A románok és magyarok között évszázadok óta tartó ellenségesség nem fikció, hanem egy terület birtoklásában gyökerező valóság. Kié Erdély? Erre a kérdésre a román és a magyar történészek teljesen más válaszokat adnak.

Erdély ma is vitákat gerjeszt románok és magyarok között, még ha főleg politikai téren is. Miközben a politikusok különféle konfliktusokat szítanak a téma kapcsán, az egyszerű emberek, románok és magyarok egyaránt, nem akarnak egyebet, csak békés együttélést, az Európai Unió polgáraiként és a NATO tagjaiként.

A történészek a leginkább feljogosítottak arra,

hogy megmondják, kié valójában Erdély. (Na, történészek, tessék nyilatkozni! Ez mekkora marhaság! – a szerk.) De ők sem tudnak egy véleményre jutni.

„Az a tény, hogy a többségi lakosság, az agresszív elnemzetlenítési politikák ellenére, megőrizte az identitást, alapos indok annak kimondására, hogy Erdély Romániáé. (Világos, nem? – a szerk.) Az első világháború után a nemzetek kérdését nyíltan megvitatták, ami lehetővé tette a nemzetállamok létrehozását Európának ezen a részén. Erdélyben, akárcsak Besszarábiában, vagy Bukovinában, a lakosságnak joga volt a – legtöbbször legitim – képviselőin keresztül állást foglalni a Romániával való egyesülésről. (Na tessék! – a szerk.)

A gyulafehérvári gyűlést oly módon szervezték meg, hogy az erdélyiek (milyen jó dolguk volt! – a szerk.) jogi és reprezentativitási szempontból véleményt mondhassanak a Romániával való egyesülésről. Kulturális szempontból senki sem tagadhatja más etnikumok hatását az erdélyi térségben, különösen a magyarokét, a szászokét vagy a zsidókét, de a többségi lakosság, egy idegen uralom alatt (oké, ez a nap vicce – a szerk.), évszázadokon keresztül nem tudott magára találni”, állítja Marius Deaconu nagyváradi történész.

Nem kevés magyar politikus, sőt történész állítja azt, hogy Erdélynek Magyarországhoz kellene tartoznia. Egyes magyar történészek azt mondják, hogy a románok a Dunától délre és nem a Dunától északra romanizált dákok utódai, azt sugallva, hogy a románok római–trák–szláv eredetűek, amiben a szláv elem a döntő, majd a IX. század elején, vagyis a magyarok Erdélybe érkezése előtt vándoroltak a Dunától északra. Mások azt állítják, hogy az aurelianusi visszavonulással (Kr. u. 274.) (helyesen Kr. u. 271 – a szerk.), amikor Aurelianus császár a római telepeseket átköltöztette a Traianusi Dáciából (a Dunától délre lévő) Alsó-Moesiába, velük tartottak a Dunától északra élő dákok is, amit a történészek, sőt, még egyes magyar történészek is cáfolnak.

Ennek megfelelően Ladislau Gyémánt kolozsvári történész (egy történész esetében szokatlanul kevés internetes találatban egyaránt szerepel a „Ladislau Gyémánt” és a „Gyémánt László” névváltozat, a hivatkozásban szereplő idézet pedig egy közgazdász állítása a történész állítólagos kijelentéséről, melynek viszont semmilyen forrása nincs feltüntetve – a szerk.) ezt állítja:

„A románok Erdély legrégebbi, római eredetű lakói,

akik folyamatosan, más népeket (tehát a magyarokat is) megelőzően jelen voltak az általuk lakott területen” és elismeri „a később bevezetett politikai rendszer, románokat kizáró, igazságtalan és visszaélő jellegét.” (Meg kell a szívnek szakadni. Amúgy melyik politikai rendszerre gondol a beszélő? – a szerk.)

Kőváry László magyar történész az Erdélyország statistikája című dolgozatában azt állítja, hogy „a románok a Dáciában Traianus császár által letelepített rómaiak utódai, akiket a magyarok jóval később, a IX. század környékén (955-956) találtak itt.” (Kőváry dolgozatában a saját korában – 1847 környékén – ismert több elmélet között említi meg ezt is, igaz, ezek közül ezt tekinti a legvalószínűbbnek – a szerk.)

Kőváry az Erdély régiségei című könyvében ezt írja: „Erdélyt a magyarok érkezésekor a románok nemzetsége (oláh nemzet) lakta. A magyarok tőlük vették át Erdély uralmát.”

Szilágyi Sándor szintén azt írta: „Nem lehet vitatni, hogy a románok jóval a magyar Tuhutum herceg/fejedelem (nem világos, hogy a magyar szöveget románra fordító, azonosítatlan személy melyik értelemben használja a „principe” szót, Töhötöm esetében megőriztük az eredeti műben szereplő névváltozatot – a szerk.) megérkezése előtt uralták Erdélyt, aki Erdély északnyugati részében Gyalu vlachjaival, a Bánságban Gláddal, a Körös-vidéken pedig Ménmaróttal, említésre méltó vezérekkel küzdött meg.”

(Szerkesztőségi kiegészítés: Szilágyi Sándor esetében a szerző semmilyen forrást nem ad meg, sem az eredeti, magyar nyelvű szövegre, sem a fordításra, ami megnehezíti a Szilágyinak tulajdonított szöveg valódiságának megállapítását. A magyar nemzet története című nagyszabású munkájában az idézett szöveget nem sikerült megtalálni. Ezzel szemben több olyan utalás van a honfoglalással kapcsolatos fejezetekben, melyek kétségessé teszik az idézet valódiságát. Szilágyi Sándor ugyan idézi Anonymust és Kézait, de főleg azért, hogy

cáfolja állításaikat,

nem pedig azért, hogy hivatkozási alapként használja fel őket. Erre példa a következő szövegrészlet: „De térjünk vissza a honfoglalás elbeszélésére. Ungvár vidéke már Szalán bolgár vezérnek volt birtoka, kinek őse, a nagy Keán, Bolgárországból kiindulva, elfoglalta azt a földet a ruthén határon, és szlávokat telepített oda. Ennek a Keánnak a IX. vagy a X. században sehol sem találjuk nyomát, úgy látszik, ő létét annak a bolgár fejedelemnek köszöni, ki ellen Szent-István harczolt, s kit a névtelen jegyző száz évvel hátrább helyezett el. Szalán sem történeti személy: ő, a „tituli fejedelem” aligha más, mint a Titel közelében levő Szalánkemen – Szalán sziklája – személyesítője.17 A bolgárok háta mögött az Anonymusnál mindig a görög császár áll: annak segítségével dicsekszenek minduntalan. Mi pedig tudjuk, hogy a honfoglalás korában valójában egészen másként áll a dolog; akkor a görög császár szorul a magyarok segítségére a bolgárok ellen. Ha tehát az Anonymus a bolgárokat állítja elénk, mint az ország nagy részének birtokosait, ez csak véletlen találkozása a koholásnak a történeti tényekkel, nem pedig forráson, vagy hagyományon alapuló tudás.

Szintén bolgárnak tartja a Tiszántúl urát: Mén-Marótot.18 Ő is a görög császárnak hódol, de „kozár nevű népek” fölött uralkodik. E szerint a magyarok az országban találták volna azt a népet, melylyel távol keleten szövetségben állottak, és melynek egy része a honfoglalás előtt hozzájok csatlakozott. E tudósitásnak annyiban van értéke, a mennyiben mutatja, hogy a XIII. században tudtak a kozároknak hazánkban való telepedéséről, és hogy utódaik akkor talán Bihar vidékén laktak. Úgy látszik, Mén-Marót leányának házassága Árpád fiával a magyar dynastiának a kozárral való régi összeköttetését tükrözte vissza. De az a Marót, ki itt a bihari vezér őse gyanánt szerepel, nem más, mint a krónikák által Szvatopluk atyjának mondott Morout.

Nagy tudományos vitát idézett elő az Anonymusnak az az állitása, hogy Erdélyben Gelou „valami oláh” parancsolt az oláhoknak és szlávoknak. A dáciai római telepek zöme a III. század vége óta a Dunától délre lakott. Nem lehet épen állitani, hogy a mai Erdélyben és Romániában a népvándorlás korában nem lakott volna oláh, hisz ha máskép nem, mint az ott uralkodó pusztai népek, foglyai, szolgái kerültek oda, hanem hogy a Dunától északra bárhol mint független nemzet, tulajdon uralkodója alatt élt volna, az teljesen ki van zárva. Nemcsak az dönt itt, hogy a források hallgatnak felölök, hanem az is, hogy avarok, bolgárok, magyarok, besenyők közt ilynemű letelepedett nép megmaradása egyenes lehetetlenségnek látszik. Külömben az Anonymus egy megjegyzése világosan bizonyitja, hogy az ő szeme előtt itt is sokkal későbbi kor képe lebegett, melyet a honfoglalás korára vetített át. Azt írja ugyanis, hogy az erdélyi oláhoknak és szlávoknak „nincs más fegyverök, mint ij és nyíl, Gelou vezér is gyönge, nincs körülötte jó katonaság, s nem állhatnak meg a magyarokkal szemben, mert sokat szenvednek a besenyőktől és kúnoktól.”19 A besenyők, mint tudjuk, csak közvetlen a honfoglalás előtt jutnak e vidékre, a kúnok csak a XI. században. Gelou oláh fejedelemsége világosan a meseországba tartozik.

Még egy bolgár fejedelem uralkodik a Tiszán túl, a Maros és Duna között, Orsováig: Glad vezér, ki „Bundyn várából” származott és ki őse volt az István király korában ott birtokló Ahtumnak. Nemzetségéről, népéről mit sem hallunk, csak arról, hogy a magyarok ellen őt a bolgárok, kúnok és oláhok segitették, és a csatában elesett két kún vezér és három bolgár kenéz. Mindez szintén a XIII. századi állapotoknak felel meg, a midőn Asszán bolgár-vlach birodalma fennállott, melyet a kúnok is támogattak, és a mely ellen a magyarok IV. Béla és V. István idejében harcoltak, de épen nem adja rajzát a honfoglalás korabeli viszonyoknak.”)

Csetrenyi Svartics Ignác (helyesen: Csétsényi Svastics – a szerk.) ezt írta: „A románok Árpád uralkodásának kezdetekor itt (Erdélyben) éltek. Őket Töhötöm igázta le. Innen sokasodtak meg nagyon ők (a románok) a Tisza vidéke, Magyarország felé.” (A szerző itt sem említ semmilyen forrást, sem az eredeti szövegre, sem a fordításra! – a szerk.)

Erdély kérdése kényes ügy, és még sok tinta elfogy, mire sikerül azt teljesen tisztázni. „Bár kényes kérdés és diplomáciai feszültségeket okozó ügy, Erdély olyan régió, melynek a román állam részének kell lennie”, állítja Marius Deaconu nagyváradi történész (hihetetlen gondolati teljesítmény – a szerk.). A magyarok és románok közötti összes konfliktus ellenére el kell fogadni, hogy Erdély népeinek közös a sorsa.