A hazai konyhaművészet kutatói szerint hamis a románok által magukénak tudott ételekkel kapcsolatos elméletek többsége.
Bár a románok többsége meg van győződve, hogy az olyan ételek, mint a töltött káposzta, a puliszka, a miccs vagy a pacalleves az ő kárpáti-dunai-pontoszi elődeik találmányai, a levéltári kutatások azt bizonyítják, hogy ezek az elméletek nem állják meg a helyüket.
A világ gasztrotörténelme tele van olyan bizonyítékokkal, melyek azt mutatják, hogy a nemzetek, Kínától Amerikáig, káposzta-, szőlőlevelekbe és más hasonlókba tekertek különféle hozzávalókat. Az így keletkezett étket
lehetne „töltikének” nevezni.
De ma már lehetetlenség kideríteni, hogy a bolygón pontosan hol „született meg” ez az étel.
Gyakran kerekedik heves vita a románok étrendjében nagyon sokszor szereplő másik kulináris termékkel kapcsolatosan is. „Főzött gabona már azóta készül, hogy az ember vadászból, gyűjtögetőből, vagy halászból földművessé vált. Már a románok és az olaszok közös ősei, a rómaiak is készítettek kölespuliszkát. Később ez kukoricából készült. Most hamis pályán haladnak, és hol azt mondják, hogy a románok az olaszoktól vették át a puliszkát, hol azt, hogy az amerikaiaktól, a kukoricával egyszerre. Tény, hogy senki sem csinálja úgy a puliszkát, ahogy a románok. A polenta (a puliszka olasz megfelelője) teljesen más dolog. Ha vannak is másfelé hasonló főzetek, ezek semmi esetre sem annyira elterjedtek és nincs olyan erős nemzeti jellegük, mint nálunk. Másrészt ebben a térségben jóval a román nép kialakulása előtt készítettek már puliszkákat, tehát azt nem sajátíthatja ki magának egyik történelmi régió sem”, magyarázza Marius Cristian Iaşi-i gasztronómus, azaz Costăchel.
Ami a híres miccset illeti,
Romániában nagyon erősen él a legenda,
mely szerint ezt véletlenül találta fel Bukarestben egy Cocoşatu’ (Púpos – a szerk.) nevű szakács, akinek elfogyott a kolbászbele, és ezért a húspépet közvetlenül a sütőlapra tette.
„A mititei vagy miccs egy banális, mindennapos balkáni ételből, a török kebapból származik. Az albán kebap (melyet csebapnak, vagy csevapnak ejtenek) név a török szókezdeti k-nak az albán q-ra (=csi) váltását mutatja. A qebapi-t a szerbek újabb kicsinyítő képzővel látták el, így lett cevapcici, majd ebből, lerövidítve és az alliterációt megőrizve lett a román mici (kiejtve: miccs – a szerk.). De a banális török-perzsa kebap a kiindulási pont”, írja Dan Alexe Iaşi-i bölcsész a Humanitas Kiadónál 2015-ben megjelent Dákopátia és egyéb román eltévelyedések (Dacopatia şi alte rătăciri româneşti) című könyvében.
Az idézett műben a szakember hozzáteszi még: „A töltött káposztát, a pacallevest, a miccset és a zakuszkákat magukénak követelik a szerbek is, a bolgárok is, az albánok is, meg a görögök is, pedig valójában mindenki a törököktől vette át ezeket.”
A főkérdésre, hogy
„Akkor nekünk mi marad?”,
a Belgiumban letelepedett Iaşi-i kutató a következőt mondja: „Két fontos, alapvető dolog, két olyan dolog van, amit senki más nem csinál, és amelyek, mivel megölik a mikrobákat, vitamindúsak és erősítik az immunrendszert, segítették a nemzetet túlélni a több ezer zsíros puliszkás telet:
– a fokhagymamártás (mujdei) és a cibereleves (borş) (korpából készült savanyú lé, nem a helytelenül borşnak nevezett csorba).
Persze, szinte minden nemzet használja a fokhagymát, vagy készít fokhagymaszószokat, de senki sem fogyasztja annyira töményen, olyan gyakran és annyi ételhez. Ugyanez a helyzet a ciberelevessel: egyetlen más nép sem használ ilyen gabonalevet az ételek savanyításához. Nagyjából ennyi tisztán román: a fokhagymamártás és a cibereleves, a savanyú lé… Kevés? A fenét!… Egyeseknek még ennyi sincs. Mondjon valaki egy luxemburgi ételt.”