Juncker úr Európája

A fősodorbeli román média berágott az Európai Bizottság elnökére, mert kijelentette: szükség van az EU és Oroszország közti kapcsolatok normalizálására, és Amerika nem diktálhat Európában.
Hirdetés

„Nyíltan meg kell mondanom, tisztességesen kell bánnunk az oroszokkal. A Putyinnal folytatott beszélgetéseimből tudom, hogy nem fogad el olyan mondatokat, mint az, amelyben Barack Obama regionális hatalomnak nevezte Oroszországot. Mit akar ez jelenteni!? Nem beszélhetünk így Oroszországról!” A kremli vezető érzékenységét nem más akarja ennyire kímélni, mint Jean-Claude Juncker. Az Európai Bizottság elnöke ezeket október 8-án, a dél-németországi Passauban mondta, az Udo van Kampen újságíróval a hagyományos Menschen in Europa fesztivál keretében folytatott beszélgetése során (amelynek témája Euró, Oroszország, menekültek – az Európai Unió jövője volt). Ezen kívül fontosnak tartotta hozzátenni, hogy

az Európai Uniónak helyre kell állítania „gyakorlatias kapcsolatait” Oroszországgal, 

és nem szabad hagynia, hogy az Egyesült Államok „diktálja”, milyen politikát folytasson ezen a területen. A passaui kijelentések, ahogy az előrelátható volt, azonnal visszhangra találtak Moszkvában. Az RT állami tévéadó, a Kreml nemzetközi szintű fő propagandaeszköze honlapján a következő főcím jelent meg: Fordulópont? Az Európai Bizottság elnöke azt mondja, ’javítani kell’ az Oroszországgal meglévő kapcsolatokon, „Az Egyesült Államok ’nem diktálhat’ Európának”

Juncker úr kijelentései első látásra meglepőek.  

Ezekre a kijelentésekre nem valami harcias washingtoni nyilatkozat vagy az európai partnerekkel esetleg kialakult valamilyen újabb vita nyomán került sor. Ellenkezőleg, a szövetségesek sokkal inkább azért bírálják a Fehér Házat, mert nem reagált a szíriai konfliktusra, ami lehetővé is tette Moszkva számára, hogy katonai és diplomáciai szinten erőteljesen átvegye a kezdeményezést. 
 
A hagyományosan liberális szimpátiájú Washington Post egyik vezércikke azért bírálja Barack Obamát, mert viselkedésével azt jelzi Oroszországnak, hogy „zöld jelzése van arra, hogy kiiktassa Bassár al-Aszad rezsimje és az ISIS bármilyen alternatíváját”. Nem illik a Moszkvával szemben az ukrajnai agresszió és Krím erőszakkal történt annektálása miatt bevezetett szankciók kontextusába sem. A téma majd csak az év vége felé kerül újra komolyan szóba, amikor meg kell vitatni a megújításukat. Különben is, az ukrajnai válság esetében a washingtoni adminisztráció nagyrészt Németországra és Angela Merkelre bízta a válság kezelését és a Vlagyimir Putyinnal folytatott párbeszédet. Az Egyesült Államok még abba sem ment bele, hogy támadásra alkalmas fegyverzetet adjon el Kijevnek, méghozzá az Oroszország dühétől félő Németország követelésére.
 
De éppen ezért, mert nem valamire válaszul születtek, vagy a transzatlanti kapcsolatokban közelmúltban esetleg kialakult valamilyen látható válság kontextusában, Juncker megjegyzései annál inkább relevánsak. Explicit módon fejezi ki az európai elit egy része által táplált, a nyilvánosság előtt általában valamilyen terelő nyilatkozattal elleplezett,  

mélyen gyökerező Amerika-ellenes érzelmeket. 

Érdekes, hogy ez nemcsak a politikai színpad baloldalára jellemző, ami egy adott pontig megmagyarázható, hiszen az Egyesült Államokat tartják a globális kapitalizmus zászlóshajójának, hanem a jobboldalára is. Marine Le Pen, a franciaországi Nemzeti Front erősen euroszkeptikus vezetője – amivel pontosan az ellentéte az Európai Bizottság elnökének – például ellenségesen viszonyul Amerikához és nagy szimpátiával Vlagyimir Putyin Oroszországához. Különben a Nemzeti Frontot egy, a Cseh Köztársaságban székelő orosz bank finanszírozza.
 
Amit Jean-Claude Juncker az elmúlt napokban nagyon világosan kimondott, csak azt fejezi ki, amit zömmel németországi és franciaországi befolyásos politikai és üzleti körök – többé vagy kevésbé nyíltan – gondolnak. Két volt német kancellár, Gerhard Schröder (Putyin jó barátja) és Helmut Schmidt keményen bírálta az ukrajnai agresszió miatt Oroszországgal szemben bevezetett szankciókat.
 
Ha pedig az egész kontextust nézzük, akkor a dolgok még nyilvánvalóbbá válnak. Az Európai Bizottság, de más európai intézmények is, mint például az Európai Bíróság olyan döntéseket hoztak, melyek célja 

jelentős hátrányt okozni az amerikai informatikai cégeknek. 

Az európaiak számára állandó frusztráció forrása, hogy a technológiai fejlődését olyan cégek uralják nagy előnnyel, mint a Google, a Microsoft, az Amazon, az Apple, a Facebook, de más kisebb, ellenben rendkívül innovatív vállalatok is. Az ezzel a területtel kapcsolatosan az öreg kontinensen indított stratégiai kezdeményezések (a 2000-ben elfogadott Lisszabon Agenda azt a célt tűzte ki, hogy Európa az évtized végére világelsővé váljon a digitális gazdaság terén) végül csak üres szavaknak bizonyultak. Emlékezzünk vissza Jacques Chirac néhány évvel ezelőtti óhajára, aki azt szerette volna, ha a franciák és a németek „csinálnak” egy európai Google-t. A sokak által abszolút nevetségesnek tartott projektből végül a németek kiszálltak.
 
Tegyék ezekhez hozzá azokat a fáradhatatlan erőfeszítéseket, melyekkel a CIA európai börtöneinek levesét akarják újra felmelegíteni – miközben az iszlám terrorizmus veszélye példátlan szintet ért el –, valamint a TTIP, a transzatlanti befektetési és kereskedelmi megállapodás aláaknázására irányuló szisztematikus lépéseket. Ami ellen szombaton több mint 150 ezren tüntettek Berlinben. Ennek a megállapodásnak olyan geopolitikai jelentősége van, amely jóval túlmutat a gazdasági tétjén, mert 

szimbolikusan egy egységes nyugati frontot szilárdítana meg  

egy zaklatott, két kimondottan nyugatellenes politikájú revizionista hatalommal, Kínával és Oroszországgal rendelkező világban.
 
Ezért aztán Moszkva mindent elkövet, hogy megakadályozza a ratifikálását. Ami nem igazán nehéz feladat, tekintettel az európai baloldal széles frontjára, a környezetvédőkkel, a kommunistákkal, a szakszervezetekkel és mindenféle „haladó” civil szervezetekkel, melyek – különben – a berlini tüntetés szervezői között is jelen voltak. És melyekhez, természetesen, az európai baloldali sajtó is csatlakozik, olyan újságokon keresztül, mint a (jelenleg egy orosz oligarcha kezében lévő) The Independent vagy a The Guardian. A Financial Times beszámolt róla, hogy Wolfsburgban, ahol a Volkswagen konszern központi székháza és a legnagyobb autógyára található, viszonylag széles körben elterjedt egy amerikai összeesküvés elmélete. Ami csak újabb okot ad az Egyesült Államokkal szembeni ellenségességhez: „Dühös vagyok, hogy az amerikaiak hozták fel a szennyezés kérdését és nem mondjuk Kína. Azt hiszem, az Egyesült Államok tudatosan hozta fel az ügyet”.
 
Az, ami a TTIP-vel történni fog, még jelentősebbé válik azután, hogy éppen az elmúlt napokban írtak alá egy hasonló megállapodást, a TPP-t (Trans-Pacific Partnership). A geopolitikai tét (a teljes globális kereskedelem kb. 40 százalékát fedi le, ami jóval több, mint a TTIP esetében) ebben az esetben is jelentős. Ennek a stratégiai kezdeményezésnek az a célja, hogy 

az ázsiai térségben ellensúlyozza Kína egyre agresszívebb viselkedését, 

elsősorban a Kelet-Kínai-tenger és a Déli-Kínai-tenger környéki szomszédaival szemben. Íme, miért lenne jelentős geopolitikai következményekkel járó politikai jelzés egy még agresszívebb Oroszország elleni egységes nyugati transzatlanti front megszilárdítását megcélzó hasonló kezdeményezés kudarca. Mert jelentős törést okozna a transzatlanti kapcsolatban és ugyanakkor az amerikai félben is azokat az egyre hangsúlyosabb tendenciákat erősítené, amelyek az öreg kontinenstől való elfordulást és a figyelem Ázsiára összpontosítását hozhatják.
 
Ennek ellenére Európában létezik egy jelentős véleményáramlat, amely, úgy tűnik, nem igazán bánna egy ilyen fejleményt. De ezeket a véleményeket általában a kulisszák mögött fejezik ki, vagy különféle kezdeményezések formájában álcázzák őket, mint amilyen a szintén az Európai Bizottság által felvetett, a NATO-tól különválasztott európai haderő felállítása. Annak bizonyítéka, hogy nem egyszerű találgatásokról vagy pánikolásról van szó, az, hogy Joachim Gauck, Németország elnöke fontosnak tartotta, hogy szeptember 6-án egy figyelmeztető cikket közöljön a Washington Postban, s ebben azt írja: 

„Jelentős visszalépés lenne az Egyesült Államok kivonulása Európából”. 

Joachim Gauck a nemcsak Európában, hanem az Atlanti-óceán mindkét partján létező, ezzel kapcsolatos jelzéseket tartotta szem előtt. Az amerikai volt védelmi miniszter, Robert Gates néhány évvel ezelőtt aggodalommal beszélt „a transzatlanti kapcsolatok jövőjére nézve ködös, ha nem éppen sötét jövő tényleges lehetőségéről”, míg Richard Haas, a befolyásos Council for Foreign Relations think-tank elnöke 2011-ben azt írta, hogy „a hidegháború megnyerésében létfontosságúnak bizonyult Egyesült Államok–Európa partnerség az elkövetkező időszakban – elkerülhetetlenül – egyre kisebb szerepet fog játszani”, és kifejezte kételyét azt illetően, hogy „a NATO-t ma létrehozták volna-e, ha nem létezne”. 
 
De az ukrajnai válság, a Krím Oroszország általi annektálása újra megerősítette Európa kapcsolatát Amerikával. Íme, egy másik válság, a menekülteké, az amerikaiakkal szembeni régi idioszinkráziákkal kombinálva újra a 4-5 évvel ezelőtti állapotba vihet vissza bennünket, de egy akkoritól teljesen eltérő biztonsági kontextusban. Olyanban, melyben 
Moszkva egyre fontosabb szerepet játszana a kontinensen, az Egyesült Államok rovására.
 
A Juncker úr vízióit osztók alternatívája – még ha nyíltan nem is mondják ki – egy Európa és Oroszország közötti biztonsági megállapodás lehetne. Ez már nem foglalná feltétlenül magába Amerikát, vagy legalábbis már nem biztosítaná számára az eddigi központi szerepet. Mert, ahogy azt az Európai Bizottság elnöke Passauban mondta, nem az amerikaiaknak kell diktálniuk Európa politikáját. Felesleges hozzátenni, hogy úgy tűnik, az Európai Bizottság elnökét nem igazán érdekli, hogy amikor esetleg majd döntenek Európa biztonsági politikájáról, akkor a Moszkvával létesítendő kapcsolat „első vonalában” lévő országokat is megkérdezzék, a balti országoktól és Lengyelországtól Romániáig vagy Bulgáriáig. Ezzel már nem is kerülnénk túl messze 

a NATO gyorsabb vagy fokozatos – ha nem de jure, de legalábbis de facto – szétesésétől.  

Főleg úgy, hogy ennek a lépésnek a tengerentúlon is van elég ügyvédje. De egy ilyenfajta megállapodás – ha nem éppen explicit, akkor legalábbis implicit módon – nagyrészt orosz befolyás alatt hagyná Európa keleti részét. Nem másért, de Juncker úr szavaival élve, nem szabad megsérteni Oroszország büszkeségét és egóját, a keleti államok pedig amúgy is elég lázadozók és zajosak az utóbbi időben.
 
Ha ezzel párhuzamosan a kétsebességes Európa projektje is előre halad, amiről az utóbbi időben egyre többet beszélnek, egy kemény, fokozott integrációs maggal nyugaton, német vezetéssel és Franciaországgal mint másodhegedűssel, valamint egy olyan perifériával, mely már formálisan sem vehet majd részt e folyamat jelentős döntéseiben, akkor ez a folyamat még nyilvánvalóbbá válna. Lehet, hogy  

Európának tényleg fokozott integrációra van szüksége, 

hogy elboldoguljon azokkal az óriási kihívásokkal, melyekkel szembesül. Ezt az álláspontot sokan osztják. De ezzel kapcsolatosan két nagy gond merül fel: 1. tényleg lehetséges-e ez, amikor annyira eltérő mentalitásokkal, intézményi képességekkel és gazdasági teljesítményekkel van dolgunk, amilyenek Görögország és Svédország, vagy Portugália és Hollandia esetében léteznek? 2. tényleg jó ötlet tudatosan megtorpedózni az Amerikával meglévő kapcsolatot, abban bízva, hogy a transzatlanti biztonsági garanciákat fel lehet majd váltani egy Oroszországgal kialkudott megállapodással? Ezen kívül, és ez közvetlenül érint minket, nagyon kevéssé valószínű, hogy Románia, Bulgária vagy akár Magyarország is részei lehetnének ennek a fokozott integrációs folyamatnak.
 
Persze, a Jean-Claude Junckerhez hasonló föderalista vezetők akaratán túlmenően, akik ebbe az irányba taszítanák a dolgokat, a terepen sokkal bonyolultabb a helyzet. 

Növekszik az euroszkepticizmus, főleg a migrációs válság kontextusában. 

Lengyelországnak nagyon valószínűleg hamarosan új kormánya lesz, amely a mostani, Polgári Platform által vezetett kormányzatnál kevésbé felel majd meg Berlin és Brüsszel igényeinek. Az Európai Parlament egyik nemrég, Németország egyesülésének 25. évfordulója alkalmából tartott ülésén Nigel Farage, a UKIP vezetője fontosnak tartotta kijelenteni: „ironikus, hogy egy olyan projekt, amelynek az erős Németország megfékezése volt a célja, mára egy német uralom alatt álló Európát hozott létre”.
 
Lehet, hogy nem igazán számít Farage álláspontja, akinek kevés esélye van arra, hogy Nagy-Britannia kormányfőjévé váljon. És végső soron azt sem lehet tudni, 2-3 év múlva még az EU tagja lesz-e az Egyesült Királyság. De ugyanakkor Marine Le Pen is fontosnak tartotta, hogy „a francia tartomány alkancellárjának” nevezze ironikusan Francois Hollande-ot. Márpedig a jelenlegi közvélemény-kutatások szerint nem kizárt, hogy a 2017-es franciaországi elnökválasztást a Nemzeti Front vezetője nyerje meg.
 
Tény, hogy olyan jelentős változásoknak vagyunk tanúi a kontinensen, amelyek néhány évvel ezelőtt elképzelhetetlenek lettek volna. Márpedig e tekintetben az EU perifériáján lévő államok a leginkább érintettek. A balti államok a legsebezhetőbbek, de a következő kör már a Balkán tágan vett körzetét érintheti.
 
Romániában Traian Băsescu volt az egyetlen, aki reagált ezekre a rendkívül aggasztó fejleményekre. „Engem felháborított Jean-Claude Juncker nyilatkozata, aki egyszerűen azt mondta: »közelednünk kell Oroszországhoz, és nem szabad hagynunk az amerikaiakat a játékaikat űzni Európában«. Igen, de 

Európa egyedül képtelen szavatolni a biztonságát. 

Márpedig ez az üzenet azt jelenti, hogy meg kell adnunk mindent Oroszországnak, amit kér, hogy nyugton legyünk”, mondta a volt elnök. „Azt hiszem, hogy valami történik Brüsszelben, Románia pedig, sajnos, nem vesz részt abban, ami történik.” És ami talán még aggasztóbb, a Juncker úréhoz hasonló nyilatkozatokkal szembeni reagálások elmaradásán túl – ami talán érthető, amikor az állam fő vezetőiről van szó – nagyon valószínű, hogy bennük, akárcsak a hazai politikai osztály legnagyobb részében még csak nem is tudatosul azoknak a kihívásoknak a mérete, amelyekkel Románia a következő időszakban szembesülni fog. 
 
A cikk eredetileg a Revista 22-ben jelent meg.
 
Hirdetés