Ha van Tusványosnak „erős” témája, az kétségtelenül az autonómia és az önrendelkezés: mindjárt az első napon kilenc autonómiapárti politikai vezető és elemző ült egy asztalhoz, Európa majd’ minden szegletéből, hogy megvitassák, a különböző kisebbségi és regionális közösségek számára milyen megoldások bizonyulnak életképesnek az önrendelkezés elérése – illetve a meglévő önkormányzási jogok megerősítése – szempontjából. Ezeknek a regionális közösségeknek a helyzete ugyanis eltérő, más-más fázisaiban vannak az önrendelkezési törekvéseknek – nyilván a megoldások is sokfélék, „többsebességesek” lehetnek.
A moderátori szerepet is betöltő Szilágyi Zsolt, aki büszkén említi, hogy az általa elnökölt Erdélyi Magyar Néppárt nemrég megfigyelői tagságot kapott az Európai Szabad Szövetségben (EFA) először a 12 EP-képviselővel rendelkező szövetség igazgatójának, a flamand Günther Dauwennek adja át a szót. Dauwen – akárcsak az asztalnál szintén helyet foglaló katalán Marc Gafarot i Monjó – régi motorosnak számít Erdélyben, gyakorlott és szenvedélyes rétor, aki olyan filippikát nyom le az Európai Unió túlbürokratizált és steril intézményrendszere ellen, hogy Jean-Claude Juncker belesápadna. A katalán sapkában és skót pólóban fellépő flamand politikus szerint az európai együttműködésből mára csak a gazdasági érdek maradt, ez felülír mindent,
az Unió szellemi alapját jelentő igazi európai értékek elhomályosultak.
Ha képletesen akarjuk összefoglalni Dauwen mondandóját, akkor úgy fogalmazhatnánk, hogy az egész EU egy neoliberális gyár, amelyben a bankok és nagyvállalatok érdekét szolgáló termelés folyik, a nagy államok diktálnak, a kicsik szívnak, az állammal nem rendelkező nemzeti közösségekre pedig magasról tesznek. Még az olyan, viszonylag egyszerű követeléseket, mint a nyelvi jogok vagy a szimbólumhasználat (lásd székely zászló) is lesöprik az asztalról, arra való hivatkozással, hogy ez nem tartozik az uniós intézmények hatáskörébe. Mindeközben nem választott tisztségviselők, az Európai Bizottság vagy az Európai Központi Bank vezetői olyan döntéseket hoznak, amelyek felülírják a tagállamok szuverenitását.
Günther Dauwen (jobbszélen) a jövőt fürkészi
Európa kezd szétesni, mert a szupranacionális érdekeket szolgáló döntéshozók nem hajlandók figyelembe venni a népek és a régiók sajátos igényeit, de ők – az EFA – nem akarják, hogy a nemzetek, az állam nélküli kis népek és a régiók eltűnjenek. „Tudják, mit válaszolt Juncker, amikor meghallgatást kértünk tőle?
»Ne haragudjanak, de nekem erre nincs időm«”,
háborog Dauwen. „Barroso legalább meghallgatott”, mondja a flamand politikus, aki jószerivel mindenkit kioszt: Nagy-Britanniát a skótok miatt, Romániát a magyarok miatt, Spanyolországot a katalánok és baszkok miatt, Franciaországot a bretonok és okszitánok miatt és így tovább. „Ebből elég volt!” – szögezi le többször is.
Érdemes megemlíteni – és ezt Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke is megjegyzi –, hogy az asztalnál felülreprezentáltak a fiatal politikusok. Sándor Krisztina szerint ez mindenképp bizakodásra ad okot, főként, hogy manapság azon siránkozunk, a fiatalokat állítólag nem érdekli az autonómia és egyáltalán a politika.
Az európai autonomista derékhad Tusványoson
Cristian Kollmann, a Südtiroler Freiheit nevű dél-tiroli szervezet képviselője az észak-olaszországi tartomány autonóm státusúvá válásának folyamatát ismerteti. Erdélyi fülnek kicsit meglepőnek tűnhet, hogy vannak olyanok, akik
nincsenek megelégedve a nálunkfelé modellnek tekintett Dél-Tirol autonómiájával.
Dél-Tirolban ugyanis – ezt Kollmann is elismeri – teljes kétnyelvűség van a közoktatásban és gyakorlatilag az élet minden területén, a tartomány széles körű önkormányzatot élvez. Ehhez kellett persze az osztrák kormány erőteljes fellépése is, az ENSZ pedig azután kezdett figyelni a dél-tiroli problémára, miután az elégedetlen autonomisták a 60-as években felrobbantottak néhány energetikai létesítményt.
Kollmann szerint az olasz kormány azonban nem adta fel az asszimilációs politikáját, az adóbevételek még mindig tűrhetetlen mértékben vándorolnak Rómába, az olasz nemzetiségű vezető tisztségviselők felülreprezentáltak, ehhez pedig a tartomány politikai életét domináló Dél-Tiroli Néppárt asszisztál – a párt eleinte valóban hazafias politikát folytatott, de aztán elindult – fogalmazzunk így – az „eremdéeszesedés” útján, vagyis szervesen beépült az olasz pártrendszerbe. Kollmann pártja nem állna meg az autonómiánál: Dél-Tirol mindig ki lesz szolgáltatva Róma jóindulatának, ezért ők a teljes függetlenség hívei.
Tudták, hogy létezik breton és sziléziai autonomista mozgalom is?
Victor Gallou, a Breton Demokratikus Unió képviselője, az EFA ifjúsági szervezetének egyik vezetője szerint a bretonok nem akarnak elszakadni Franciaországtól, mert a francia kultúra szerves részeiként tekintenek magukra (ma már csak 200 ezren beszélik a breton nyelvet például), de mindenképpen több önrendelkezést szeretnének a régiónak a túlcentralizált francia nemzetállamon belül, illetve a tartomány történelmi határainak visszaállítását. Gallou egészen az 1789-es Nagy Francia Forradalomig vezeti vissza a bretonok kálváriáját: a forradalom persze sok jót hozott, egyenlőséget például, de a Francia Királyságon belül Bretagne élvezett némi önkormányzatiságot, amit a Köztársaság eltörölt, a breton regionális identitást tűzzel-vassal igyekeztek kiirtani.
Gallou és Bona: breton, katalán két jó barát
A bretonhoz hasonló „szerény” igényeket vázol fel Tomasz Jarecki, aki az egyetlen olyan lengyelországi pártot képviseli, amely felvállalja a regionalizmus eszméjét. Jarecki ismertetése alapján Szilézia sorsa fájdalmasan hasonlít az Erdélyéhez:
a határokat akaratuk ellenére mozgatták a fejük felett,
hol Csehországhoz, hol Németországhoz, hol Lengyelországhoz tartoztak; Szilézia az ország leggazdagabb tartománya, de a központosított államszerkezet miatt ezt az előnyét nem tudja kihasználni. A sziléziaiaknak saját nyelvük van, saját szokásaik, és három igazán fontos értéket tartanak szem előtt: vallás, munka, család (ebben valószínűleg nem túlzottan különböznek a lengyelektől, jegyezzük meg magunkban). A 2002-es népszámláláson még csak 80 ezren vallották magukat sziléziainak, 2012-ben már 800 ezren, reméli, ez a szám 2022-re másfélmillióra nő majd. Szilézia a teljes megsemmisülés előtti utolsó pillanatban tért magához – szögezi le Jarecki.
Szintén piszkosul fiatal a katalán Gerard Bona, ami nem csoda, hiszen ő az EFA ifjúsági szervezetének elnöke. Franco óta Spanyolország demokratizálódott, az országot autonóm régiókra osztották, a katalánok ezért sokáig nem is akartak függetlenséget. A Spanyolországtól való teljes elszakadás inkább a baloldal heppje volt, a konzervatívabb katalánok a kultúra és a nyelv megőrzésére, az autonómia kiszélesítésére törekedtek. Madrid azonban szisztematikusan kezdte visszanyesni ezeket a jogokat, 2005-ben a spanyol alkotmánybíróság elkaszálta Katalónia autonómiájának bővítését, nagyrészt ezek a represszív lépések vezettek a közhangulat radikalizálódásához, Artur Mas katalán elnök pedig meghallotta a nép hangját. A katalán parlamentben 9 párt van, ezek közül a két legerősebb mára eljutott a függetlenség támogatásáig.
Az úri közönség autonómiázik
Ezért szeptember 27-én választásokat rendeznek, és ha győz a Mas körüli koalíció,
kihirdetik Katalónia elszakadását Spanyolországtól
– ami persze, belátja, cseppet sem lesz zökkenőmentes folyamat.
És itt lép be a képbe Marc Gafarot i Monjó, a Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetője (ők állnak koalícióban Bona pártjával, ha még tudják követni), a székely autonómia nagy barátja, Tusványos állandó vendége. Gafarot elképesztő figura, szinte a teljes cikket meg lehetne írni az aranyköpéseiből és provokatív kijelentéseiből. Kezdi azzal, hogy a sárga földbe döngöli a sokat emlegetett francia forradalmat, amely szerinte a népek és kultúrák börtönévé tette Franciaországot,
az egyéni jogokat abszolutizálták, a kollektív jogok háttérbe szorultak,
és ez nagyon nem jó. Megerősíti, amit fiatal kollégája mond: a katalán nacionalizmus a maga 19. századi formájában meglehetősen lájtos volt, amely a kulturális és gazdasági autonómiát tűzte zászlajára, nem a politikait. Sőt ez a katalán nacionalizmus nagyban hozzájárult Spanyolország modernizációjához, az ipari forradalom csak Katalóniában és Baszkföldön ment végbe.
Tomasz Jarecki: Szilézia is öntudatra ébredt
„Spanyolország jó hely, csak a spanyolok kissé szűklátókörűek”, mondja általános derültség közepette. Franco sem volt épp aranyos figura, bár Ceaușescut meg sem közelítette, és ha a spanyol kormányzat nem akarta volna visszanyesni a katalánok autonómiáját, ma nem tartanának ott, hogy teljes függetlenséget akarnak. A szeptember 27-i népszavazással/választással kapcsolatban elmondja: ha győznek a függetlenségpárti erők, létrejöhet az önálló katalán állam, amely idővel kérvényezi felvételét az EU-ba – már ha lesz még EU, mert ez egyáltalán nem biztos. Most a nemzeti identitás és a nemzeti érdek a legfontosabb, szögezi le, nem számítanak az ideológiák, lényegtelen, hogy társadalmi kérdésekben jobb- vagy baloldaliak vagyunk, nem érdekes, ki támogatja a melegházasságot és ki nem, vagy hogy mit gondolunk a rókavadászatról meg hasonlókról, ezek másodlagos témák. Ha a hatalom az Oszd meg és uralkodj szellemében cselekszik, egy másik latin mondást kell szembeszegezni vele:
Aki mer, az nyer.
Andrea Carteny Kelet-Európa-kutató, a római Sapienza Egyetem oktatója erre tromfolva a vasút és a sín metaforáját említi: ha az önrendelkezés kivívásának folyamatát vonatúthoz hasonlítjuk, akkor a katalánoknak vannak síneik, de nincs mozdonyuk, a baszkoknak van mozdonyuk, de nincsenek síneik. Az erdélyi magyaroknak azt tanácsolja, hogy – a dél-tiroli példából okulva – próbálják nemzetköziesíteni a témát, erősítsék a népszavazás-kultúrát és a civil társadalmat, a magyar pártok pedig folytassanak dialógust, még ha ez nehéznek is ígérkezik.
Azt nem mondta, hogy Erdélyben mi hiányzik: a mozdony vagy a sín.
szöveg: Papp Attila Zsolt; fotók: Szabó Tünde