Kedvenc filmfesztiválunk, a kolozsvári TIFF (Transilvania International Film Festival) minden évben meghív egy nemzetközi filmsztárt, legtöbbször egy, a színészi pályájának csúcsán már túl lévő színésznőt, hogy
- átadja a fődíjat a nyertes filmnek,
- csillogjon kicsit a gálán,
- emelje a fesztivál fényét,
- élvezze ki a kolozsvári filmzabálók szeretetét a neki szánt vetítésen és egy nyilvános beszélgetésen.
A TIFF díszvendége volt már Geraldine Chaplin, Törőcsik Mari, Debra Winger vagy Claudia Cardinale. Idén szerencsétlenül választott a fesztivál: a ’80-as, ’90-es évek ikonikus alakját és szexszimbólumát, Nastassja Kinski modellt, színésznőt hívta meg. Aki úgy tett, mint a mesebeli Okos Kata:
jött is, meg nem is, itt is volt, meg nem is.
Csak épp a furfangot nem éreztük az egészben. Önbizalomhiányt, céltudatlanságot és végtelen esendőséget viszont igen.
Terv szerint már szerdán meg kellett volna, hogy érkezzen Kolozsvárra, akkor vetítették volna a tiszteletére és jelenlétében Wim Wenders Cannes-ban nyertes filmjét, a Párizs, Texas-t, és szombaton beszélgetett volna a sajtósokkal és rajongóival a TIFF főtéri henyélőjében. A vetítést előbb péntekre, majd szombatra halasztották, majd a beszélgetés időpontját is vasárnapra módosították, mert a színésznő nem érkezett meg Kolozsvárra.
Végül szombat délután ért ide, hivatalosan csak annyit tudni, hogy kalandos módon. A gálavetítés után csak a fesztiváligazgatóval váltott pár szót a színpadon, a közönségre alig nézett, jelenléte ugyanilyen elhaló volt az esti díjátadón is, de ezt mind be lehet tudni a hosszú és kalandos út fáradalmainak.
Másnap délután viszont friss és aktív személyiséget vártunk a TIFF Lounge-ba. És egy teljesen másat kaptunk.
54 évesen is megejtő jelenség
lépett be a kanapés sátorba: Nastassja Kinski érzékenységet és törékenységet sugárzott, ahogy a keze mindig az állát kereste, vagy ahogy féloldalra hajtotta a fejét. Elhaló hangja, szünetekkel jócskán megszórt, de alapvetően egyszerű mondatai még inkább.
A törékenységet a bennem lakó filmrajongó tulajdonítja neki, az önbizalomhiányt és sérülékenységet az együttérző ember, a rosszindulatú bulvárújságíró pedig, aki szintén bennem lakik, teljesen másnak tudja be ezt a „tünetegyüttest”. Dönteni nem tudok: egy alaposabb beszélgetőpartnere is melankolikusnak írta le 14 éve, akinek akkor hányattatott gyerekkoráról, kiállhatatlan apjáról (Klaus Kinski színészről) mesélt, és alvásproblémát, enyhe narkolepsziát említett.
A sátorban Mihnea Măruță újságíró invitálta a beszélgetős fotelbe, ahol rövid megbeszélés után Măruță bejelentette, Nastassja Kinski nem szeretné, hogy fotózzák. Döbbenet söpört végig a sajtósokon: kameralázas a színésznő? A videózást is előbb megtiltotta, majd valamiért gyorsan meggondolta magát, és engedte az operatőröknek, hogy vegyék. Nem biztos, hogy ezzel járt jól.
A TIFF saját videósa fényképezőgéppel dolgozott, Kinski asszony (ezt leírni is furcsa, de asszony, már felnőtt gyermekekkel) többször szólt, hogy ne fotózzon, és nem nyugodott meg beszélgetőpartnere válaszától, miszerint a srác tényleg csak videózik. Azt mondta, azért ne fotózzuk, hogy az emberekre koncentrálhasson, de majd készíthetünk képeket, amikor véget ér a beszélgetés.
Teljesen érthető kérés ez egy átlagembertől, aki azt a benyomást kelti, hogy súlyos idegösszeroppanáson esett át, de nem tudtuk hova tenni ezt a díva részéről, aki elfogadta egy filmfesztivál meghívását, hogy az megfürössze a sztárság fényében. Nastassja Kinski érezhetően másban akart fürdeni, amit mi nem tudtunk megadni neki.
Udvariasan és halkan válaszolt
az újságíró és a közönség kérdéseire, amelyek a közte és Kolozsvár(iak) közötti távolságot szerették volna csökkenteni. Határozatlanságot sugárzott, és emiatt felváltva tűnt bájosan elesettnek és irritálóan semmitmondónak.
Măruță az identitásbokorban zörgette volna fel előbb az európai (felsőbbrendűségi?) tudat, majd a nemzeti tudat nyulát, de Kinski gyorsan kihátrált: szeret európai országokban utazni, de amikor nincs itt, nem hiányzik neki Európa, mert magában hordozza. És nem érzi magát se németnek, se olasznak, se amerikainak, hanem mindennek: azt érzi, minden országnak a része, amelyet meglátogat, vagy legalábbis érez egyfajta kapcsolódást ahhoz az országhoz, amelyben tartózkodik.
Nagyon sokféle módon hálás Roman Polanskinak a Tess címszerepéért, ettől vált felnőtté, ez repítette ki a nagyvilágba, a művészet, a film és a színház nemzetközi világába, mondta, és most is valamilyen művészi pályán indulna el, ha újra választania kellene, vagy orvos lenne – válaszolta nézői kérdésre.
Otthon főleg dokumentumfilmeket szeret nézni a Netflixen, a játékfilmeket inkább mozivásznon élvezi, azok közül is főként a komédiákat szereti nagyon. Ellenzi az erőszakos filmeket, és bár úgy véli, fontos az igazság és a megtörtént sztorik bemutatása, de erőszakot és fegyvereket szerinte nem kellene mutatni.
Nem érzi messze magától most sem azt a 19 éves korában készült, ikonikussá vált képet, ahol a meztelen testén csak egy kígyó látható, mert szerinte a kép a nőiséget ábrázolja. Nem tanácsolna semmit egy most induló, fiatal és tehetséges színésznőnek a meztelenkedéssel kapcsolatban, csak azt, hogy hallgasson az érzéseire. Ő akkor egy nagyszerű fotóssal dolgozott, és már nagykorú volt, hangsúlyozta.
(Nem bánta meg, hogy ő nagyon fiatalon levetkőzött a kamera előtt, de a fentebb linkelt interjúban azt mondta, a saját gyermekeinek ezt nem engedné meg, és utólag nagyon értékelte volna, ha akkor van valaki, aki jobban vigyáz rá. Egyébként erről – kiskorúak kihasználásáról a művészet érdekében – szól a héten látott egyik legjobb román rövidfilm is, az Arta, Adrian Sitaru rendezése.)
Most épp egy dokumentumfilmet rendez a sport fontosságáról a gyerekek, tinik életében, a filmnek lesznek romániai vonatkozásai is, válaszolta a Nadia Comăneci-ért rajongó színésznő azon kérdések egyikére, amelyek mindig elhangzanak az ilyen beszélgetéseken, és amelyek tulajdonképpen azt követelik, hogy ne csak a rajongó szeresse a sztárt, hanem
a sztár is szeresse a rajongót.
Vagy legalább ereszkedjen le hozzá, és simogassa meg az ő, a városa vagy az országa buksiját. Nastassja Kinski természetesen szépnek találja Kolozsvárt, szerinte van varázsa, de csak ma délután sétált benne először, és igen, látott már romániai filmeket, ’89 előtt és után készülteket is, de se színészek, se rendezők nevét nem jegyezte meg.
Azt a románul feltett, nem túl világos kérdést Măruță le sem merte fordítani Kinskinek, hogy németként mit szól Johannishoz és az innen kivándorolt németek jogaihoz. Homályos maradt, hogy mire gondolt a kérdező, mert a moderátor elintézte azzal, hogy majd a pályafutással kapcsolatos kérdések után tegye fel újra, Kinskinek meg annyit mondott az egészről: something political.
És azt sem fogjuk már soha megtudni, hogy ezek után Nastassja Kinski miért állt fel, és jelentette be, hogy akkor ő most elmegy sétálni. De talán visszajön még a sátorba. Az elején rögzített egy órának még csak a felénél tarthattunk, a kérdezők udvariasan, nem számonkérő vagy támadó hangnemben kérdeztek.
Nastassja vagy elunta, vagy úgy érezte: tesztelik
az olyan kérdésekkel, mint hogy tetszik-e neki Kolozsvár, tudta-e, hogy itt született a Hollywoodban is sikeres Korda Sándor (egyébként nem itt született, de itt forgatta első némafilmjeit), vagy hogy milyen román rendezők filmjeit látta, mielőtt Kolozsvárra jött volna. Mindenesetre kísérőjével együtt kihullámzott a sátorból a legnagyobb elképedésünk közepette. Végül is őt nem kötelezi semmi és senki.
Nagyjából fél óra múlva jött vissza „to say hello”, a fotószessönról szó sem esett, kísérőjével együtt gyorsan lelépett. Pár perc múlva a főtéri fagyistandnál tűntek fel, cseresznyés és citromos fagylaltgömböt vásároltak, majd elsétáltak a közelben parkoló fesztiválautóhoz, és elhajtottak.
Furcsa döbbenet maradt utána a sátorban, az ilyen helyzetekre nincs jó válasz. A díva helyett sajnálat maradt a személyét és a fesztivál szervezőit illetően.
Meg azért, mert ezzel véget ért az idei TIFF.