Corneliu Vadim Tudor halála, az általa kiváltott nyilvános reakciókkal, a romániai párhuzamos világok meglétét hangsúlyozza ki.
Az egyik oldalon zárt, lokális világok vannak, melyekben az említett úriemberhez hasonló kulturális hóhérok áldozatai élnek. Eltűnésre ítéltetett,
egy kommunista történelmi baleset,
az Oroszország által a nyugati versenytársak uralását célzó projektjében használt kvázi vallásos eretnekség másodlagos tüneteinek számító világok. Együttérzésre érdemes világok, melyeknek ma már csak a bűnbánat adhat létjogosultságot.
A másik oldalon nyitott világok vannak, melyekben olyanok élnek, akik családjuk révén már eleve rendelkeztek ezzel az eséllyel, vagy később szabadultak ki a kommunista iskola agymosásának csapdájából. Ezekből a világokból a dolgok a szélesebb történelmi és civilizációs kontextusukban látszanak. Ezekben a világokban nyilvánvaló ennek az alaknak a nevetségessége és közéleti teljesítményének nyomorúsága.
Sokak számára ezek a világok valaha egységesek voltak. Ugyanabban a családban éltek együtt olyan felnőttek, akik a 90-es években a România Mare-t olvasgatták, nevetve, a reggeli kávézáskor, csodálva a nép ellenségeinek besározását és olyan fiatalok, akik arra készültek, hogy a bányászjárások brutalitása által a valóságra ráébredve kirepülnek a züllésből. Repülésüknek állandóan szárnyát fogja szegni az az eredendő mocsok, amiből kiindultak. De ennek előnye is van: a forrásánál ismerve meg a szörnyűséget, képesek óvakodni tőle, figyelmeztetni rá. Ezek közzé tartozom én is.
A gyűlöletnek ez a bajnoka
emblematikus mindarra, ami a román kommunizmus a 80-as években volt, és az ahhoz társult mentalitások túlélésére.
Szerette-e a hazáját? Nem, Corneliu Vadim Tudor nem szerette a hazáját.
Nem szerethette a hazádat úgy, hogy nem szerette az embereket, erőszakot tett a népesség azon felén, akik nem értettek vele egyet. Meglehet, hogy szerette azt, ami az elméjében volt, a saját országprojektjét, melyben
a másképp gondolkodókat stadionokban lövik halomra.
Meglehet, hogy szerinte ez Románia, ami azt jelentette, hogy ilyennek szerette volna Romániát látni, magához édesgetve becsületes embereket az emberi életekben mért áldozatokat hozó erdélyi településekből, a Romániát kiszipolyozó nomenklatúra és menedzserelit rablásai által elszegényítetteket uszítva. De Romániát nem.
Szeretni a szolgaságot és az általa dicsőített szolgatartókat szerette. Szeretni Ion Iliescu országprojektjét szerette, akit tudatosan változtatott elfogadható alternatívává a kulcsfontosságú pillanatokban. És biztosította számára a hatalmat. Ezt a perverz szerepet kapta, amit elfogadott, eljátszott, amiért egy államfő kitüntette, és amiért a kommunizmus elítélésével egyidejűleg egy másik államfő a kitüntetését visszavonta.
Corneliu Vadim Tudor azért manipulálta Románia imázsát, hogy minél tovább hatalmon tarthassa azokat, akik kirabolták. Közvetlenül felelős egy természetes, a szabadságot és a mérsékletességet, a saját hazádban élés örömét szolgáló hazafias áramlat kialakulásának késleltetéséért.
Isten bocsásson meg neki.