Észak Dél ellen, avagy ki intézte a görög államcsődöt?

Az európai közös ló túrós hátának lehetséges okai. És következményei.
Hirdetés

A portrék páratlan szépségűnek írják le: a kevésbé romantikus fényképeken mégis van valami tragikus az arckifejezésében, talán a Wittelsbachok hosszú és terhes öröksége miatt, de talán azért, mert megérezte, mennyire nem illik bele abba a környezetbe, amely felé élete viszi. Nem volt még tizennyolc éves, amikor partra szállt a brit királyi flotta Madagascar nevű hajójáról, 3.500 bajor katona és három miniszter kíséretében. Egy közülük azzal tűnt ki szülőhazájában, Bajorországban, hogy annyira sikeresen vágta vissza a költségvetési hiányt, hogy ezzel a monarchia népszerűtlensége a csúcspontjára hágott. Bajor Ottó Frigyes Lajos herceg – akit a görögök majd Othon (I. Ottó) királynak fognak nevezni – így érkezett meg a pásztorok és halászok, néhány földtulajdonos, meglehetősen számos török és sok analfabéta országába, mely sokkal kisebb volt a mai Görögországnál. Arról a kiterjedt területről nem is beszélve, ahol a görögök az Oszmán Birodalomban éltek. (Athénnak néhány ezer lakója, míg a szmirnai – a mai Izmir –, vagy az alexandriai görög közösségeknek több százezer tagjuk volt.) Egyértelmű feladattal érkezett:

németeket kellett csinálnia a görögökből.

Mandátuma nem volt teljesen szuverén. Meg kellett ígérnie a nagyhatalmaknak, hogy nem fog háborúzni az Oszmán Birodalommal és nem fogja támogatni az ottani görögök irredentizmusát: cserébe nagy pénzügyi támogatást ígértek neki, ami sohasem teljesült maradéktalanul. Német miniszterei nekiláttak egy bürokrácia kiépítéséhez. Arról az érdemen alapuló és a magánérdekekkel szemben autonóm civil szolgálatról van szó, mely a nyugati modernizáció kvintesszenciája, és jelzi az áttérést – Douglass North Nobel-díjas közgazdász szavaival – a személytelen kapcsolatok által vezérelt világ felé, ez lévén az egyetlen, melyben virágzik a piacgazdaság. De a képzett görög réteg csak néhány száz családot és klánt jelentett, melyek a legkevésbé sem voltak felkészülve személytelenül kezelni egymást, továbbá három pártot, melyek mindegyike egy-egy nagykövetség körül forgott, melynek klientúráját alkották: az orosz pártról, a francia pártról és a brit pártról van szó. Az angolok és a Rotschild-család, a fő hitelezők, fenntartható pénzügyeket kértek támogatásukért, hogy biztosak lehessenek abban, visszakapják a pénzüket. A szabad görögök rövid időn belül nagyobb adókat fizettek, mint az Oszmán Birodalomban maradt testvéreik, és azt pufogták, hogy

bajorokráciára cserélték a turkokráciát.

Erre a német minisztereket egy kicsit háttérbe tolták, és I. Ottó abszolút uralkodó lett. A program ugyanaz maradt: a fővárost a Peloponnészoszról Athénba, az ókori fővárosba helyezték át, ahol 1837-ben egyetemet nyitottak, hogy utolérjék Koppenhágát vagy Berlint, két nagy céllal: létre akarták hozni a felvilágosult bürokratáknak azt az osztályát, mely képes felépíteni az államot és Európába juttatni Görögországot, felszámolva a retrográd ottomanizmust.

Nem biztos, hogy a görögök idővel németebbé váltak (bár fő sörgyártójuk azóta is ugyanaz a bajor cég), de I. Ottó biztosan görögebbé vált. Állandóan összeesküvéseket szőtt az oszmánok ellen és igyekezett minél több, görögök által lakott területet a királyságához csatolni. Görögnek lenni, különben, részben a nagyhatalmaktól való – tartós ellenséges érzéseket szülő – függőség, részben a Konstantinápolynak már nem engedelmeskedő (önállóságát 1832-ben kikiáltó) görög egyház miatt, mind földrajzilag, mind identitási szempontból egyre ambiciózusabb nemzeti aspiráció lett. Ennek következményei az I. világháború után mutatkoztak meg, amikor a görögök kiutasították a megmaradt törököket és – katasztrofális módon – elvesztették a kis-ázsiai görög városokért folytatott újraegyesítési háborút. Csak Nagy Sándor idején voltak „egyesültek”; de – akárcsak nálunk a fejedelemségeket „egyesítő” Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) esetében, a legenda messze lekörözte a valóságot.

I. Ottó túlélte a nagyhatalmak sok évnyi intrikáit, több államcsíny- és merényletkísérletet is, és végül szintén egy brit hajón evakuálták Bajorország felé 1862-ben. Ha Münchenbe vezet az útjuk, a Szent Kajetán templomban meglátogathatják ennek a görög hazafinak a síremlékét. A Wittelsbachokat a dán dinasztia követte, melyet szintén a nagyhatalmak küldtek görög földre, és amely szintén megtett mindent, amit csak tudott. Sohasem lett népszerű.

Görögország kb. hatszor mondott nemzetközileg csődöt.

Egyszer I. Ottó előtt, egyszer uralkodása alatt és nagyjából négyszer utána, a visszafizetések mai felfüggesztését is beleértve. A XIX. század végén a recesszióba kerüléshez elég volt az is, hogy a nemzetközi piacon csökkent a fügék iránti kereslet. Sohasem törölték el a – mindig nagy – kamataikat, és ez minden összeomlást felgyorsított.

A görögöknek sohasem voltak az ambícióiknak megfelelő bevételeik, az alacsony adóalap és a nagymértékű informális gazdaság miatt, még ma sem, amikor fejlett országnak számítanak. Hitelre szabadultak fel a törökök alól, építették ki az államukat, a fővárost, a vasutat. A XIX. században is Trojkának nevezett nagyhatalmak gyakran szabotálták őket. A krími háborúban a törökökkel azonos érdekű angolok blokád alá vették a görög kikötőket. Csak a II. világháború után fektettek be Görögországba, attól félve, hogy különben a kommunisták győznek.

Hirdetés

Görögország fejlődött, de nagyon sok megmaradt a személyes kapcsolatokon és partikularizmuson alapuló társadalomból. Vasárnap reggel, az Európa melletti szavazásra buzdító három volt miniszterelnök annak a három nagy dinasztiának az utódai, melyek az utóbbi több mint hatvan évben uralták a görög politikát. A Szirizára szavazók többek között egy elavult politikai osztály elleni tiltakozásul is voksoltak, mely az európai pénzeket a klientúra-rendszerre és a hatékonyság hiányának táplálására használta, és elpuskázta Görögország megváltoztatását.

Az európaiasodott görögök voltak Románia és Bulgária integrálásának legnagyobb támogatói, mind Brüsszelben, mind a közvélemény szintjén, és Görögország azon kevés ország közzé tartozott, ahol a többség támogatott minket. Korán elkezdték a befektetést Romániába, és több tízezer munkát kereső románt fogadtak be az idegengyűlölet bármiféle megnyilvánulása nélkül. Azok a románok, akik a beszélgetős műsorokban a görögöket Európa leglustább és legtolvajabb népségének írják le, nem tudják, mit beszélnek. Mindenki előtt bocsánatot kérek helyettük.

A Joseph Stiglitzhez hasonló közgazdászok a „nem”-et támogatták, tekintettel arra, hogy ilyen hitelrészletek mellett nulla esélye lenne Görögországnak a fejlődési lemaradásait behozni. A megszorítások kezdete óta Görögország harmadával csökkentette az egészségügyre szánt pénzeket. Két évvel ezelőtt a következő házi feladatot adtam fel az osztályomban: hogyan lehet úgy elvonni az egészségügyi pénzek harmadát, hogy ne árts az amúgy is az európai átlag alatt lévő egészségügyi mutatóknak.

A görögországi kiadások racionalizálása nem lett volna annyira iszonyatos, ha az európaiak nem követtek volna el három hibát. Az elsőt akkor, amikor Görögországot felvették az euróövezetbe,

hogy a bővítéssel büszkélkedhessenek.

Ugyanígy hozták be Európába a belépni sem akaró Ciprust, aminek az lett a vége, hogy lefoglalták az emberek bankbetéteit. Másodjára akkor, amikor a görögök költekezni kezdtek és adósságokat halmoztak fel, mert nagy hitelük volt az euróövezet tagjaként, és a hitelezők bíztak az európai szolidaritásban (különben minek csinálsz közös pénzt), az európaiak pedig ahelyett, hogy jól megcincálták volna őket a kiadásaik miatt, de az első adósságukat azért kifizették volna, további hiteleket adtak nekik, a magánadósságot államira váltva, és még nagyobb, óriási adósságot hoztak létre. Dani Rodrik harvardi közgazdász bírálta az akkori politikát: már 3-4 évvel ezelőtt szerepelt a közpolitikai osztályom sillabuszában az egyik blogbejegyzése. Szintén ő jelentette be már néhány hónapja a most a szemünk láttára zajló siralmas forgatókönyvet. Itt elolvashatják. Harmadjára akkor, amikor megengedték a helyzet fokozódását, miközben adhattak volna jobb feltételeket a korábbi mérsékelt kormánynak, ezzel segítve neki megnyerni a választást, ahelyett, hogy háborúzni kezdtek volna holmi hivatásos kommunikátorokkal. A Reuters blogján (#Greferenderum) most láthatják, a földközi térség hány országából mutatják ki a népek a szolidaritásukat, és mekkora esélye van annak, hogy beigazolódjon Rodrik forgatókönyve, mely szerint

Spanyolország a következő.

Politikailag nem élhet túl egy olyan euróövezet, melyben Németország nyer, de ugyanakkor a déli országok veszítenek. Egy ilyenfajta közös pénznek sem gazdaságilag, sem erkölcsileg nincs értelme. A görög adósság a mai napig sem működő, Németországból beszerzett repülők, vagy a skandináv országokból importált kommunikációs berendezések vásárlásából keletkezett. Ezek az odahaza erényes cégek fizették ki a görögországi megvesztegetéseket, hogy még eladhassanak ezt-azt nekik – hitelre, amúgy.

Görögországgal odavan a legelőrehaladottabb konvergenciaprojekt, melyet a Nyugat egy ortodox országgal kidolgozott. Mi vagyunk soron: most nekünk kell bizonyítani. Képesek-e a partikularizmuson alapuló, erősen informális társadalmú és gazdaságú, Nyugatot kevéssé értő és attól kevés megértést kapó kultúrák sikeresen felvenni a versenyt a nyugati társadalommal, egy olyan ambiciózus közös tervben, mint amilyen az euró? Halljam.

Hirdetés