A be nem avatkozás ára

Eső után köpönyeg. Valentin Naumescu lényeglátó írása.
Hirdetés

Kulcsfontosságú gondolatok és pontok:

* Négy és fél évnyi cselekvésképtelenség egy óriási méretű emberi tragédiával szemben túl hosszú ahhoz, hogy politikailag, gazdaságilag és társadalmilag büntetlenül maradjon;

* A Nyugat szíriai kudarcáért most ki kell egyenlíteni a számlát;

* A nyugati nagyhatalmak azt hitték, kivonhatják magukat egy katasztrofális polgárháború és az Iszlám Állam felemelkedésének következményei alól, de a stratégiai tévedések mindnyájunkat utolérnek, akik a klub tagjai vagyunk, a kollektív számla pedig napról napra dagad;

* Törökország csak egy kicsit nyitotta meg a menekülttáborok „csapját” (amelyekben kétmillió szíriai tartózkodik, nem 120.000, amennyinek elhelyezése miatt most az Európai Unió siránkozik), megmutatva a világnak egyes európai vezetők és államok gyengeségét, képmutatását és gyávaságát, akiknek/melyeknek fogalmuk sincs, mit kezdjenek egy olyan nemzet kétségbeesésének ezen egészen kis szeletével, melynek szenvedését éveken keresztül némán nézték;

* A Bush- és Obama-adminisztrációk „túl sokat” hirtelen „túl kevésre” váltó külpolitikája, a siralmas közel-keleti kudarccal, az Egyesült Államok történelmének egyik leggyengébb időszakát jelenti, és csekély a remény, hogy ezen Barack Obama mandátumának utolsó évében bármit is javíthatna;

* Úgy tűnik, az Európai Unió kiütéses vereséget szenvedett a migránsválságban, megmutatva, hogy sürgős (politikai, intézményi és erkölcsi) „generáljavításon” kell átesnie, ha humanista és konfliktus-megoldási képességekkel rendelkező jelentős globális szereplőként akarja magát újra legitimálni. A „kötelező kvóták” inkább gondot jelentettek, mint megoldást, mert átláthatatlanul alakították ki őket;

* Oroszország kihasználja a Nyugat gyengeségét és lassú reakcióidejét, és megpróbál stratégiai pontokat szerezni Szíriában, valószínűleg elsőként kívánva effektív katonai műveleteket indítani Szíria területéről az Iszlám Állam ellen.

Négy és fél év telt el 2011 márciusa, a szíriai lázadás (polgárháború) kirobbanása óta, melyet akkor az „arab tavasz” (ezt az optimista kifejezést akkoriban nehezen megmagyarázható és elfogadható naivitással hirdette Hillary Clinton és a demokratapárti adminisztráció amerikai diplomáciai stratégái) részének tartottak. Ennyi idő alatt mind az Egyesült Államok, mind az Európai Unió – ez utóbbi egészében, de főleg a meghatározó hatalmain keresztül –

döntő módon felléphettek volna

a katasztrofális szíriai konfliktus lezárása és általában véve, a Közel-Kelet stabilizálása érdekében. Tény, hogy közömbösségből, képmutatásból, érdekvezérelt cinizmusból, vagy egyszerűen ostobaságból nem tették meg akkor, amikor a mostani komplikációk és károk még nem merültek fel.

Majdnem megtették, vagy legalábbis úgy tűnt, 2013 augusztusában (megjelentek a vegyi fegyverek polgári lakosság elleni bevetésének „bizonyítékai”, tehát a Nyugat demokratikus társadalmainak szóló politikai „legitimálások” is), de az amerikai elnök és a brit kormányfő az utolsó pillanatban parlamentjeik mögé bújtak, azt állítva, hogy a légicsapásokhoz a nemzeti törvényhozási intézmények engedélyére van szükségük. Akkor történt valami. A nyugati sajtóban megjelent jelzések ellentmondásosak voltak, ami azt mutatta, hogy nagy stratégiai opciók csapnak össze. Ez volt az első alkalom, amikor egy magas rangú nemzetközi hivatalosság (Carla Del Ponte volt ügyész, ma ENSZ-szakértő) kijelentette, hogy a szaringázzal végrehajtott támadás éppenséggel a szíriai ellenzék egyik szélsőséges frakciójának műve[1]. A kezdetben vitatott hírt (az információ ellentétes volt bizonyos klisékkel és leegyszerűsítő politikai előfeltételezésekkel) végül, 2013 végére, félszájjal a nyugati mainstream sajtó is elfogadta[2]. Azóta gyakorlatilag

szó sem esett egy szíriai beavatkozásról.

Valójában az euro-atlanti térség nagy fővárosaiban a Szíriára vonatkozó stratégiai értékelések, a politikai-gazdasági érdekek és a beavatkozás utáni távlatok nem voltak sem világosak, sem konvergensek. Washingtonban, Londonban, Berlinben vagy Párizsban eltérően gondolkodtak a hatalmi viszonyokról. Törökország erőteljesen támogatta Bassár-al-Aszad rezsimjének megbuktatását, de ehhez nem kapott elég támogatást a Nyugattól. Ezzel szemben Oroszország határozottan ellenezte (akkor is, most is) al-Aszad eltávolítását a hatalomból, Irán szintén (de Teherán helyzetét aláássa a nukleáris ügyből fakadó nemzetközi elszigeteltség), másrészről már megjelent a helyszíni zavarral, valamint a számos frakcióval és irányzattal rendelkező szír ellenzéken belüli vegyes szándékokkal kapcsolatos (el kell ismernünk, hogy valós) félelem. Igen, a beavatkozásnak valóban nagy ára lett volna, a damaszkuszi hatalomváltás dilemmái – az egyiptomi és líbiai siralmas kudarcok után – hasonlóan nagyok voltak, azzal az intenzíven hangoztatott veszéllyel egyetemben, hogy terroristákat juttathatnak Szíria élére.

De mi a be nem avatkozás ára?

Egyes jelentések szerint a szíriai polgárháborúban több mint 250.000 ember halt meg. Több tucat várost és falut, és több ezer családot tettek tönkre. 2011 és 2013 között csaknem négymillió szír menekült a szomszédos országokba[3], elsősorban Törökországba (úgy tűnik, ide kétmillió), de Jordániába, Libanonba vagy Egyiptomba is, jóval azelőtt, hogy a most tapasztalt szervezett formában Európába indultak volna. Valójában az ezekben a napokban a görög szigetekre jutók egy része Törökországból érkezik[4]. Persze, nem csak szírekről van szó: vannak köztük irakiak, afgánok, líbiaiak és más afrikaiak is, akik kétségbeesetten „eveznek” Olaszország déli része és más tájak felé; gyakorlatilag az egész iszlám világ szétesőben van, Nyugat-Afrikától a saját levében „fővő” Pakisztánig, és különféle okok miatt képtelen megtalálni az utat a béke és a saját fejlődése felé.

A közel-keleti politikai-közigazgatási rendszer hiteltelenségére és a szír és iraki államok kudarcára válaszolva, a Kalifátus újraalapítását ígérő Iszlám Állam kirobbant és olyan erővel terjedt szét az utóbbi két évben, mely még a helyi helyzet legkifinomultabb ismerőit is meglepte. A térségbeli frusztráció és nyomás sokkal nagyobb volt, mint gondolták. Ezen kívül az Iszlám Állam gyanúsan nagy forrásokkal rendelkezett és rendelkezik[5], és nem jelenhetett volna meg Szírián kívüli bűnös cinkosságok nélkül[6].

De mindezek egyáltalán nem gondolkodtatták el a nyugati vezetőket, akiket túlságosan is lefoglalt a válság utáni talpra állás és országaik komfortja, így aztán a Közel-Kelet korsója megtelt, a kétségbeesés pedig bármikor rázúdulhat az Európai Unió nyugalmára és jólétére. Semmi jóra nem vezettek a puha és tehetetlenségből fakadó megközelítések, a habozások, az elodázások és a kifarolások. Elég volt annyi, hogy Törökország „egy kicsit megnyissa a csapot” (mert különben hogyan juthatnának ki a szírek tízezrével a dél-törökországi menekülttáborokból?), megmutatva a Nyugat Szíriával szembeni viselkedésével kapcsolatos elégedetlenségét, hogy a válságok és konfliktusok elméleti menedzselésében remekül boldoguló európaiak bebizonyítsák, mennyire gyengék a kontinens második világháború utáni első igazán jelentős humanitárius drámájával szemben. Aminek, realistán nézve a dolgokat, nem kellene megoldhatatlannak lennie egy 28 államból és 500 millió polgárból álló virágzó unió számára.

A dolgok most sokkal bonyolultabbak, mint 2011 márciusában voltak. A szír ellenzék már nem teljes mértékben hiteles és nagy erőfeszítéseket és kompromisszumot kell tenned, hogy kiválogathass néhány mérsékelt frakciót (például a Szabad Szír Hadsereget[7]) és elválaszthasd őket más, elfogadhatatlan csoportosulástól. Végső soron jelen pillanatban a szunnita Iszlám Állam a legerősebb és legagresszívebb ellenfele a damaszkuszi főalavitának (a síiták egyik ága), az Angliában tanult szemorvosnak, Bassár al-Aszadnak, aki kisebbségi vallású diktátora egy olyan országnak, ahol a lakosok kb. 80 százaléka szunnita.

És hogy a regionális kép még bonyolultabb legyen, Törökországot azzal vádolják, hogy nagyobb erőfeszítéseket tesz az észak-szíriai és észak-iraki kurdok, végül is az egész régió legbátrabb és legeltökéltebb ISIS-ellenes harcosok szétzúzására, mint az Iszlám Állam fekete zászlóját lengető (törökökhöz hasonlóan szunnita) dzsihádisták megsemmisítésére, attól tartva, hogy

Törökország déli részén létrejöhet egy kurd állam.

Az ISIS alól felszabadított észak-szíriai biztonsági ütközőövezet létrehozásáról szóló AEÁ–Törökország megállapodás[8], melynek értelmében itt menekülttáborokat hoznának létre a Törökországra nehezedő nyomás enyhítésére, még mindig a konkrét eredményekre vár, holott az ISIS elleni, az incirliki bázisról indított közös török–amerikai légi műveletek már szeptember 1-én elkezdődtek.

Hirdetés

A síita Irán már holnap lekaszabolná az Iszlám Állam banditáit, de ez a szunnita világ (elsősorban Szaúd-Arábia) érzékenységét sértené, ráadásul egy esetleges iráni katonai beavatkozás kompromittálná Teherán megállapodását a nagyhatalmakkal a nukleáris aktában. Már senki sem tud megállapodásra jutni senkivel. A közel-keleti pokol az istenség világ elleni átkának tűnik.

Mindezekre jön az a bombahír, hogy

az orosz hadsereg az első, mely „beteheti a lábát” Szíriába,

holott a Moszkva–Damaszkusz politikai és katonai együttműködés közismert és 1971 óta tart, melynek legalábbis egyik konkrét oka a Földközi-tenger keleti részén, Tartúszban lévő orosz katonai bázis[9]. Az AEÁ meglepetésének és aggodalmának ad hangot a Szíriába irányuló orosz fegyver- és csapatszállítások miatt (elég késő…), Moszkva szarkasztikusan nevet és azt kérdezgeti, hogy mi ebben az újdonság és mi ennek a hisztériának az oka[10]. Úgy tűnik a Második Hidegháború újabb frontot nyit az Oroszország–Nyugat stratégiai összecsapásban, a Keleti Szomszédságában zajló után most az Európai Unió Déli Szomszédságán a sor, hogy az elsőbbségért folyó verseny színtere legyen.

Ám a helyzet mégiscsak eltér az Első Hidegháborútól, mert ezúttal nem proxy war-ról (közvetítőkön keresztüli háborúról) van szó, mint az előző évtizedekben, hanem sokkal inkább egy Nyugat–Oroszország versenyről a szíriai fennhatóság és befolyás megszerzéséről (vagyis „aki elsőként oldja meg a szíriai kérdést, annak lesz azután a legnagyobb szava”), ugyanis mind a nyugati hatalmak, mind Oroszország azt állítja, az Iszlám Állam ellen fognak fellépni, tehát (elméletileg) azonos irányba cselekednek. De nem együtt.

Távol és mégis annyira közel. Kulturálisan és vallási szempontból különbözők, de mégis hasonlóak a világ bármely családjára érvényes azon jogos törekvéseikkel, hogy biztos menedéket, otthon, valamint egy békés életet biztosító helyet találjanak maguknak. Bukaresttől másfél órányira repülővel, Szíria és a Közel-Kelet pokla, íme, gyászos szárnyával

megérinti a közömbös európaiak elég vastag arcbőrét,

megmutatja mindnyájunknak, milyen kicsi a világunk (tudom, ez már közhely), milyen hamar megfeledkezünk arról, hogy a kelet-európaiak – minden bizonnyal nem túlzott boldogságukban – miként indultak nemrég Nyugat felé (milliók, nem ezrek) és nem gondolkodtak azon, hogy vajon megkérdezik-e majd tőlük, mit keresnek az ortodoxok a katolikus és protestáns országokban, végül pedig megmutatva nekünk, hogy semmiképpen sem vonhatjuk ki magunkat azon politikai, gazdasági és erkölcsi kötelesség alól, hogy kisebbítenünk kell a szenvedést a szomszédságunkban. Lehet köztük néhány terrorista is? Igen, biztos, hogy elméletileg lehetnek (vagy ha most nem azok, azzá válhatnak a következő években), ezt a kockázatot senki sem zárhatja ki, de ebben nincs semmi új, hiszen a Nyugatot amúgy is sújtották és sújtják terrorista támadások, még az ezekben a napokban érkező szír és iraki menekültek nélkül is. Ezeknek a támadásoknak a többségét pedig valójában olyanok követték el, akiknek francia, brit, amerikai, kanadai stb. útlevelük van. A nyugati országokban zajló terrorizmus már régóta észak-amerikai, vagy európai állampolgárságú.

Kétségtelenül jobb lett volna, ha (az észak-atlanti térségben élők) vállaljuk a közel-keleti konfliktusok helyszíni megoldásának árát, ahelyett, hogy a homokba dugjuk a fejünket és arra várunk, hogy a kétségbeesésük a kerítést átugorva megérkezzen az udvarunkba. Most már túl késő. Amíg az iszlám világban nem lesz béke (lesz-e még valaha?), többé nem leszünk biztonságban itt, a kis Európánkban, melyet még mindig „kereszténynek” hiszünk. Az önámítás azok keserű illúziója, akik nem fogják fel, hogy a világunk gyorsuló ütemben változik.

JEGYZETEK:

[1] http://www.bbc.com/news/world-middle-east-22424188

[2] http://www.globalresearch.ca/the-mainstream-now-admits-that-the-syrian-rebels-have-chemical-weapons/5363039

[3] http://www.independent.co.uk/news/world/refugee-crisis-where-are-all-these-people-coming-from-and-why-10490425.html

[4] http://www.al-monitor.com/pulse/originals/2015/09/turkey-syria-european-union-refugees-we-pay-you-keep-policy.html

[5] http://egyptianstreets.com/2015/05/11/what-keeps-isis-running-the-funding-and-support-of-a-terror-organization/

[6] http://www.theguardian.com/world/2014/jun/15/iraq-isis-arrest-jihadists-wealth-power

[7] http://www.bbc.com/news/world-middle-east-24403003

[8] http://www.nytimes.com/2015/07/28/world/middleeast/turkey-and-us-agree-on-plan-to-clear-isis-from-strip-of-northern-syria.html?_r=0

[9] http://www.bbc.com/news/blogs-trending-34188569

[10] http://www.theguardian.com/world/2015/sep/09/russia-complains-of-strange-hysteria-over-its-presence-in-syria

Hirdetés