Nem volt zászlócirkusz Sepsiszentgyörgyön?

Ennyit mondhatok: ma (szeptember 8-án – a szerk.) nem történt semmi rendkívüli Sepsiszentgyörgyön. Nem, a magyarok és a románok nem ragadták torkon egymást, nem verték le egymás veséjét, nem vetettek oda egymásnak csúnya szavakat és nem, senki sem próbált felmászni az épületre, hogy kitűzze a zászlót.

Sepsiszentgyörgyön ma megemlékeztek a város fasiszta-horthysta (így! – a szerk.) megszállás (így! – a szerk.) alóli felszabadításának (így! – a szerk.) 71. évfordulójáról. Mint minden egyes, a román nemzet számára fontos eseményre, erre is eljöttek a katonai káderek a MApN (Honvédelmi Minisztérium – a szerk.) minden intézményéből, felvonultak, elénekelték az ország himnuszát, lengették a zászlót.

Azt hallottam, hogy a tűzoltók felmásztak az épületre, hogy kitűzzék a zászlót a városháza tornyára. Annyit mondhatok, hogy ott voltam és nem láttam semmilyen negatív megnyilvánulást, sem valamilyen csoport, sem akár egy személy részéről.

Vagyis, nehogy félreértsék a mondanivalómat,

egyetlen tűzoltó, egyetlen személy sem mászott fel

semmilyen épületre, nem okozott botrányt, nem zajongott a ceremónia alatt. Az összes résztvevő tapsolt, ha kellett, hallgatott, amikor kellett és énekelt, amikor szükségét érezte.

A jelenlévőket az zavarta, hogy a polgármesteri hivatal nem támogatta az eseményt. Vagyis már oly sok éve megszokott, hogy a polgármesteri hivatal részéről (szinte) senki sem szokott részt venni az ilyenfajta, a kék-sárga-piros jegyében zajló eseményeken, és általában a román tanácsnokokat bízzák meg, hogy „írják alá a jelenléti ívet”, de ezúttal nem akadt senki, aki átvehette volna a zászlót.

A protokoll szerint a trikolórt általában átadják egy képviselőnek – tehát nem feltétlenül a polgármesternek, vagy a vezetőség valamelyik tagjának –, hogy kitűzzék azt a toronyra, ahol oly sok évtizedig volt, amióta a Román Hadsereg katonái 1944. szeptember 8-án kitűzték oda, Sepsiszentgyörgy város felszabadításának jeleként. (Ez volt az első város Észak-Erdélyben, melyet felszabadítottak a fasiszta-horthysta megszállás alól).

Megértem: kellemetlen azt mondani, hogy

egy székely várost felszabadítottak a magyarok uralma alól

(kezd tendenciává válni, ahogy a román szerzők a magyar–székely szembenállást erőltetik – a szerk.), de ahogy a magyaroknak is vannak lelkükhöz közelálló ünnepeik, ugyanúgy ez a nap is reprezentatív (egyes) románok számára. Másrészt meg tudom érteni, hogy a jelenlévő románokat miért zavarta, hogy nem volt jelen senki a polgármesteri hivatal, pontosabban a polgármester úr képviseletében, akinek minden nemzeti esemény alkalmával éppen valami más dolga van, és nem tud megjelenni, de ennek ellenére, senki sem csapott botrányt és az elégedetlenségüket több mint civilizáltan „kürtölték világgá”.

Bementek a zászlóval a polgármesteri hivatalba, hogy átadják azt, ahol Tischler Ferenc alpolgármester úr elmagyarázta, miért nem lehet ma kitűzni a zászlót – a városháza épülete felújítás alatt áll –, de elmondta, hogy átveheti a zászlót és kitűzik, ahogy az építővállalat átadja az épületet, vagyis a munkálatok befejezése után. Megemlítette, majd megnézik, ki lehet-e tűzni a toronyba, ha engedélyt kapnak rá. „Az épület pillanatnyilag felújítás alatt áll, az építővállalat még nem adta át és ezért nem tűzhetjük ki a zászlót. Persze, a zászlót átvehetem, és ahogy véget ér az építkezés, (…) majd meglátjuk, hogy kitűzhetjük-e. Ott van egy villámhárító, melyet a törvényeknek megfelelően helyeztek el és meg kell néznünk, engedélyezik-e, hogy rászereljük a zászlót.”

Azt nem tudjuk eldönteni, hogy a városvezetők tudatosan halasztották el az épület átadását, tekintettel arra, hogy a városháza épülete mellett, vagy azon belül már 2-3 hónapja nincsenek állványok és munkások, de szeretném azt hinni, hogy nem ment el a józan eszünk.

Sohasem szerettem a történelmet, mert úgy vélem,

ha sikeres akarsz lenni, el kell szakadnod a múlttól.

Márpedig ha állandóan a múltbéli gondokon elmélkedek, vagy jobban mondva, szándékosan beléjük botlok és nem olyan dolgokként kezelem azokat, melyek… elmúltak és melyeken nem lehet változtatni, akkor sehova sem fogok eljutni.

Úgy gondolom, jó, ha emlékezünk rájuk, megemlékezünk róluk, elhelyezünk egy gyertyát vagy egy koszorút, ha így érzünk, de ne hagyjuk, hogy az oly sok fényévvel ezelőtt történt események (a fényév nem az idő, hanem a távolság mértékegysége – a szerk.) emberként megváltoztassanak minket és beszűkítsék a horizontunkat. Hogyan és kinek használ ez?

Az elején hazudtam. Ebben az egész történetben mégiscsak volt egy rendkívüli esemény: egy 93 éves veterán letérdelt a trikolór előtt és a tisztelet jeleként megcsókolta. Lehet, hogy közülünk egyesek számára az értékek a „másik táborral” szított viták, vagy az egymás felé dobált rothadt paradicsomok számára korlátozódik, de mások esetében az az érték, amitől hasznosnak, erősnek, követendő példáknak és hősöknek érzik magukat.

Ma már nem nagyon van esélyünk harcmezőkön hősökké válni, de a tetteinket és szavainkon keresztül minden nap hősök lehetünk. Példaképek lehetünk a gyermekeink számára, segítségünkkel hasznosak a mellettünk lévőnek, amikor szüksége van rá és erősek a magukat gyengének érző barátainknak.