Műemlékvédelem nincs, de volna rá igény

Civil összefogással és külföldi szakemberek segítségével legyűrhető a kolozsvári városvezetés impotenciája.
Hirdetés

A New York Szálló homlokzatáról múlt év decemberében lehulló vakolatdarab annyira fejbe kólintotta Kolozsvár városvezetését, hogy szédületében azonnal hozzálátott az elhanyagolt műemlékek omladozó díszeinek leveréséhez. A lezuhant kődarab kijózanító erővel hatott a civilekre is, akik az önkormányzat minden szakmaiságot nélkülöző, primitív módszerére reagálva léptek akcióba a műemlékek védelme érdekében. Az akció részeként a Korzo Egyesület aláírásgyűjtésbe kezdett – az íveket várhatóan hétfőn, január 18-án egy beadvány kíséretében nyújtják be az önkormányzathoz –, és elindult egy párbeszéd is a lehetőségekről.

Nagyvonalakban ez az előzménye annak a péntek esti beszélgetésnek, melynek meghívottja Guttmann Szabolcs építész, a Romániai Építészek Rendje erdélyi fiókjának vezetője, a Területi Műemlékvédő Bizottság elnöke volt, akit Barazsuly Viktória Adrienn művészettörténész, és persze a beszélgetésen részt vevő nagyszámú közönség kérdezett arról, hogy mit is lehetne tenni az önkormányzat ámokfutása ellen.

Mérsékelten optimista válaszokat kaptunk, és azt is megtudhattuk, mi vezetett idáig.

Mint kiderült, Romániában nincs nagy múltja a műemlékvédelemnek. Az 1977-es bukaresti földrengés után gyakorlatilag megszűnt, és ez nem változott egészen a rendszerváltozásig. 1989-ben újjá alakult a nemzeti örökségvédelmi hivatal, mely visszakapta egykori, dokumentációs levéltárként is működő székhelyét, és megkezdődhetett a műemlékek szakemberek általi felmérése, illetve a védett övezetek kijelölése. A lendület nem tartott sokáig: 1992–98 között pénz és igazgató nélkül maradt az intézmény, majd egy kompetens művelődésügyi miniszter színre lépésével következett be a remélt változás. Robbanásszerűen megugrott a műemlékek védelmét érintő tervezés és kivitelezés. Ekkor több romániai helyszín is világörökségi listára kerülhetett, de – mint később kiderült – amennyiben a helyi illetékesek nem teljesítik az ezzel járó feltételeket, könnyen el lehet veszíteni a címet.

Kolozsvár példája is jól mutatja, hogy ha egy város vezetése inkompetens, akkor ez a helyi értékek kezelésében is megmutatkozik. Guttmann Szabolcs szerint ennek ellenére lehet eredményeket kiharcolni a műemlékvédelemben, amennyiben miniszteri szinten van kivel tárgyalni. Nagyszeben esete igazolja:

a belső impotenciát külföldi segítséggel is lehet kezelni.

A jelenlegi kolozsvári városvezetés sokban hasonlít a szász város 1998-as vezetésére. Ekkor egy nemzetközi műemlékvédelmi konferenciát szerveztek Szebenben, amelyen bár jelen voltak a külföldi szakemberek és a szakminisztérium képviselői, a város vezetői még csak részt sem vettek rajta – emlékezett vissza az építész. A városban a konferencia után indulhatott be a változás, mely a műemlékek szakszerű felújításában csúcsosodott ki. Ebből a példából okulva Guttmann május elején Kolozsváron is szeretne egy nemzetközi konferenciát szervezni, melynek keretében talán megoldás születhetne az omladozó műemlékek problémájára. A meghívott úgy vélekedett, hogy a jelenlegi kulturális miniszterben van szándék az épületek megmentésére, így partner lehet megoldáskeresésben is.

Guttmann Kolozsvár belvárosának állapotát a bombázások utáni Varsóhoz hasonlította, annyi különbséggel, hogy a lengyel fővárosban még 1944-ben is külön nyilvántartásba kerültek a lehulló vakolatdarabok. „Nekünk még egy polcunk sincs” – fogalmazott. Amikor felvetette a főépítész asszonynak, hogy szükség lenne egy raktárra, ahova szállíthatják a lehulló épületelemeket, azt a választ kapta, hogy az lopásnak minősülne. Az illetékesek valamiért úgy gondolják, jobb, ha ezeket a tűzoltók nemes egyszerűséggel szétverik. Ez is jól mutatja: „köd” van a fejekben arról, hogy mi számít értéknek. De nem csak a helyi adminisztráció mutatkozott hozzá nem értőnek, hanem a szakma is. December óta mindenki befeszült, s bár mindenki a maximumot nyújtja, ebben az esetben ez már nem elég – hangzott el a beszélgetésen.

Hirdetés

Guttmann szerint problematikus, hogy nem működik a műemlékvédelmi törvénykezés, sok épület kapcsán nem tisztázott, hogy A vagy B kategóriás, és a műemléklista is tele van hibával.

Olyan illetékesekre van bízva a kolozsvári műemlékek védelme, akiknek nincs szakmai rálátásuk.

Továbbá egy műemlékvédő jut egy egész megyére, holott még egy múzeumnak is van legalább húsz alkalmazottja. Erre megoldást jelentene, ha decentralizálnák a bukaresti örökségvédelmi hivatalt, és azt a 130 szakembert, akit alkalmazottként foglalkoztatnak, megyénként leosztanák – javasolta az építész. A jelenlegi szabályozás szerint a vakolatdarabok eltávolításakor a tűzoltókat három szakember kell elkísérje, de az sem tisztázott, hogy ezt a városháza vagy a szakminisztériumnak alárendelt intézmény kell biztosítsa.

A polgármesteri hivatal által végzett beavatkozások gyakorlati megvalósulásának abszurditására több konkrét példa is rámutatott. Az egyik hozzászóló – aki egy olyan műemlékben lakik, melyet az önkormányzat kezelésbe venne – elmondta: felszólítást kapott, hogy öt napon belül kérvényezze a lakóház veszélyes épületelemeinek eltávolítását, különben büntetésre számíthat. Guttmann azt javasolta, hogy a lakók írásban kérjenek tájékoztatást arról, hogy az önkormányzat kik által biztosítja a beavatkozás szakmai felügyeletét. Amennyiben kifogást emelnek a szakértők személyét illetően,

nem kötelezhetőek arra, hogy rábólintsanak a bontásra.

Mit tehetnek a civilek a műemléképületek megvédéséért? – hangzott el a kérdés. Az építész kifejtette: mint ahogy a civilek összefogásával sikerült megfékezni a városházát a Szamos partjának szétverésében, úgy sikerülhet megállítani a mostani ámokfutást is. Guttmann tervezi, hogy egy találkozót kezdeményezzen a városháza illetékeseivel, melyre elhívja a civil szféra képviselőit is. Ez alkalmat teremtene arra, hogy nyomást gyakoroljanak a városházára egy hatékonyabb műemlékvédelmi stratégia érdekében.

A műemlékvédelmi szakkör azzal a következtetéssel zárult, hogy szükség volt annak a bizonyos vakolatdarabnak a lehullására ahhoz, hogy végre megkerülhetetlen módon a civilek és az illetékesek homlokterébe kerüljön az évtizedek óta elhanyagolt műemlékek homlokzatainak sorsa.

Hirdetés