Azt legalább el kellene ismerni, hogy Románia halhatatlan miniszterelnöke világrekorder, ami a szélsőséges helyzetekben való túlélést illeti. Egymás után dobálták rá a bombákat, bármiféle eredmény nélkül. Meg sem rezzent Turcescu nukleáris csapására és Băsescu aktájára sem. Amit vele kapcsolatosan elképzelhetetlennek tartottak, arról kiderült, hogy az a kedvenc reggelije. Nem másról van szó, mint Victor Megsemmisíthetetlen Pontáról.
Kötéltáncot folytatott Crin Antonescu mellett. Belekapaszkodott Traian Băsescu fejdíszének utolsó szálába. 40 napig vonult a johannisi választási sivatagban, és meg sem izzadt, le sem fogyott, sőt, mintha magára is szedett volna néhány kilót. És hol van most ő, és hol vannak ők (paradox módon ez a kérdés még Klaus Johannis elnökre is érvényes). Ellenállóképessége, az, ahogy semmibe veszi a valóságot és semmi sem érdekli, mindezek együtt egyfajta győztest faragnak belőle. Ő az,
aki szemberöhögte az igazságot.
Mintha tegnap lett volna, hogy egyesek arról beszéltek, nem éri meg a tavaszt a Victoria-palotában és íme, lassan vége a nyárnak, belemegyünk az őszbe, és egyetlen távozása az olcsó floridai napsütésbe volt. Ahonnan nem munka-, hanem szájalási kedvvel tért vissza, ahogy az minden menő csávóhoz illik.
Kivégzése ugyanolyan sokáig tart, mint az autópálya-építés és nagyjából ugyanolyan biztos is. Úgy tűnik, politikai akarat lenne, de a képesség hiányzik. A függöny mögül elősejlik Liviu Dragnea és Oprea tábornok alakja, akik egy új mandátum reményében kezdtek el melegíteni. Eléggé dermesztő gondolat. Csak azért távozzon Victor Ponta, hogy megszabaduljunk tőle? Nem egyébért, de a tartalékok nem kecsegtetnek jobbal. Ne feledjük, hogy ott álltak mellette a Nemzeti Stadionban és teljes szívükből zengték neki az „Éljen sokáig!”-ot, azzal a 70.000 pészédéssel együtt, akiket nem zavart a ceauşiszta ünnepségekkel való hasonlóság. És ott volt a PNL is, amikor vízre bocsátották az USL-t. Így hát egyik kutya, másik eb. Gyanítom, hogy a volt PDL-sek meg sóvárogva nézték.
Miközben lefoglalt minket a kormányfő véget nem érő szappanoperában zajló lefejezése, megfeledkeztünk arról, hogy
nem az ő hibája, hogy olyan, amilyen.
Sokkal inkább azoké, akik kitalálták őt. És még kellemetlenebb, hogy pontosan meg sem tudjuk őket nevezni, mert ha megtalálnánk a bűnösöket, akkor megbotoznánk a talpukat és megesketnénk őket, hogy többé nem tesznek ilyet. Végül is Victor Ponta a társadalmi, szervezési, politikai és a többi kultúránk terméke. Lehet, hogy önmagában egy kudarc, de a miénk, és nem fog egy-kettőre eltűnni. Amikor Teodorovici miniszterrel dolgozol ki stratégiákat, Rovanával pedig reformokat és a piperai templom ajtajából irányítod a karitatív tevékenységeket, akkor a kémcsőből nem kerülhet ki egyéb, mint a jelenlegi kormányfő. Ne feledjük, hogy ahhoz a nemzedékhez tartozik, melyben ott találjuk még Elena Udreát, Darius Vâlcovot és Dan Şovát is. Így hát ismerjük be, kollektív bűnről van szó, melyet valahogy magunkra kell vállalnunk, mert ezek az emberek nem a semmiből tűntek elő. Mellettünk játszottak az utcán, nagyjából ugyanazokba az iskolákba jártunk és nem a Holdon laktak mielőtt bekerültek a kormányba.
És akkor mi a teendő, Victor Ponta kormányból való távozásán kívül, melynek üdvösségével kapcsolatosan nincs kétség? Nem nagyon rendelkezünk olyan megbízható politikai káderekkel, akik készek lennének a hazát szolgálni. Attól tartok, hogy miként Victor Ponta nagyobb csalódást okozott, mint az elődei,
azokkal is megjárjuk majd,
akik követni fogják a kormányban. A közeljövővel kapcsolatos remények a nulla felé tendálnak. Így hát jobbnak tartanék egy naiv személyt a civil társadalomból, mint a hagyományos pártok valamelyikének kebelén felnevelkedett tapasztaltat. A remény egyik forrása az orvosok legutóbbi lépése lehetne, ha találnának néhány kiegyensúlyozott személyt maguk között, akik megértik, hogy nem a bérek emelése a küldetésük, hanem a rendszer alapjaitól felfele elvégzett reformja. És ugyanígy megjelenhetnének még néhányan azokból a társadalmi kategóriákból, melyeket az ismétlődő kormányzati katasztrófa juttatott hátrányos helyzetbe.
Az állandó társadalmi és civil nyomásgyakorlás lenne a tökéletes, anarchikus hangsúlyok és azonnali előnyök megszerzésére irányuló próbálkozások nélkül. Különben a béremelések biztos utat jelentenek a katasztrófa felé és ebben az esetben tényleg nincs értelme megbuktatni Victor Pontát. Elismerem, a civil társadalom jelenlegi állapotában ez utópisztikusan, vagy legalábbis irreálisan hangzik, de biztosan tudjuk, hogy ott még mindig több épeszű ember van, mint a politikai osztályban. És a civil társadalmat ne szűkítsék le a szervezetekre. Így aztán inkább a naivak felé tekintenék reménykedve, mert különben olyan lenne, mintha azon a napon kezdeném tervezgetni, hogy autópályán megyek Bécsbe, amikor újra Ludovic Orbant nevezik ki közlekedési miniszternek. Márpedig nem tűnik a legokosabb megoldásnak ugyanazt a kísérletet megismételve más eredményre számítani.
Ami Victor Pontát illeti, nem nagyon van mit mondani. A folyamat már rég lezárult és az ítéletet már a közvélemény elé terjesztették. Talán itt lenne az ideje nyugodtan leülnie beszélgetni a DNA-s (Országos Korrupcióellenes Igazgatóság – a szerk.) ügyészekkel. És jó kereszténynek lennie, ahogy azt a választási kampányban állította magáról, és azzal a tudattal megbűnhődnie a bűneiért – bármelyek is lennének azok –, hogy ezt mindnyájunkért teszi.