Az Erdélyt fejedelemként négyszer (1581 májusa–1597; 1598 augusztusa–1599 márciusa; 1601 februárja–augusztusa; 1602) vezető Báthory Zsigmond a fejedelemségek történetének egyik legvitatottabb személyisége volt. „Ez annak is tulajdonítható, hogy háromszor mondott le, ami szokatlanul gyakori egy olyan uralkodó részéről, aki nem túl sokat valósított meg azokon a területeken, amelyek forradalmi változásokat hozhattak volna, és így nem került olyan helyzetbe, hogy megmenekülése vagy valamilyen cél elérése érdekében a száműzetés vagy a lemondás útját kellett volna választania. Annál is inkább, mert külpolitikája tökéletes összhangban volt a Habsburgokéval”, áll a Kulturális Emlékezet Intézet (CIMEC) honlapján megjelent, Báthory Zsigmond első lemondása, egy tájékoztató jegyzék alapján készült kommentárok tükrében című tanulmányban.

A fejedelem „a jezsuita pedagógiai művészet szomorú terméke és visszataszító példája”

A fejedelemről eltérően vélekedik a XVII. század első felének katolikus (elsősorban olasz és magyar), illetve a román történetírás: a rátermett fejedelemtől, az ingatag, változékony uralkodóig és egészen az üldözők táborának meghatározó képviselőjéig terjed a megítélése. Az idézett tanulmányban bemutatnak egy 1598-ban, Rómában közzétett jegyzéket is, melynek éppen Zsigmond lemondása a témája. „A jegyzék az 1598 áprilisában lezajlott eseményeket taglalja, csaknem egy évvel Zsigmond prágai, Habsburg Rudolf udvarában tett látogatása után, amikor Erdély fejedelme felajánlotta a fejedelemséget a Habsburg Birodalomnak, Oppeln és Ratibor hercegségekért és egy 50.000 dukátos nyugdíjért cserébe”, áll az említett tanulmányban. A jegyzékből nem derül ki e furcsa lemondás oka, mint ahogy ezt más szóbeli vagy diplomáciai forrásokból sem lehet megtudni.

„Az egyik ok a Habsburg-erdélyi hadsereg 1596. október 26-i veresége lehetett (a törökökkel szemben, a mezőkeresztesi csatában – a szerk.), amelyben Zsigmond személyesen részt vett Miksa főherceggel együtt, és ahol a veszteségeket az elhamarkodottság és az éppen megfutamított törökök rendezetlen üldözése számlájára írták. Elképzelhető, hogy e vereség eléggé megtépázta Zsigmond helyzetét fő külföldi támogatóinál, a Habsburg császári családnál”, áll még az idézett tanulmányban.

Zsigmond első lemondásának egyik magyarázatát Nicolae Bălcescu Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) 1596 decembere és 1597 januárja közötti időszakban tett gyulafehérvári látogatásának leírásában adja meg: „A fejedelem elmondta Mihály vajdának, hogy nagyon keserű a szíve, mert megköti a kezét a pápa hatalma és a császárnak tett ígérete, és nem tud elégtételt venni és bosszút állni a lengyeleken. Mert Lengyelország nemcsak Moldvát akarja védelme alatt tartani, hanem Vlachiára is kiterjesztené hatalmát. Azért is, mert a császár nem biztosítja a pénzben és emberekben tett ígéretét, és így abba a helyzetbe került, hogy vagy teljesen tönkremegy, vagy békét köt a törökkel. Egy ilyen helyzetben, a hatalom megannyi gondjába belefáradva úgy döntött, lemond és az országot átadja Ausztriának, az 1595 januárjában megkötött szerződésnek megfelelően.”

Az idézett tanulmány szerint a legjobb magyarázat Teutschländer szász történésztől származik: „Cselekvési módjának kulcsát főleg erkölcsi gyengeségében és jellemtelenségében lehetne megtalálni. E tekintetben Zsigmond a jezsuita pedagógiai művészet szomorú terméke és visszataszító példája; tudással teli és képességeknek sincs híján, de természetéből teljesen hiányzott a belső harmónia. Akárcsak a közéletben, a magánéletben is habozó és szeszélyes volt; ehhez, nem kis mértékben, a környezete is hozzájárulhatott.

A jezsuiták által nevelt és később is teljesen a befolyásuk alatt maradt feleségének volt egy mondása: «Legyen meg Isten akarata». Továbbá az volt a szándéka, hogy egyáltalán ne legyen gyermeke Báthory Zsigmondtól. Ellenkezőleg, arról akarta meggyőzni, hogy ő maga is mondjon le az uralkodásról és lépjen be az egyházba. A vele való kapcsolatot Zsigmond állítólag annyira undorítónak tartotta, hogy a közelségében szinte görcsei lettek, mégis, ha távol voltak egymástól, sóvárgott utána, vagy legalábbis megjátszotta. Ez a természetes tehetetlenségének lehetett a következménye”.

Erdély és nem „mindkét Dácia” fejedelme

Constantin Razachevici történész szerint Báthory Zsigmond kísérletét, hogy közvetlen uralmát Havasalföldre és Moldvára is kiterjessze, annak idején Dácia Királyságának (sic! – a szerk.) helyreállítására tett próbálkozásnak tartották. A számos magyar és olasz forrás mellett, melyekben Báthory „Erdély, Moldva és Havasalföld fejedelme” címmel jelenik meg, a fejedelemmel kortárs történész, Baranyai Decsi János e felsoroláshoz hozzáteszi, hogy „egyszóval Dácia” (uno verbo tota Dacia).

„Báthory Zsigmond Havasalföldre és Moldvára vonatkozó követeléseinek jogi alapját a II. Rudolf császárral 1595 januárjában, a prágai császári udvarban megkötött szerződés képezi, mely – kérésére – ezeket is magába foglalta. Zsigmondot ezzel szabad fejedelemnek ismerik el, Erdély státusza pedig vajdaságról fejedelemségre változik. De ez csak részleges győzelem volt, így Zsigmond csak 1595 júliusában ratifikálta a szerződést. A sóvárgott magyar korona a császáré maradt, a szerződés szerint pedig a fejedelem által a törököktől a saját erejével megszerzett minden terület, Havasalföldet és Moldvát is beleértve, II. Rudolf, mint Magyarország királya, vazallusa lett. A császár tehát nem teljesítette azt a kérését, hogy ne csak Erdély, hanem «mindkét Dácia» (et utriusque Daciae) fejedelme is legyen.” (Constantin Razachevici, történész)

Csakhogy Zsigmond úgy értelmezte a szerződést, ahogy neki megfelelt, és magának követelte a Havasalföld és Moldva feletti uralmat. Az idézett történész szerint inkább a fejedelem követeléseinek gyakorlati megvalósítása bizonyult nehéznek, ugyanis a Kárpátokon túli uralkodók nem voltak hajlandók elfogadni a dominanciáját.

Vitéz Mihály a török fenyegetéssel szemben igyekszik a maga oldalára állítani Erdélyt. Így kerül sor a szerződés aláírására 1595 nyarán, Gyulafehérváron. Csakhogy ez nem egy egyszerű szövetségi szerződés volt, ahogy a vajda szerette volna, hanem megalázó Vitéz Mihályra nézve, aki Báthory Zsigmondnak alávetett szövetséges lett Havasalföldön. Még az ország nagybojárjaival szemben is csökkent a hatalma, akiknek minden kormányzati lépés esetében ki kellett kérnie a véleményét. Zsigmond három román ország fejedelmének nevezte magát, Havasalföldet „Transzalpin fejedelemségünknek” nevezte, a bojárok pedig elismerték „fejedelmünknek és Transzalpin országunk uralkodójának és örökös királyunknak”. Mihály csak a „helyettese” volt.

A moldvai uralkodó sem tudott másfajta kapcsolatokat elfogadni Báthory Zsigmonddal, mint «testvérek, jó barátok közöttieket, akik a törökök ellen összefognak a kereszténységért», ahogy azt a Vatikánnak jelentették. Miután a fejedelem parancsára Rettenetes Áron vajdát (az eredeti szövegben csak „Aron Vodă”-ként szerepel – a szerk.) eltávolították a hatalomból és megmérgezték, (Báthory Zsigmond – a szerk.) 1595 júniusában, Gyulafehérváron szerződést kötött az új uralkodóval, VIII. Istvánnal (Ştefan Răzvan). Egy korabeli brassói krónikás VIII. Istvánt csak Moldva „legfőbb kormányzójának” tartotta, míg a Portánál az angol nagykövet „Erdély fejedelmének… szárnysegédjeként” említette.

A Báthory Zsimmond pecsétjén szereplő címerek

A gyulafehérvári Nemzeti Egyesülési Múzeumban őrzik Báthory Zsigmond pecsétjét, melyen először jelenik meg Erdély címere Havasalföld és Moldva címereivel együtt.

„Ez a címer az első effektív bizonyítéka a három középkori román állam (sic! – a szerk.) egyesített címerei létezésének, és ez az első biztos és főleg belső bizonyítéka Erdély címerének. Ebben az esetben Erdély követeli magának a vezető szerepet, és ezt a többi címerrel szemben úgy éri el, hogy bizonyos kis részleteket tesz azokhoz hozzá, vagy vesz el belőlük: a Havasalföld címerében szereplő két személy fején már nem látható korona, a Moldva címerében szereplő bivaly orrába pedig karikát helyeztek. Mindkettő alárendeltséget jelképez, mely amúgy is megjelent a Báthory Zsigmond által Havasalfölddel és Moldvával kötött szerződésekben”, állítja Ana Dumitran, a Nemzeti Egyesülési Múzeum kutatója.

Egy magyar Dácia terve

„A Vitéz Mihályt eláruló munténiai bojárok által elismert királyi cím nemcsak pusztába kiáltott szó volt. Tekintettel arra, hogy a VIII. Istvánnak (Ştefan Răzvan) adott beiktatási zászlón megjelenik a sokatmondó «Sigismundus Rex Ungariae» felirat, mely valójában azt az óhajt bizonyítja, hogy végül egy, a Kárpátokon túli román országokat is magába foglaló magyar királyság létrehozása volt a cél, amire eddig nem igazán figyeltek fel!”, állítja még Constantin Razachevici. A történész azt mondja, hogy ezáltal eljutunk ahhoz, amit a beavatott történetírók egy része – helytelen értelmezés miatt – egy magyar Dácia létrehozása tervének tartott, melyben Báthory Zsigmond lett volna „«Dácia» egyedüli vezetője” (I. Ionaşcu); elfoglalva a „dák trónt” (Veniamin Ciobanu), illetve „egy magyar Dáciát két román vazallus (országgal) (Alexander Randa)”.

Nicolae Iorga történész már 1919-ben arra hívta fel a figyelmet, hogy „a korabeli források szerint, Báthory Zsigmond egy olyan Dáciába egyesített három tartomány királyának tekintette magát, mely nemhogy nem volt román, de éppenséggel a román nemzeti eszme elleni volt. Olyan Dáciáról van szó, mely ha fennmaradt volna, a mi Dáciánk nem jöhetett volna létre, soha nem éltük volna meg, hogy olyannak lássuk, mint amilyen most”.

Vitéz Mihály tízhónapos uralkodása Fehérváron

Szintén Nicolae Iorga, Gyulafehérvárra utalva, azt írta, hogy „az országút innen álmaink várába vezetett, melyet magas falakkal, palotákkal és fenséges templomokkal képzelünk el, melyen egy nagy bátor lendülettel haladt át az, aki királyi palástként vehette magára az «Erdély, Havasalföld és Moldva uralkodója» címet: Vitéz Mihályról és Gyulafehérvár váráról van szó”. A városnak helyet adó várat érte a dicsőség, hogy a három román ország (sic! – a szerk.) első fővárosa lehetett. Ez elsősorban a Kárpátoktól délre és északra meglévő román területek között a legrégibb idők óta meglévő számos gazdasági és kulturális kapcsolatoknak köszönhetően volt lehetséges. Vitéz Mihály így „bizonyos régi és szükséges aspirációk megtestesülése volt, melyekről népünk és a régi vajdák álmodoztak”, Bălcescu szavaival élve. 

Bár a bojárok és egyes tanácsadói azt javasolták, hogy ne maradjon Gyulafehérváron, Vitéz Mihály már nem akart Erdélyből távozni, melyet megfelelőnek és jobb stratégiai helyzetűnek tartott Havasalföldnél a hagyományos ellenséggel, az Oszmán Birodalommal szemben. Vitéz Mihály idejében a gyulafehérvári vajdai kancellária, Erdély történelmében először, román nyelvű hivatalos iratokat bocsátott ki, a latin és a szláv nyelvűek mellett. Elejétől kezdve „Isten kegyelméből Havasalföld és Erdély urának” nevezte magát. A cím legteljesebb leírása 1600. július 6-án, Gyulafehérváron jelent meg: „Én, Mihály, Isten kegyelméből Havasalföld és Erdély és egész Moldva uralkodója”. (Újabb történelemhamisítás: még a román források is elismerik, hiszen megmaradt az eredeti címer, hogy a felirat a következő volt: ’Én, Mihály, Isten kegyelméből Ugrovlachia, Erdély, Moldvaföld vajdája’ - a szerk.). A gyulafehérvári udvarban összeállították az országlajstromot, melyben román nyelven gondosan feljegyezték az ország bevételeit és kiadásait. Vitéz Mihály tíz hónapos fehérvári uralkodása alapozta meg a román egységes nemzetállam létrehozását 1918-ban.