Oda kell figyelni a teljesen rendkívüli portugáliai politikai helyzet által küldött jelzésekre, ahol

az euró-övezet történelmében először

kell egy ország elnökének megakadályoznia az euroszkeptikus és Európa-ellenes pártok hatalomra kerülését.

„Ez a legrosszabb pillanat demokráciánk alapjainak radikális megváltoztatására. A demokrácia 40 éve alatt Portugália egyetlen kormánya sem függött az Európa-ellenes erők, vagyis azoknak az erőknek a támogatásától, melyek a lisszaboni szerződés, az adóügyi szerződés, a növekedési és stabilitási paktum eltörlése, valamint a monetáris unió felbomlása, vagy Portugália euró-övezetből való kilépése mellett kampányoltak, ugyanakkor a NATO felszámolására is törekedve”, érvelt Anibal Cavaco Silva portugál elnök.

Ezért úgy döntött, hogy a volt jobbközép miniszterelnököt, Pedros Passos Coelhót bízza meg kormányalakítással, akinek koalíciója valóban megnyerte a választást (37%), megelőzve a szocialistákat (32%) és a Baloldal és Kommunisták Tömbje koalíciót (18%). Ami azt jelenti, hogy a baloldali erőknek együttesen abszolút többségük van a Parlamentben, aminek alapján közülük kellett volna miniszterelnököt kijelölni. Az elnök figyelmen kívül hagyta ezt a hagyományt, bejelentve, hogy

a nemzeti érdek nevében

inkább a biztonságot és a nemzetközi partnerek előtti hitelességet választja.

Ami hihető érv, tekintettel arra, hogy (továbbra is) óriási igény van a nyitott pénzforrás (Világbank, IMF és Európai Bizottság) érintetlenül hagyására, hiszen még csak nemrég kezdett érezhetővé válni egy enyhe gazdasági növekedés. Ebben az értelemben igaz, hogy a baloldaliak és a kommunisták szövetségének hatalomra kerülése ugyanolyan jelzés lenne a nemzetközi pénzügyi intézmények (és nemcsak ezek) számára, mint amilyen a Sziriza görögországi győzelme volt, a mára már közismert következményekkel. Ha erről van szó, akkor a portugál elnök jogosan mondja: „Kötelességem mindent megtenni, hogy megelőzzem hamis üzenetek küldését a pénzügyi intézmények, a befektetők és a piacok felé.”

Valóban, bár a nemzeti tartalékok egy része helyreállt (a likviditások most elérik a 8 milliárd eurót), az IMF szerint az ország gazdasági helyzete „rendkívül sebezhető” maradt. Az államadósság jelenleg a GDP 127 százaléka, a teljes adósság pedig eléri a GDP 370 százalékát. Ez az a gazdasági helyzet, mely könnyen felrobbanhat, legalább olyan súlyos következményekkel, mint a görögországi, és ennek a gazdasági és társadalmi légkör hosszú távú destabilizálódása lehet a következménye.

Elkerülhető egy ilyen helyzet? Az elemzők szerint nagyon nehezen. Sokan attól tartanak, hogy

a következő kormány elakadhat a Parlamentben,

amennyiben a szocialistákból, a Baloldal és Kommunisták Tömbjéből álló többség vagy elutasítja a beiktatását, vagy megakadályoz majd minden későbbi kormányzati döntést. A második esetben ez azt jelentené, hogy egy évre ténylegesen leállna a politikai és gazdasági élet, mert előrehozott választást legkorábban jövő nyáron lehet tartani.

Ezek után mégis mi marad az európai intézmények által éveken keresztül oktatott demokratikus játékszabályokból? Egyértelmű: az attól való rettegés, hogy Európában valahol megismétlődhet a görögországi helyzet (Sziriza), odavezet, hogy rendkívül egyértelműen lemondanak a kritériumokról és a klasszikus viselkedésekről, a félelmeknek megfelelő mértékű erővel lépve fel. Könnyen érthető, de nehezebben elfogadható (ha egyáltalán), ha hosszú távon gyakorlattá válik, mert ezáltal a nemzeti politikai élet kizárólag a nemzetközi pénzügyi intézmények játékának, követelményeinek és nyomásainak rendelődik alá.

Áldozatok versus túlélés.

Nálunk is hallottuk ezt az elméletet, mely szerint a lakosságra kényszerített áldozathozatalok jelentik a nemzeti túlélés biztosításának egyetlen elfogadható módját. Túl sok vita nélkül, egyszerűen elnöki politikai döntéssel, melyet aztán mindenféle fenntartások nélkül támogatott egy jobboldali kormány. Pontosan ezek a fajta lépések vezettek a görögországi és most a portugáliai (és nemcsak itteni) politikai eredményekhez, vagyis társadalmi szinten egy virulens reakcióhoz, megnyitva az utat a szélsőségesség, az euroszkeptikus, vagy Európa-ellenes diskurzus ennyire erős megnyilvánulása előtt.

Az a gond, hogy amint az Görögország példájából látszik, ez a fajta diskurzus, amint politikai platformmá válik, miután jelentős szavazatszázalékok gond nélküli megszerzéséhez, vagy akár a választás megnyeréséhez is vezetett, azonnal óriási elakadást is okozott. És mint látható, ezt lehetetlen megoldani rendkívül jelentős engedmények elfogadása nélkül, melyekre azért van szükség, hogy ugyanazok a nemzetközi intézmények újra némi lélegzetvételhez juttassanak. Melyeket a kampány alatt a legfőbb ellenségnek és a kíméletlen és mindent uraló kapitalista korrupció jelképének neveztek.

Ezért aztán ez most a dilemma: mit kell elfogadni?

Mi a helyes? A nép hangját, mely – ahogy mondani szokták – sohasem téved (ebből következik a népszavazás mint legfőbb konzultálási és döntéshozatali mechanizmus gondolata)? Vagy ellenkezőleg, a politikai döntést, melyet állítólag a nemzet felsőbb érdekei nevében hoznak meg és mely megfordíthatja a nép szavazatának értelmét?

Rövidebben, még ha ezzel a szakadék felé nyílik egyirányú út, akkor is vita nélkül el kell fogadni, ha a nép szavazata ezt az irányt diktálják?

Ez költői és – ebből következően – teljes mértékben felesleges kérdés? Egyáltalán nem, mert pontosan ez a dilemma kezdi nyugtalanítani az európai döntéshozókat, tekintettel arra, hogy a közeljövőben legalábbis meglepőnek jósolt eredmények várhatók több EU-államban tartott választásokon, melyekhez társulnak még azok a centrifugális mozgások, melyeket Nagy-Britannia EU-ból történő esetleges jövőbeni kilépése generálhat.

Ezért aztán nagyon, nagyon figyelmesen hallgatjuk Jeroen Dilsselbloem, az euró-övezet elnökének szavait:

„A demokrácia nem mindig biztosít stabilitást.”

Ha így van, akkor mi biztosít stabilitást? Milyenfajta modell hozhat nekünk stabilitást, jólétet és társadalmi békét? Félek megjósolni azt a választ, melyet most az euró-övezet vezetője adhatna. És még jobban félek attól, hogy a jövőbeni körülmények akár indokot is szolgálhatnak egy ilyenfajta válaszra. Lehetséges? A portugál döntés csak a kezdete annak, ami valójában egy új politikai modell valósága lehet? Vagy, ami hihetőbb, egy figyelmeztetés arra, ami a standard európai viselkedés lehet majd a következő nagy gazdasági válságra adott reakció előkészítésében.