítását.

01. Mondom ezt látva, hogy Kolozsváron egy régi-jelenlegi polgármester, volt KISZ-vezető (Kommunista Ifjak Szövetsége – a szerk.) elkeseredetten ellenzi kétnyelvű táblák elhelyezését a város bejáratainál, ugyanakkor kollektív skizofrén módon megpályázza „Cluj-Napoca” nevében az „európai” kulturális főváros címet.

02. Mondom ezt látva, hogy Marosvásárhelyen az „importált” polgármester azzal büszkélkedik, hogy az etnikai mérleget sikerült a magyarok rovására kibillenteni (a Magyarországgal kötött szerződés egyértelmű rendelkezéseinek megsértésével!), és egy kimondottan magyar város közéletében mérnek csapásokat a magyarokra, és marginalizálják őket.

03. Mondom ezt látva azokat az etnikai-demográfiai statisztikákat, melyek azt mutatják, hogy a magyar lakosság legalább 20 százalékkal (!) csökkent az utóbbi 25 évben (az 1990-es csaknem 2 millióról nagyjából 1,2 millióra 2011-ben), miközben a románok aránya „csak” 10 százalékkal lett kevesebb.

04. Mondom ezt látva, hogy Csíkszeredában megtartanak a tisztségében, rendőrkapitánnyá neveznek ki és rekordméretű bért fizetnek egy volt nemzeti-kommunista pribéknek, Moldovan Radu Sandunak, a Hargita Megyei Rendőrség főfelügyelőjének.

05. Mondom ezt látva, hogy 2015-ben, szintén Csíkszeredában, börtönérett politikusok egy csoportja, mint Mircea Duşă, Gabriel Oprea, a már „híres” Moldovan Radu Sandu társaságában, jelentős anyagi és emberi forrásokat, különleges csapatokat, a MApN (Honvédelmi Minisztérium – a szerk.) járműveit és buszait mozgósította azért, hogy néhány ázott katona menetelése közben felhúzzák „Hargita megye legnagyobb trikolórját”, éppen egy volt pribék által vezetett Hargita Megyei Rendőrség épülete előtt! … Mindezt akkor, amikor a Kovászna megyei kormánymegbízott bepereli azokat a polgármestereket, akik Románia zászlója mellett(!) ki merik tűzni a székely zászlót is.

06. Mondom ezt azért, mert olyan félkatonai alakulatok jönnek létre, mint Bogdan Diaconu politikai etnoimposztor Karóbahúzó Vlad Gárdája, melyeknek kimondottan Székelyföld is a célpontjuk.

07. Mondom ezt látva, hogy Déván (!) nemrég lebontották egy hajdani magyar fejedelem nemrég felállított köztéri emlékművét – mindezt „banális adminisztratív okokból” (hogy egy élő klasszikust idézzek) (utalás Klaus Johannisra – a szerk.), egy „jóakaró” polgár közbenjárására.

08. Mondom ezt látva, hogy Dan Tănasă nacionalista-troll blogger tevékenységét (Sepsiszentgyörgyre került moldvai (?) telepesek utóda, aki felháborítónak tartja, hogy azokban a térségekben magyarok merészelnek élni) – meglepetések meglepetése! – éppen a szekus-kleptokrata Dan Voiculescu alapítványa részesíti jutalomban.

És tovább lehetne folytatni a mindennapos zaklatások sorát, melyek a „Beszélj románul, mert Romániában vagy!” szlogennel kezdődnek…

A fentiekből az következik… szigorúan LOGIKUSAN, hogy a „kisebbségi” jogrend betű- és szellemhű alkalmazása Románia számára is a jogállamiság megerősítését, a törvény uralmát, polgáriságot, európaiságot, meritokráciát jelenti – az ország minden lakójának javára. Ugyanakkor, szintén szigorúan LOGIKUSAN az is következik, hogy

az erdélyi (és nemcsak itteni) őshonos nemzetiségek legitim és szükséges jogaiért való szerepvállalás

jogos és szükséges polgári, európaiassági és jogállamvédelmi lépés.

Én magam „büszkén” (bocsánat, nem találtabb árnyaltabb és kevésbé ostoba szót) vallom, hogy szerepet vállalok ilyesmiért (is), és azt tanácsolom más polgárjogi aktivistáknak is, hogy hatoljanak be erre a kevésbé feltárt, de mindnyájunk számára nagyon is releváns területre: a kollektív identitások, a „fejlett szintű” etnikumok közötti megértés és együttélés, regionalizmus, politikai transzszilvanizmus terepére. Ez távolról sem annyira nehéz és „aláaknázott” terület, ahogy azt azok az etnoimposztorok sugallják, akik kisajátították e témában a tömegeknél fogadókészségre számító diskurzust (szemben a tudományos, „elit”, a történelmi igazsággal és a mai tényhelyzettel szinkron és összeegyeztethető diskurzussal) (ld. Boia, Mitu, Djuvara). A megoldás továbbra sem más, mint az írott és íratlan törvények – jóhiszemű – alkalmazása, aminek révén csak nyerhetünk – mindnyájan.

Regionalizmus = európaiasság = polgáriság = hazafiság – íme, ez a mágikus képlet „Erdély kérdésére” – és talán egész Romániára vonatkozóan is.

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.