Végre Romániában is betiltották a dohányzást a nyilvános helyeken. De rendben van-e? És ha nem, miért nem? Ezt akkor is jó megvitatnunk, ha nem tudjuk majd kimeríteni a témát. Egyetértünk: jó dolog. De ha mégsem, akkor fogalmazzuk meg szabadon az érveinket.

Lehet-e az „azutáni” cigi nélkül szerelmeskedni? Elismerem, hogy nagyjából 14 éves korom óta úgy tűnt, hogy nem. Mert uncool dolog nem beleszúrni az arcodba a blázt, mint „Rică, az obori csávó”, aki „meggyújtotta és elmosolyodott: mer’ mér, tán belehalok egy késbe?”.

Eszembe se jutott úgy elindulni lányokat felcsípni, hogy ne legyen egy csomag Kent a zsebemben. Úgy szívtuk, mint valami kétségbeesettek.

Füstöltünk, mint a törökök. Előtte és utána.

Igaz, közötte sohasem, mert nem voltunk láncdohányosok. Folyamatosan az elmémben táncolt a Marlboro-klisé, a fogaim közzé döfött cigivel én voltam a seriff, a cowboy, a hős és az antihős egyben.

De mégis mennyi bajom lett az átkozott cigik és staubok, pipák, vízipipák és szivarok miatt! Több ezer csapás! Az iskola igazgatója, egy Johannisnál is hallgatagabb és szigorúbb szász elkapott, amint egy cigivel a zsebemben igyekeztem a vécé felé – és esküszöm, nem a lányoké volt. Berendelte a szüleimet, kikenve, kifenve. Amikor ijedten és a cigaretta miatt amúgy is rendkívül dühösen megérkeztek, rájuk hozta a frászt, mert megfenyegette őket, hogy kicsap az iskolából, ha nem tesznek lépéseket.

Erre aztán mégsem került sor, egy újabb tonnányi nap és siralmas minőségű dohány után, a Carpaţi-tól a Mărăşeşti-ig, a Virginiától a Snagovig, mégis sikerült bejutnom az egyetemre és megúszni az egy év és négy hónapos katonaságot (az egyetemre felvételt nyertek esetében a sorkatonaság csak kilenc hónapig tartott – a szerk.). A seregben kemény dolog volt őrségben állni, ha nem voltál kibélelve. Néha, miközben őrt kellett állnom, mínusz 30 fokban is izzott az ajkam egy parázsló csikk után, amit szívesen megszívtam volna a jégcsapos bajszom alatt.

Obcinele Mari-on, ahol az orosz határon túli mahorka nélküli katona voltam, még „a haza mézédes golyójához” sem volt kedve az embernek, ha nem lapult a zsebében minden öröm kulcsa, nevezetesen az amerikai cigi, és ezen az akkoriban kétségbeesetten szeretett kedves képe a szívben és az elmében sem segített.

Aztán az élet sodra elragadott és egészen sokáig elfelejtettem leszokni, amikor egy nekem nagyon kedves személy elindult az örökkévalóság felé, aki, mielőtt végleg búcsút mondott volna, arra kért, hogy az élet kedvéért tegyem le a bagót. Elvben belementem, bár nem ígértem meg. De nem hagyott békén a gondolat, hogy talán nem lenne rossz megtenni egy utolsó szívességet valaki másnak, nem magamnak. Ilyen vagyok én, altruista. Tény, hogy leszoktam.

Mindezeket azért írtam, hogy világossá tegyem, tudom, miről beszélek és a túlcsordulásig meghallgattam és mérlegeltem minden fél érveit.

Iszonyatosnak tartom olyanok radikalizmusát,

de hűvös, vagy dühös intoleranciáját és dohányzásellenes vendettáját is, akik leszoktak és aztán úgy viselkednek, mint holmi erénycsőszök, fúriák, a Nemezis, Nagy Inkvizítor és az egész inkvizíció együtt mindazok ellen, akik továbbra is örömmel élnek a szenvedélyüknek.

De Nyugatról érkezve azt is utálatosnak tartottam, hogy nem ihatok meg nyugodtan egy sört, vagy egy pohár minőségi falusi bort anélkül, hogy ezzel együtt meg ne kapjam a dohányadagomat is. Vagy holmi kölykök társaságában, akiket felelőtlen szülők tartanak fogva hajnali órákig, olyan áporodottságban és füsttengerben kell piálgatnom, hogy késsel lehetne vágni.

De akármilyen nemdohányzó lennék is – hiszen a csábítás elkerülése érdekében évek óta nem vettem számba dohányt –, mégis a legelején, őszintén megmondom, hogy komoly fenntartásaim vannak a nyilvános helyeken történő dohányzás általános és totális tilalmával szemben. És el is mondom, miért nem tartom egyáltalán nem rendben lévő dolognak.

Nem mintha nem kellene védeni a nemdohányzókat! Persze, hogy meg kell őket védeni azoknak a pöfékelőknek a pofátlaságától, akik nem tudják, vagy talán nem is akarják tudni, hogy a (pöfékelési) szabadságukat az a határ védi, ahonnan a többiek azon szabadsága kezdődik, hogy senki se zavarhassa őket a meggyújtott dohányból származó gáz, gőz, kátrány, nikotin és szén keverékével. Hanem azért, mert a nemdohányzókat nem szabad a saját akaratuk ellenében megvédeni.

Lényegében nem a dohányzók szabadsága a tét,

hanem azok szabadsága, akik nem akarják hagyni, hogy befüstöljék őket. De ezzel egyidejűleg azon nemdohányzóké is, akik tudatosan döntenek úgy, hogy nem érdeklik őket a passzív dohányzás következményei.

Természetesen ajánlatos, sőt erkölcsileg kötelező, hogy bármilyen lokálban legyen egy hely, ahol senkinek sem kell beszívni a mások által kibocsájtott füstöt, tekintettel arra, hogy a dohányzást egészségtelennek tartják, még a passzívat is. Hiszen a tudósok egyhangúlag károsnak tartják a dohányzók kilélegzéseit. Egyesek pedig tényleg nem kedvelik a füstöt.

De arra kényszeríteni a dohányzókat, hogy ott is kimenjenek a szabadba – és a hidegbe –, ahol ki lehetne alakítani számukra egy zárt teret számukra és az összes olyan nemdohányzó számára, akik önként vállalják a mások dohányának elégetésének saját orrukkal és tüdejükkel való megtapasztalását, indokolatlan diszkriminációnak tartom. Súlyos túlkapásnak. Égbekiáltónak, hiszen ez egy szabadsággyilkos lépés, melyet olyan hatalmi instanciák kényszerítenek ki, melyek – tekintettel arra, hogy a dohányzás még nem tilos, mint a kemény kábítószerek használata – sohasem vindikálhatnák maguknak a jogot arra, hogy az egészség nevében megfosszanak bennünket attól a jogunktól, hogy akár passzív dohányzás révén öngyilkosságot kövessünk el.

Az a gond, hogy olyan világban élünk, ahol

a kormányok – fájdalom, egyre gyakrabban – megengedik maguknak,

hogy a jól álcázott gyámkodás és tekintélyelvűség bakancsaival gázoljanak bele az életünkbe és kocsmáinkba, jelen esetben azt állítva, hogy még akár a saját akaratunk ellenére is megvédjenek minket. Nem tudom, miért kellene ostoba módon, a nép és az egészsége nevében felruháznunk őket egy olyan joggal, mely csúnyán megcsonkítja a szabadságunkat.

Egy ilyenfajta kollektivizmus nem lehet rendben. Tehát, le a dohányzás általános tilalmával! Éljen a dohányzás tilalma a gyermekek és azok környezetében, akik nem akarják, hogy befüstöljék őket! És mivel szó esett a bűneimről, csillapíthatatlan vágyam támadt, így, bocsánat, egy kicsit ki fogok kérezkedni. De azt azért nem mondom el, hogy miért. Ugyanakkor el kell ismernem, hogy többé nem tudok feltétlenül hinni abban, hogy az azutáni cigi elhagyása mindenképpen „uncool”.