Klaus Johannis elnök az utóbbi időben néhány látványos, a Facebookon vírusszerűen terjedő megjelenéssel tűnt ki. Előbb egy iszonyatos, a kommunista divat kelléktárából előkapart szőrmekucsmában jelent meg. Aztán egy tréfás alak összeszedte az összes jelentős témában tett nyilatkozatát, melyekben változatlanul azt mondja, hogy „figyelemmel kíséri” az eseményeket. Egy másik rámontírozta a mémmé vált Cristi, băi Cristi hangját az elnök egyik, enyhén bosszús nyilvános szereplésének felvételére, amiből némi helyzetkomikum kerekedett. Végül a Kamikaze hetilap egy fotómontázst szentelt neki, melyen egy részlet látható a The Revenant című filmből, amikor Leonardo di Capriót megtámadja egy medve és az egyik fa mögül az elnök kucsmás feje kandikál ki, azt mondva, hogy „figyelemmel kíséri” a helyzetet.
A fősodorhoz tartozó média szintén foglalkozott az elnökkel, valamivel komolyabban. Ioana Ene vezércikket szentelt neki a ziare.com-on, arra a következtetésre jutva, hogy úgy tűnik, három nagyszebeni polgármesteri mandátum után az elnök „ötévnyi szabadságra” vágyik. Daniela Raţiu az Adevărulban közölt egy több mint jóindulatú cikket, melyben megpróbálja megérteni az elnök „boakígyó-szerű metabolizmusát”. Ő az elnök lassúságában, megkésett reakcióiban vagy hosszú távolléteiben, furcsa módon, az első mandátum konzerválására irányuló kifinomult stratégiát lát, hogy aztán a másodikat lazán megnyerhesse, még a PNL PSD javára történő feláldozása árán is.
Persze, erre azt mondhatják, hogy az elnök ellenségei minden áron nevetségessé akarják tenni. Ez azért nem egészen így van. Johannis lépten-nyomon okot ad a közvéleménynek arra, hogy a rovására mulasson. Az összes fenti pillanatkép Klaus Johannis néhány jellemvonását ábrázolja anélkül, hogy az elnök feltétlenül tett volna valami figyelemre méltót. Egyetlen közös pontjuk van:
az elnöki imázs nevetségesség felé sodródása.
A román politikában lehet az ember bármi: piti tolvaj, korrupt, szekus, diktátor, romlott, erkölcstelen, nőfaló, részeges, szóval bármi. Eddig még senki sem kompromittálta magát véglegesen, ha ilyen volt. De ha valaki nevetségessé vált, többé nem tudott felállni. Nézzék meg Geoanát. Ki vette még komolyan, miután Ion Iliescu kimondta rá a híressé vált diagnózist („oktondinak” nevezte – a szerk.)? És nem azért, mintha már ne lenne mondanivalója, hanem az ebben a világban mindenhol gyilkosan ható nevetségesség miatt.
Bármely politikus tekintélye darabokra hullik, ha nevetségessé vált. Mindenki úgy érzi, hogy bármit megtehet, ha már az elnököt sem lehet komolyan venni. A rendszer kezdte kiismerni, kivel van dolga és ennek megfelelően reagál: a főügyész napokon keresztül megtagadja a lemondást annak ellenére, hogy saját beosztottjai vádolják súlyos tettekkel, a börtönök parancsnoka szintén, Oprea és Dragnea feltámadtak és a többi. A nevetségessé válva eltűnő tekintély hiánya totális zavart okoz az alárendelt intézményekben, melyek arra várnak, hogy az elnök utasítson és ők végrehajtsanak. De ez nem történik meg és sajnos már túl sokszor.
A helyzet nevetségességével szembeni érzéketlenséget láttuk működni Klaus Johannis és Cristian Buşoi sétájában is, aki szintén mosolyt fakaszt már az egyszerű megjelenésével is. A PNL (Nemzeti Liberális Párt – a szerk.) főpolgármester-jelöltje az elnök mellett – íme, egy ellenállhatatlan, Dumb&Dumber-be illő jelenet.
Klaus Johannis veszélyesen közeledik egy karikatúra-elnök imázshoz.
Nem annyira a gyenge és habozó, a Traian Băsescutól minden áron különbözni akaró és a hatalma erőből való gyakorlásától óvakodó elnöki kép kialakulása a gondja. És az a komplexusa sem, hogy kisebbségiként örökké igyekszik tüntetően kimutatni kötődését a románsághoz. Az államfőt csak egy lépés választja el a nevetségessé válástól. Ha ez bekövetkezik, ha a politika színpad szórakoztató területére kerül, onnan már senki sem mentheti ki.
Johannis politikusként tökéletes csepűrágó
Ion Iliescuhoz vagy Traian Băsescuhoz képest, akik elnökként képesek voltak lelkesítően és meggyőzően beszélni bármilyen ostobaságról, valamint magukkal ragadni a közönséget és megragadni valahogy a figyelmét. Johannis, amikor papírról olvasva, kínlódva eljátssza a szerepét, túlságosan gyakran vált ki mosolyt vagy hahotát anélkül, hogy feltétlenül ez lett volna a szándéka.
Ezzel szemben az elnök határozottsága kisszerű és szinte mániákusan követett dolgokban nyilvánul meg: szigorú szabályokhoz ragaszkodik a sajtókonferenciák esetében, elég egy perc késés és már nem lehet bemenni, a kocsira dobja a kabátját, ha a kormányőr nem válik elég éberen azonnal fogassá, a szívére tett kézzel akarja bizonyítani hazafiságát, ha elhangzik a himnusz (de ebbe mintha már beleunt volna) és – ahogy azt állandóan mondja – „figyelemmel kísér” minden történést. De ha a fene fenét eszik, akkor sem avatkozik be, még élet-halál ügyekbe sem, ahogy azt a Kamikazésok illusztrációján láthattuk.
Viccelünk, nevetünk, de eddig nem volt nevetséges elnökünk. Diktátoraink, neokommunistáink, nárcisztikusaink (ez is nevetséges volt egy kicsit, de nem ennyire), játékosaink és tekintélyelvűink igen, ilyeneket már kaptunk. De a közönséget komoly, ám tökéletesen irreleváns megjelenéseivel és állandóan kis nevetséges részletkérdésekkel szórakoztató államfőnk még nem.