Egy másik december 20-án az – Iránból visszatért – Ceauşescu a CePEX (Politikai Végrehajtó Bizottság, a kommunista párt vezető szerve – a szerk.) néhány tagja kíséretében megjelent a tévék képernyőjén és arról az összeesküvésről beszélt, melyet rezsimje képzelt eredményei ellen forraltak Temesváron. Amikor az a tévés nyilatkozat elhangzott, Temesvárt már nem a kommunisták vezették. A várost a forradalmárok irányították. Temesvár szabad terület volt. Ceauşescu egy hangot nem mondott erről, a halottakról és a sebesültekről sem, a mészárlásról, de arról sem, hogy a hadsereg tüzet nyitott. Semmilyen nyoma nem volt a megbánásnak, az együttérzésnek. Egy egész ország nézte hüledezve, képtelen lévén elhinni, amit hall. Az emberek azt hitték, a lemondását fogja bejelenteni, ahogy az a szovjet tömb más országaiban történt. Vagy legalább azt, hogy levált néhányat a temesvári vérengzés felelősei közül. A miniszterelnököt, a védelmi minisztert, a belügyminisztert és így tovább. Nem így történt.
Ceauşescu párhuzamos valóságban élt.
Elvesztette politikai ösztönét. Mindenáron hatalmon akart maradni. Véget ért egy véres hét. De a vérontás még nem fejeződött be. Bukarest, Nagyszeben, Kolozsvár következett.
1989. december 15-én maroknyi hívő gyűlt össze Tőkés László lelkész háza előtt, hogy megvédjék. A PCR (Román Kommunista Párt – a szerk.) utasításai alapján erőszakkal el kellett onnan költöztetni, ki kellett lakoltatni. Egy adott pillanatban elhangzott a Le a diktátorral! Le Ceauşescuval! A hatóságoknak a lelkész prédikációi nem tetszettek, mert éles rezsimellenesség volt bennük. Így lett népszerű, az istentiszteletek alkalmával tömegek gyűltek köréje. A PCR úgy döntött, eltávolítja onnan. Temesvár nagyváros, sok lakossal, a lelkészt egy faluban kellett elszigetelni.
Fel kellett számolni a születőben lévő ellenállási gócot. A Securitate alapos megfigyelés alatt tartotta a lelkész tevékenységét. Nyomon követte a hívők minden lépését. December 15-e estéjén is jelentős létszámban voltak jelen az ügynökök. Mindent filmre vettek, lefényképeztek, feljegyeztek. Csakhogy az előreláthatatlan bekövetkezett. Isten megkeverte a kártyákat. Az emberek hirtelen elfelejtettek félni. Megundorodtak maguktól, és hirtelen elegük lett a meghátrálásból, a fejek lehajtásából, a félelemből. Van valami irracionális mindabban, ami történt. Az emberek többé nem hagyták magukat megfélemlíteni. Készek voltak feláldozni magukat. Csak így, a semmiből. A rezsim sorsa azon az estén dőlt el. Összeomlása már csak idő kérdése volt, alig tíz nappal később, december 25-én, karácsony napján Ceauşescuékat agyonlőtték.
Egy megtorlástól már nem félő lakosságot nem lehet elnyomni.
Ilyen, amikor a történelemben – váratlanul – bekövetkezik a CSODA. Egyik napról a másikra megváltozott a csaknem fél évszázadig tökéletesen működő paradigma. Ez a fordulat az utcán, a lehető legegyszerűbb emberek körében következett be.
Pontosan 26 évvel ezelőtt, estefelé, Temesváron elkezdődött a csoda. Azokban a napokban egy zsarnokság által elaltatottnak, elkábítottnak, megfélemlítettnek tűnő világ feltámadt. Egy elszegényített, kiéheztetett világ hirtelen feltámadt, mintha a semmiből… A kommunista Európa dominóként omlott le. Az építmény Varsóban, Szófiában, Budapesten, Prágában, Kelet-Berlinben az alapjaiban roggyant meg. A diktátorok egyes fővárosokban már megbuktak. Másoknak már csak néhány napjuk volt a végkifejletig. Zsivkovot leváltották, Honeckert szintén. Jaruzelski, Lengyelország katonai diktátora 1989. szeptember 12-e óta egy Szolidarnosc által irányított nem kommunista kormánnyal élt társbérletben. Prága arra készült, hogy visszafordul az 1948 februárjában elkezdett úton, amikor egy bolsevik államcsíny maga alá temette a demokráciát és egy ország háború után reményeit, amikor a Vörös Hadsereg négy évtizedre megtelepedett Európa szívében. A hidegháború több nemzedéket is magába temetett.
Számomra
a kommunizmus visszafordíthatatlan bukásának jele az volt,
amikor a Szabad Európa Rádió bejelentette, hogy leomlott a berlini fal és a kelet-németek azon az éjszakán átmehetnek a város nyugati részébe. Annak az évnek a folyamán néhány jel már mutatta, hogy valami rendkívüli történik. Volt már egy ilyen időszak, 1955-56 tájéka, amikor a Szovjetunió lazábbra eresztette a gyeplőt. Az a történet tragikus véget ért, a magyar forradalom elfojtásával. A dolgok 1989-ben is tragikus fordulatot vehettek volna, így hát szkeptikusan fogadtam a dolgokat. Arra gondoltam, hogy a Szovjetunió nem fogja kiengedni a kezéből a Sztálin által a 40-es években megszerzett óriási hadizsákmányt. De a berlini fal leomlása számomra annak a jele volt, hogy Európa felszabadítása visszafordíthatatlan folyamat.
Romániában december 16-án, Temesváron kezdődött minden. Nem hittem, hogy már 1989-ben bekerülhetünk a kommunista rezsimek összeomlásának sorozatába. Azt hittem, hogy valamivel jobban elhúzódik. Ceauşescu, a Securitate, a PCR apparátusa, a hadsereg elmozdíthatatlannak tűntek. A románok szervezetlenek voltak, és képtelenek tűntek a lázadásra. Azok az információk, hogy Temesváron tüntetések zajlanak, hogy a tankokat kivezényelték a laktanyákból, hogy lőttek és vér folyt, arról árulkodtak számomra, hogy a Ceauşescu-rezsim elveszett. De nem tudom, mi történt volna Temesvár példamutatása nélkül, és miként alakultak volna az események.
Az ottani mészárlás az egész országot vérbe áztatta. A diktátor minden hatalmon maradási kísérlete kudarcba fulladt. Távoznia kellett a hatalomból, elfogták, elítélték és kivégezték. A temesvári történések után ez volt az egyetlen lehetséges végkifejlet.