A kommunista tömbön belül elkerülhetetlenek voltak a nézetkülönbségek, Budapest és Bukarest között pedig állandóak voltak. A magyar diplomáciai és politikai testület lépései elsősorban a román vezetőség viselkedésére vonatkozó dezinformációk voltak és olyan tettekről szóltak, melyek gyorsan a nemzetközi jogi normák megsértésének vádját vonhatták volna maguk után.

Szűrös Mátyás, Tabajdi Csaba és Horn Gyula – az MSZMP Külügyi Osztályának tagjai – nemcsak azt hajtogatták, hogy „konkrét bizonyítékaik” vannak, melyek szerint „a két országot elválasztó folyókon hullák lebegnek” és hogy Bukarest nukleáris „zsarolásra” vetemedett Magyarországgal szemben, hanem azt is, hogy a romániai katonai vezetőknek területi követeléseik vannak és invázióval fenyegetőznek, hogy már csapatokat mozgósítottak a magyar határ mentén, a kérdéses invázióra téve nyilvánvaló előkészületeket. Valójában a 80-as évek második felében, a forradalom előtt nem voltak jelentős román csapatmozgások. Ezen kívül a román területvédelmi tervek nem írtak elő nagyobb mértékű csapatmozgásokat, még a legfenyegetőbb körülmények között sem.

Az oroszok és a magyarok átrendezik soraikat

Másrészt magyar és szovjet katonai egységeket helyeztek át Magyarország Ausztriával meglévő nyugati határa környékéről keletre, Románia felé, legalábbis 1989 áprilisától, amikor a szovjet csapatok hivatalosan megkezdték kivonulásukat Magyarországról. Ezt az aktív lépések apparátusának segítségével sikeresen úgy tudták úgy beállítani, mintha szigorúan az motiválná, hogy „békeövezetet” hozzanak létre Ausztriával, és azt jelképezze, hogy a szovjetek vagy a Varsói Paktum részéről semmi sem fenyegeti a Nyugatot. Még azok a nyugati elemzők is, akik korábban hangsúlyozták, hogy nagyobb eséllyel robbanhat ki valamilyen ellenségeskedés Magyarország és Románia között, mint Magyarország és bármelyik nyugati állam között, ezúttal nehezen hihetőnek tartották azt, hogy Moszkva vagy Budapest műveleti okokból vonná össze csapatait a román határ közelében.

A Budapest szándékaival kapcsolatos első halvány gyanúkat az a túlzott igyekezet váltotta ki, mellyel a magyarok tagadtak bármilyen csapatáthelyezést – akár a saját, akár a szovjetek csapatairól lenne is szó. 1989 júliusának elején, például, a magyar védelmi miniszter, Kárpáti Ferenc azt állította, hogy a szovjet csapatoknak az osztrák határ menti területekről a Romániához közeliekbe történő áthelyezésére vonatkozó jelentések „alaptalan pánikkeltő hírek”. Az ilyenfajta nyilvános tagadások ellentétesek voltak az erők átcsoportosítása elleplezésének céljával, tekintettel az amerikaiak információszerzési képességeire. Alig egy héttel korábban egy gépesített lövészezredet helyeztek át Szombathelyről, Magyarország nyugati feléből Debrecenbe, kevesebb mint 100 kilométerre a román határtól, ahol a szovjetek már régóta jelentős katonai jelenléttel rendelkeztek.

Nehezen megszámolható szovjet katonák

Moszkvának és Budapestnek olyan jól sikerült elrejteniük nagyjából 20.000 szovjet katona Magyarországra érkezését a 80-as években, hogy sok nyugati elemző még 1989-ben is nagyjából két hadosztálynyival kevesebbre becsülték a magyar területen lévő szovjet erők nagyságát, mint amennyi a valóságban volt. Magyarország hivatalosan azt jelentette, hogy 62.000 szovjet katona van a területén, a NATO viszont 65.000-re becsülte a valós számukat. 1989-ben már több forrás is azt jelezte, meglehetősen pontosan, hogy 83.000 szovjet katona tartózkodik az országban. Ezen kívül a Varsói Paktum tagjai olyan hadgyakorlatokat is tartottak, melyeknek kimondottan a nyugati megfigyelőknek – különösen a NATO-államok területükön akkreditált katonai attaséinak – a mozgósítások és a hadgyakorlatok valódi céljával kapcsolatos megtévesztése volt a céljuk.

Bár a Magyarország és Ausztria közötti „békeövezet” kialakítását kívánták elősegíteni, a csapatáthelyezések ugyanakkor a Romániát fő katonai fenyegetésnek tekintő új magyar védelmi doktrína által előírt csapattelepítések követelményeinek is megfeleltek. Az a tény, hogy mindezeket a csapatáthelyezéseket elrejtették a közvélemény elől – függetlenül attól, hogy szovjet vagy magyar csapatokról volt szó – ellentétes volt a konfrontációk csökkentésére, a katonai leszerelésre, vagy akár a megfélemlítés és elrettentés csökkentésére vonatkozó bevallott és vállalt célokkal is. De mindezeket a célokat nem az erők áthelyezésének elleplezésével, hanem éppenséggel a nyílt és minél láthatóbb bemutatással lehetett volna elérni.

Hibás válasz

Az „Occam borotvája”-elvet alkalmazva, a csapatok román határ felé történő titkos áthelyezése olyan műveleti előkészületeket sugall, melyeket Budapest és Moszkva rejtve kívánt volna tartani. A Varsói Paktum akkori főtitkára, Iván Abojmov, aki azzal vált híressé, hogy az 1989. decemberi események idején a Romániával foglalkozó szovjet válságstáb vezetője volt, egy orosz újságíróval folytatott nem hivatalos beszélgetés során megjegyezte: „Magyarország azt akarta, hogy avatkozzunk be Romániában, mert így remélte megoldani Erdély kérdését”. Abojmov nem részletezte, hogy a beavatkozási óhaj katonai vagy politikai természetű volt. Vagy mindkettő.

Hasonlóképpen Grósz Károly pártvezető (aki az 1987–1988-as időszakban Magyarország kormányfője is volt) akaratlanul elárulta, hogy a magyar csapatok délkeleti határ felé történt áthelyezésének oka a „román fenyegetés” kezelése volt. Amikor az események után néhány hónappal arról kérdezték, hogy tényleg be akarta vetni a katonai erőt, ahogy azt állította, Grósz félreértette a kérdést – az arra vonatkozott, hogy a magyarországi belső ellenzék elleni katonai erő alkalmazásáról beszélt a nyilvánosság előtt – és a következő állítással „döbbentette meg” a kérdezőjét: „Akkoriban nagyon feszült kapcsolataink voltak Romániával, az erdélyi magyarok gondjai miatt. Minthogy Ceauşescu nukleárisan megfenyegetett minket, utasítást adtam a csapatok áthelyezésére az osztrák határtól a román határ felé. A nyugati hírszerző szolgálatok valószínűleg ezt a csapatmozgást vélték katonai akcióra való felkészülésnek.”

Következésképpen pontosan akkor, amikor Budapest Bukarestet vádolta – mindenféle alap nélkül – csapatok telepítésével és agresszív katonai előkészületekkel, a magyar csapatokat titokban áthelyezték Ausztria közeléből Románia mellé, és ennek a román területen élő magyar etnikumúak voltak az okai.

De ebben nem volt semmi meglepő. Különböző magyar hatóságok már legalább hat hónappal korábban hasonló állításokkal álltak a nyilvánosság elé, csakhogy kijelentéseik eltűntek a Magyarország új védelmi stratégiájának csapott hírverés közepette, mely nemcsak nyilvánvalóan különbözött az előző, offenzívabb, a Nyugattal szemben „szorosan együttműködő” partnerekre jellemzőtől, de ugyanakkor egy Moszkvától teljesen „független” politikának mutatkozott.

Egy tendenciózus információ születése

Ha volt a tevékenységeknek egy olyan csoportja, melyeket az AEÁ a hidegháború idején komolyan és folyamatosan ellenőrzött, akkor ezek a Varsói Paktumon belüli jelentős csapatmozgások és a katonai konfliktussal kapcsolatosan a szovjet tömbön belül zajló előkészületek voltak. Voltaképpen a hidegháború alatt az AEÁ-t elsősorban egy katonai konfrontáció elkerülése foglalkoztatta, függetlenül attól, hogy ez közvetlenül az AEÁ és a Szovjetunió között, vagy a kisebb szövetségesek közötti esetleges konfliktus eszkalálódásával robbant volna ki. Ezzel egyidejűleg bármely dezinformálás hatékonysága a megcélzott közönség általi komoly ellenőrzése hiányától függ. Egy dezinformáció nem maradhat fenn sokáig, ha gondosan megvizsgálják a forrásait.

Általában nem túl nehéz megakadályozni az ilyenfajta vizsgálódásokat, amikor a dezinformáció meglévő kognitív tendenciákat igazol vissza, beleillik a korábbi viselkedési mintákba, a helyzet jelenlegi logikájába és/vagy a régió más pontjaiban meglévő hasonló körülményeket tükröz. Az elemzők nem szokták figyelmesen megvizsgálni azokat a (dez)információkat, melyek az általuk már „ismert” dolgokat igazolják vissza. De az amerikai elemzők körében a Románia agresszivitásával kapcsolatosan meglévő téves elképzelésektől függetlenül, a valamilyen katonai konfrontációra vonatkozó jelentéseknek a 80-as években pontosan azt a figyelmet kellett volna felkelteniük, ami egy dezinformációra nézve végzetes szokott lenni.

„Irreleváns, hogy mit ír a román sajtó”

Amikor, például, Horn és Szűrös azzal vádolták a román hadsereg vezérkarának egyik meg nem nevezett vezetőjét, hogy állítólag területi követeléseket fogalmazott meg Magyarországgal szemben, és amikor nyomást gyakoroltak rájuk, hogy mondjanak „több részletet” a román vezérkari főnök pontos kilétéről és arról, hogy pontosan miként fogalmazta meg a területi követeléseket, ők egy 1988-as „katonai” kiadványra hivatkoztak, melyet akkor „nem tudtak megnevezni”. Az elemzők találtak egy 1988-as kiadványt, melyben az állt, hogy román települések „maradtak Magyarország területén”, de a cikknek civil szerzője volt, nem állította magáról, hogy bármilyen katonai tisztsége lenne, nem utalt semmilyen román katonára és nem fogalmazott meg területi követeléseket Magyarországgal vagy más országgal szemben. Ezen kívül a szerző egy amerikai újságíró, Milton Lehrer háború alatti, 1944-es cikkére utalt, aki kihangsúlyozta, hogy a trianoni szerződés nyomán néhány román nyelvű enklávé Magyarországon maradt. Szűrös megpróbálta elterelni a figyelmet az állítások magyar forrásáról, „a Románia magyar határ mentén állomásozó katonai erőinek növelésére vonatkozó nyugati sajtójelentéseket” idézve.

De az alapos ellenőrzések nem tudtak „egyetlen ilyen jelentést sem találni a nyugati sajtóban, vagy más bizonyítékokat a román katonai erők létszámának növeléséről”, azon cikkek kivételével, melyek Tabajdi, Pozsgay Imre, Horn és Szűrös eredeti állításait taglalták.

Amikor a nyugatiak kiemelték, hogy „egy katonai konfliktus – egyre hangsúlyosabb – lehetőségét” a budapesti hivatalosságok gyakran felvetették a magyar sajtóban, de annak egyáltalán nem volt nyoma a románban, Szűrös visszatért az aktív lépések kedvenc témájához, mely szerint egyetlen Bukaresttől származó információ sem hiteles és „irreleváns, hogy mit ír a román sajtó”, de Budapest rendelkezik azzal az egyedülálló képességgel, hogy „más forrásokból kiderítse a románok szándékait”.

Kitalált fenyegetés: Románia Magyarország első számú közellensége

A magyar állítások meglepő és felületes jellege a hidegháború fagyosabb időszakainak találékonyabb, Jereváni Rádióról szóló orosz humorára emlékeztetett. A „Jereváni Rádió bemondta…” standard bevezető után a vicc a szenzációs jelentések abszolút hitelességét igazolta, majd azonnal ezek alapvetően módosított változatával folytatódott, mígnem nyilvánvalóvá nem vált, hogy az eredeti állításnak semmi köze sem volt a valósághoz. A nyugati sajtót már 1989 tavaszán elárasztották a román hadseregről szóló egyre agresszívebb jelentések. A magyar hivatalosságok azt állították, hogy: Románia vezérkari főnöke területi követeléseket fogalmazott meg Magyarországgal szemben és a határok Románia javára történő módosítását követelte; a román hadsereg nem provokált katonai műveletek indítására készül Magyarország ellen; Ceauşescu nukleáris támadással fenyegette meg Magyarországot.

Pont fordítva volt

Ezzel egyidejűleg a magyar hivatalosságok azért küzdöttek, hogy Románia bizonyos területei autonómiát kapjanak. 1989-ben valóban megfigyeltek csapatáthelyezéseket a magyar–román határ felé, de azokra nem Románia területén került sor. Ellenkezőleg, Budapest tagadása ellenére, szovjet és magyar csapatokat helyeztek át titokban a román határ közelébe. A nukleáris fegyverek pedig valóban megjelentek Kelet-Európában, csakhogy nem Romániában. Ceauşescu többször elhangzott kijelentését, mely szerint Románia képes „bármit, még nukleáris berendezéseket is” gyártani, minden alkalommal a „nukleáris fegyvereket határozottan ellenző” román politika megerősítése követte. Bár Budapest nukleáris fenyegetésként mutatta be Romániát, valójában Magyarország tárolt a területén nukleáris fegyvereket.

Rejtett motivációk

Kihangsúlyozva, hogy „nem Magyarország katonai vezetői fejezik ki aggodalmukat, hanem a civil pártvezetők” – a reformer vezetők –, a Szabad Európa Rádió egyik elemzője azt vetette fel, hogy a budapesti hatóságokat politikai motiváció késztette ilyenfajta, „vitatható érvényességű, sőt pontosságú” kijelentésekre, vagy „ezzel akarták még jobban lejáratni Ceauşescut”, vagy „ezzel próbáltak túllépni a magyar társadalmon belüli megosztottságon és nacionalista alapokon megszerezni a nép támogatását”, kitalálva egy Románia felől érkező fenyegetést. De figyelmen kívül hagytak egy elképzelhető hipotézist, nevezetesen azt, hogy Románia sötétre festésével, a magyar és európai biztonságot fenyegető veszélyként való bemutatásával későbbi katonai műveleteket kívántak alátámasztani.

Például semmilyen gyanút nem keltett Nyugaton Moszkva azon 80-as évekbeli döntése, hogy szovjet típusú, széles nyomtávú vasútvonalat épít Magyarország keleti részében, holott úgy tűnt, ez az erők gyors átcsoportosítását volt hivatott biztosítani közvetlenül a Szovjetunióból a magyar–román határ menti területekre anélkül, hogy mozgósítani kelljen a Szovjet Déli Haderőcsoport már Magyarországon állomásozó egységeit. Röviden, a Magyarországon zajló csapatmozgások és -áthelyezések esetében a nyugati elemzők figyelmen kívül hagytak bármilyen műveleti szándékot. Ezeket a mozgásokat kizárólag csak az Ausztriához közeledés jelének tartották.

Azt sem vették számításba, hogy a kampány tüntető természete hasonlóan szenzációs eseményekről kívánta elvonni a nyugati és nemzetközi sajtó figyelmét, melyek hátrányosan érintették azt a Paktum szintjén folytatott kampányt, mellyel veszélyes, nem őszinte országként kívánták bemutatni Romániát.

A címeket és alcímeket a szerkesztőség adta. A szöveg angol nyelvű változata és a bibliográfiai utalások megtalálhatók a larrywatts.blogspot.ro honlapon.

Fotó: adevarul.ro