Iliescu és egyéb paradoxonok

A szerző csokorba köti a mindannyiunk torkát így vagy úgy szorongató kérdéseket. Nem egy szívmelengető szöveg.
Hirdetés

Végre vád alá helyezték Ion Iliescut. De miért került sor erre ilyen későn? És mi a helyzet a többi belpolitikai és nemzetközi paradoxonnal?

Egyre jobban összekötnek minket a közösségi hálózatok. Akkor miért süllyedünk magányba és miért nő exponenciálisan az összekapcsolt tömegek elszigeteltsége? Azt állítjuk, hogy egyre többet tudunk az emberről, a politikáról és ki tudja még miről. De akkor mi magyarázza sokak értetlenséget?

Ami tovább nőhet. Hiszen úgy tűnik, menthetetlenül foglyai vagyunk bizonyos paradoxonoknak, bizonyos antinomikus ellentmondásoknak, egyes aberrációknak és őrültségeknek, olyasminek, amit egy értelmező szótárból hiányzó szóval írnék le. Miszterikák: misztérium és hisztérikák. Ez egy számomra undorító kombináció. Mert sóvárgok az egyértelműség után. Az erkölcsi és politikai egyértelműség után.

A paradox Iliescu

Márpedig úgy tűnik, paradoxonok uralják életünket és történelmünket is. Ion Iliescu vezette a Nemzeti Megmentési Frontot (FSN). De megmentett-e ő bárkit a Securitatén és saját magán kívül? A bányászokkal tisztította meg a demokráciát fenyegető „legionáriusoktól” az Egyetem (Universităţii) teret? Vagy inkább az újjászületésüket segítette elő, többek között C. V. Tudor és a Nagy-Románia Párt (PRM) bevonásával a hatalomba?

Apropó Románia. Nem űzte-e ki Iliescu évekre az országot a civilizációból azzal, hogy emberiesség elleni bűnöket követett el? A kérdésre adható válasz számomra annyira nyilvánvalónak tűnik, hogy felteszem a kérdést: miért várt az igazságszolgáltatás ilyen keserűen sok évig, hogy vád alá helyezze a feltételezett gyilkost? A paradoxon leskelődik a sarok mögül.

De vajon román igazságszolgáltatásnak lehetett volna-e még nevezni, ha azonnal fellépett volna, már a legelejétől fogva bűnvádi nyomozást indítva a feltételezett bűnöző ellen? Vajon akkor is Ion Iliescu rovására lehetne ma írni, hogy évtizedekre megbélyegezte a nemzetet, ahelyett, hogy megmentette volna? És vajon a bányászlámpásos szekusokat is vád alá helyezik? Vagy az iliescuizmus FSN-s cinkosait? Honi soit qui mal y pense. (Szégyen arra, aki rosszat gondol erről – a szerk.) Az igazságszolgáltatás most rendesen működik. De vajon meddig marad majd ez így, a túl sok közömbös választó, a másra figyelő nyugat és a résen lévő Putyin mellett?

Téved, ha valaki azt hiszi, hogy már kiveséztük a nagy román paradoxonok témáját. Egész légiónyi van ezekből. Például: Minél nagyobb arányban szavazunk Johannis mellett, annál kevesebb képviseleti joggal rendelkezik a diaszpóra a bukaresti törvényhozásban. Minél eltökéltebben támogatjuk a börtönérettekkel teli túlsúlyos bukaresti parlament zsugorítását, annál inkább semmibe veszik a képviselők a választói akaratot.

A misztériumos Moldova és egyéb misztérikák

Felesleges kihangsúlyozni, hogy a paradoxonok nemcsak a belpolitikai színpadot érintik. De a globalizált világban mi számít még bel- és külpolitikának? Minél elkeseredettebben támogatjuk Moldova Köztársaság európai pályáját, annál kevésbé érdekes Chişinău Bukarestben, Brüsszelben és a fontos kancelláriákban, és annál mélyebbre hatolnak Besszarábia lelkébe Oroszország sztyeppéi és a KGB-s oligarchia szokásai.

Hogyan lehetséges ez? A „misztérikák” eligazíthatnának bennünket? A nem létező szót hajdanán egy színikritikában használták, melyet nem sikerült elolvasnom, de a címe fennmaradt az interneten. Számomra, aki a kifejezést egy művészetről szóló, egy japán fizikussal tört angolsággal folytatott vita közben véletlenül kimondva hallottam, a kifejezés a misztérium és a hisztériák zavaró és emészthetetlen keverékét jelenti. A misztérium bizonyos zavaró paradoxonok mozgatórugóira vonatkozik. A hisztérikák pedig egyes európai tisztségviselők apoplexiás kirohanásai.

Hirdetés

Egyes európai vezetők, akik egyrészt a menekültek elapadhatatlan áradatával szembesülnek, melyet úgy látszik, képtelenek kezelni, hiszen túlzott pacifizmusuk miatt már rég lemondtak a forrás kezeléséről, másrészt pedig az erőszakos rasszizmushoz közelítő, hasonlóan leküzdhetetlenül növekvő népharaggal, paradox módon, amennyire tekintélyelvűvé válnak belpolitikailag, ezzel egyidejűleg annyira engedékennyé a diplomáciában.

Közülük sokan a liberális demokráciára hivatkoznak egyre kitartóbban és élesebb hangon. De egyre kevesebb nyugati vezető védi is meg azt effektív módon, olyan tettekkel, melyek képesek gátat szabni a terrorizmusok, a populizmusok és a totalitarizmusok offenzívájának. Vagy egyre kevesebben képesek párbeszéddel és meggyőző érvekkel szertefoszlatni az álérveket, az összeesküvés-elméleteket és azok félelmeit, akik úgy érzik, hogy a politika elárulta őket, a nyugati sajtó pedig hazudik nekik és így feljogosítva érzik magukat arra, hogy lemondjanak a jogállamiságról és az emberi jogok tiszteletben tartásáról.

Ezzel szemben számos vezető élből szélsőségesnek minősítve elhárít bármilyen ellenvetést, kritikus gondolkodást, vagy állásfoglalást, az európai népességek számos szegmensét hagyva elhagyottnak, képviselet nélkülinek és a demokratikus folyamatból kizártnak.

Geostratégiai paradoxonok

A helyzet valójában itt még súlyosabb. Minél inkább állítják Putyin és Erdogan erői, hogy az Iszlám Állam ellen folytatnak elkeseredett „küzdelmet” és minél több keresztényt „mentenek meg”, állítólag, Szíriában és Irakban, annál kevesebb megkeresztelt ember él ebben a két országban, annál hosszabb a Jézusnak hitet tévők közül kikerült mártírok sora. Paradox módon, minél nagyobb gondokat okoznak a zsarnokok Európának, annál inkább nő a nyugati politikusok furcsa hajlandósága, hogy udvaroljanak és engedményeket kínáljanak nekik.

Igaz, hogy a paradoxonok kísértése nem egy-két napja kezdődött. Nem telt el túl sok idő azóta, hogy egy neves esztétika professzor, Oscar Wilde sikeres körutakat végzett a tengeren túl, nagyon látogatott előadásokat tartva a bűzösborzokról. A paradoxonok brit mestere (aki szerint a paradoxon egy fejre állított igazság), néha képes volt nagy formában lenni. A nyugati sajtó, pillanatnyilag, pont fordítva.

Misztérium és szörnyűség: misztérikák a nyugati médiában

Igyekszik-e a sajtó minél kiegyensúlyozottabban kezelni az izraeli–palesztin konfliktust? Nos, a hiperkorrekt tájékoztatásra törekvés, paradox módon, dezinformációvá fajul. Oda jutunk, hogy egyes civil zsidókra támadó palesztinok késes terrorizmusában a merényleteket fellengzős cikkekkel próbáljuk leírni, melyek – ha nem lennének súlyosan megtévesztőek, akkor mulatságos – címei minősíthetetlen aberrációkat tartalmaznak.

Az egyik szerint, mely rendkívül igyekezett kímélni az arab és muzulmán érzékenységet és a napokban jelent meg a német sajtóban, „a palesztinok (sic!) izraeliek elleni késes támadások nyomán halnak meg”! Még jó, hogy nem az írják (ahogy azzal a közösségi hálózatokon kesernyésen viccelődtek), hogy holmi harcias zsidók a saját torkukkal támadtak palesztin késekre, súlyosan megsebesítve ezeket.

Végül, minél bonyolultabb az a globalizált világ, melyben élnünk adatott, olyan „időkben”, melyek – egy kínai mondás szerint – kezdenek, sajnos, egyre „érdekesebbé” válni, annál nagyobb igény lenne okos vezetőkre a kormányokban és a sajtóban. De ahelyett, hogy ilyenekkel szolgálna nekünk, a valóság – paradox módon – egyre több félanalfabéta plagizálót szállít nekünk, akik még az egyszerű dolgok megtanulására is képtelenek, de azt állítják magukról, hogy remekül értenek mindenhez.

Elegem van. Egy pillanatra ki szeretnék szállni egy olyan univerzum gőzölgő misztérikáiból, melyet olyan hisztérikus tudatlanok uralnak, akik titokzatos módon kerültek a hatalom közelébe és melyben az ostobaságok a kis Alice Csodaországának Szív Királynőjének keresetlenségével uralkodnak. Némi tisztánlátásra lenne szükségem. Nincs maguknál egy kevés? Kérem, szerezzenek nekem!

Hirdetés