Jó két éve írtam egy cikket, mellyel a román nyelv székelyföldi státuszával, de főleg az adott egynyelvű térségben élő gyermekek román nyelvtanulási nehézségeivel kapcsolatos személyes állásfoglalásaim és véleményeim sorát indítottam el. Minden akkor leírt szavamat vállaltam.

Már régóta nem képviselem a hargitai oktatást, a megye egyetlen román nyelvtanárának sem vagyok a szószólója és azt akarom, hogy ez már az elején világos legyen. Egyszerű megfigyelő vagyok, aki a múltban, egyes román, valamint magyar tannyelvű iskolák katedráin eltöltött tíz év alatt gondokkal szembesült. Nagy gondokkal, egyrészt a tananyag miatt, másrészt azért, mert süket fülekre találtam, amikor bizonyos aspektusokat jeleztem, vagy oktatási alternatívákat javasoltam.

Teljes mértékben tudatában vagyok annak, hogy e cikkem után is, ahogy az a korábban is történt, azt az ultra-agyon-mega-hangoztatott érvet fogják felhozni:

„Tekintettel arra, hogy Hargita Romániában van, tudniuk KELL románul”.

Amit, természetesen, a szülőkkel szembeni vádak követnek, akik „nem tanítják meg őket”, rosszindulatból, a román nyelvvel szembeni defenzív vagy offenzív hozzáállásból, obskúrus érdekekből stb.

Ez utóbbi bennem is kezd felmerülni, de nem a szülőkkel, hanem bizonyos személyekkel kapcsolatosan, akik hasznot húzhatnak ebből a nyelvi elszigeteltségből. Mert különben nem tudom megmagyarázni a közömbösséget, főleg azok részéről, akik már felkapaszkodtak egy olyan szintig, ahonnan már tényleg alkalmuk lenne objektíven bemutatni, illetve kérni annak a helyzetnek a rendezését, mellyel a diákok, a szülők és a tanárok évtizedek óta küzdenek.

De nem. Nem csinálnak semmit. Készítünk tanulmányokat, felméréseket… És mi történik? Egyik nemzedéket áldozzuk fel a másik után. Igen, ezt tesszük, egyszerűen azért, mert senki sem akarja elismerni, hogy

Romániában létezik egy alternatív megoldást igénylő egynyelvű térség.

Senki sem akarja elfogadni, hogy bár a két tagozatra (román és magyar) nézve általánosan érvényes tananyag révén felkínálnak alternatívákat, valójában a többséget megfosztják attól az „esélyegyenlőségtől”, mellyel annyit verjük a mellünket.

A Székelyföld nem Kolozsvár, nem Szatmár, de még Marosvásárhely sem, ahol a román–magyar arány kiegyensúlyozott és kétnyelvűségről beszélhetünk. A Székelyföldön nem beszélnek románul az utcán, és soha nem is fognak, mert azoknak az embereknek magyar az anyanyelvük, a kulturális identitáshoz való jogukat pedig nem veheted el harcias, vagy hazafiaskodó nyilatkozatokkal. Ezekkel csak tovább mélyíted a szakadékot.

Tekintettel arra, hogy az ottaniak több mint 97 százaléka szerint gond van a román nyelv iskolai oktatásával, nem hiszem, hogy meg lehetne még kérdőjelezni, hogy őket ez folyamatosan foglalkoztatja. Tekintettel arra, hogy a tanárok a saját szakállukra és a saját szabadidejük terhére igyekeznek oktatni azt a román nyelvű kommunikálást, amelyet a tankönyvek és a tananyag semmibe vesz, nem hiszem, hogy szó lehetne még rosszindulatról. Amikor magániskolák, vagy Magyarország által finanszírozott tanfolyamok indulnak, melyeknek a román nyelv megtanítása a fő vonzerejük és az emberek pénzt költenek arra, hogy valós esélyeket nyújtsanak a gyermekeiknek, akkor nem hiszem, hogy bármilyen ellenséges hozzáállásról beszélhetnénk még. Voltak olyan magántanfolyamaim, melyekre 3 és 45 év közöttiek jártak. Vajon ez semmit sem mond?

Jelenleg, sajnos, nem beszélhetünk esélyegyenlőségről. Mert ehhez nincs sem törvényi keret, sem megfelelő lépések, melyeket egy differenciált tananyagnak kellene tükröznie. Azt fogják majd mondani, hogy vannak kisebbségieknek szánt tankönyvek.

NEM a tankönyvek a fontosak, ezek csak OKTATÁSI SEGÉDESZKÖZÖK.

A tananyag az, mely az oktatási célokat és módszereket szabályozza. 1995 óta léteznek román nyelv- és irodalomtankönyvek a kisebbségi tannyelvű iskolák számára (az I–VIII. osztályok részére).

A 2011-es oktatási törvényben konkrét és komplex utalások vannak a román nyelv státuszára a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató iskolákban, valamint azok jogaira, akik nem tudnak ilyen iskolába járni, és akik kérhetik, hogy még egy román tannyelvű iskolában is tanulhassák az anyanyelvüket.

Egyesek azt mondják, hogy ez szegregáció. Szerintem az etnikai kultúrához és identitáshoz való jog, ahogy az külföldön is létezik, a diaszpóra nagy román közösségei számára (lásd az ICR – Román Kulturális Központ – programját, melynek keretében román nyelvtanárokat küldenek külföldre román nyelvet és civilizációt oktatni).

A tankönyvekhez visszatérve: a tananyag azonos, tehát elméletileg a tartalom is azonos, csak a szövegek kiválasztásában és a szövegértéssel kapcsolatos elvárások kihangsúlyozásában van különbség.

A vizsgák ugyanolyanok, ugyanolyan követelményekkel (ami nem negatív dolog, ha az esélyegyenlőségre gondolunk). Egy VIII. osztályt elvégzőnek lehetővé kell tenni, hogy maga válassza ki középiskolája profilját és tannyelvét anélkül, hogy ez utóbbi korlátozná a képzési lehetőségeit.

De nézzék meg, mi áll a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató tanintézményekben folyó román nyelvoktatás módszertanának általános célkitűzéseiben:

58. cikkely – A diákok a X–XII. osztályokban tapasztalt nyelvhasználókká válnak, képesek felfogni terjedelmes irodalmi és nem irodalmi szövegeket, és spontán, folyékony, hatékony és meggyőző módon kifejezni magukat, sikeresen integrálódva a társadalmi és oktatási környezetbe.

59. cikkely – A középiskolai ciklus végén a diákok gyakorlatilag erőfeszítés nélkül megértik mindazt, amit olvasnak, vagy hallanak. Képesek visszaadni a különféle írásos, vagy szóbeli forrásokból származó információkat, koherens módon és érvekkel képesek azokat összefoglalni. Ezen kívül a diákok képesek bonyolult témákról spontán, folyékony módon és pontosan kifejezni magukat, finom árnyalati különbségeket is értelmezve.

Az eredmény? Művi és bemagolt akadémikus nyelvezet.

Amennyi belefér. A többi: néma csend, vagy fehér papírlapok… És ezt bizonyítják a legutóbbi vizsgák eredményei is, melyek – sajnos – már túllépnek a szóban forgó térség határain és melyeknek fel kellene vetniük bizonyos kérdéseket és a jelenség mélyebb elemzését igényelnék.

Ki a hibás? Természetesen szükség van egy bűnbakra, és a fő válasz az, hogy a tanárok. Ki merek mondani egy határozott NEM-et. Nem a tanárok, nem a diákok, nem a szülők.

Talán a történelem, mely úgy hozta, hogy az ország egy részét többségében olyan emberek lakják, akiknek nem a román az anyanyelvük. Ez bűn? Legyenek egy pillanatra csak emberek, előítéletek nélkül. Egy pillanatra felejtsék el, amit állandóan mondtak önöknek. És szívükre tett kézzel válaszoljanak a következő kérdésre:

bűnös gyermek vagy, ha nem román az anyanyelved?

Igazságos dolog, hogy az iskolában nem biztosítják számodra a megfelelő körülményeket, hogy megtanuld annak az országnak a nyelvét, melynek területén megszülettél?