Korábban azt írtam, a rigai csúcstalálkozó esetében léteznek a látható játékok. Aztán a mélyben zajlók is, melyek sokkal fontosabbak, nehezebbek és végtelenül szélesebb körű stratégiai kiterjesztésekkel rendelkeznek, mint amilyen, szigorúan technikai értelemben, a Keleti Partnerség bármikor is lehetne, mely most, véleményem szerint, még az ötletet hajdan lelkesen támogatók számára is nyilvánvaló módon

a kimúlásához közeledik.

És, már bocsánat, de még csak nem is diadalmas, grandiózus módon, mint egy hős, aki karddal a kezében és azzal a tudattal esik el a harcmezőn, hogy hősiessége a Walhallában nyeri el méltó jutalmát.

Távolról sincs ilyesmiről szó, annak ellenére, hogy – az arányokat és a szigorúan irodalmi hasonlat kereteit betartva – sokan feláldozták magukat a Keleti Partnerség világra jöttével együtt ígért európai reményért. Persze sohasem mondták, hogy ez az EU-csatlakozás előszobája kívánt lenni, de ugyanennyire igaz az is, hogy a tagadást mindig egy titokzatos és sokat sejtető mosoly kísérte, amit úgy lehetett érteni, hogy: „Ti csináljátok, mi azért vagyunk itt, hogy a dolgok egy olyan terv szerint történjenek, amely európai igyekezetetek beteljesülését fogja jelenteni.”

És így születtek meg, egymás után, az Európa-melletti pártok, robbantak ki a színes forradalmak, ennek nevében toltak bele jelentős összegeket az EU által küldött, jótékony hatású és nagylelkű euróeső kihasználására – szokásuk szerint – gombamód szaporodó NKSZ-ekbe, így alakultak ki a reményekből született építmények. A lakosság jelentős része ezeket egy adott pillanatban komolyan, sőt, nagyon komolyan kezdte venni.

Az üzenet most ugyanúgy hangzik, vagyis „elismerik és támogatják az európai igyekezeteket”, de a csatlakozási folyamattal kapcsolatos remények szárnyait brutális módon lenyesték.

Következésképpen a kérdés dimenziójának megértéséhez – szomorúan – el kell fogadnunk, hogy a keleti országokkal (Ukrajna, Moldova Köztársaság, Grúzia, Azerbajdzsán, Örményország, sőt még Fehéroroszország is – hiszen ez az ország is része a Partnerség eredeti összetételének) kapcsolatos csúcstalálkozón az országcsőddel szembesülő Görögország kétségbeesett helyzete volt a legfontosabb téma.

De a mélyben zajló vita az új térképről szólt. A hatalom és befolyások térképéről, mely most egy nagyon különleges kontextusban körvonalazódik: belobbanás előtti, vagy már belobbant látens konfliktusos helyzetek sorozata, mely kiegészíti a már kirobbantakat.

Nézzék meg Európa mostani térképét. Látni fogják, hogy az Európai Unió teljes keleti és déli határa mentén

egy csomó ilyen konfliktusos helyzet van:

a balti országoktól kezdve, ahol nő az orosz kisebbség által kifejtett nyomás, a polgárháborús Ukrajnán keresztül a Fekete-tengerig. Ezek nemcsak regionális, de maguk után akár nemzetközi részvételt is vonzani képes valódi feszültséggócok. Aztán ott a Balkán, ahol a soha el nem felejtett, évszázados, de a közelmúltban is – Jugoszlávia szétesése után – lezajlott vérengzések nyomán egy sor jelentős konfliktus törhet ki. Folytathatjuk a sort az országcsőd állapotában lévő Görögországgal, majd a Földközi-tenger térségével, ahol alig néhány hét múlva az EU haditengerészeti művelete indulhat…

Ilyen körülmények között ki vállalná magára azt a történelmi felelősséget, hogy kiváltsa Oroszország végső reakcióját azzal, hogy átlépi a máltai tárgyalásokon felvetett, de – Gorbacsov szerint – soha be nem tartott „vörös vonalat”?

Az európai országok nem készek elfogadni egy túlságosan offenzív diskurzust akkor, amikor a politikai döntéshozók asztalán folyamatosan gyülekeznek

egy új globális gazdasági válság jeleire utaló figyelmeztetések.

A katonai tervezők régi logikája a következőt tanította nekik: „Jobb elkerülni azt a helyzetet, amikor egyszerre több fronton kell harcolni.” Következésképpen megpróbálnak időt nyerni.

Pontosan ezt teszi Putyin is abban a reményben, hogy legalább a szankciókkal való játszadozások alábbhagynak egy kicsit (sőt, akár csökkenthetik is azokat, ahogy azt ma egy brüsszeli forrás állította), és eljön az ideje egy föderális államról tárgyalni Ukrajnában, ami más jövőbeni konstrukciók modellje lehet, és amire precedensként hivatkozhat majd más térségekben is, ahol a jövőben megveti a lábát.

Látható, hogy időszerűvé vált választ adni a – politikai szempontból rendkívül helytelen, de – Brüsszelben jó néhány éve már intenzíven feltett kérdésre:

ki fizet mindezekért?

Európának elege lett abból az óriási pénzügyi teherből, amit azok a lenyűgöző méretű, több ezer milliárd eurós összegek jelentek, melyeket a nyugat-balkáni térség országainak demokratizálására és európaiasítására költenek, melyek a leginkább esélyesek lennének egy következő bővítésre, mégis megdöbbenten kell tapasztalniuk, hogy az első szikrára azonnal etnikai konfliktus robban ki, mert nem Európa egysége áll a középpontban, hanem Nagy-Albánia álmának teljesülése, például…

240 milliárdot ítéltek meg Görögországnak, amiből eddig 170-et ki is fizettek, de ez a pénz elpárolgott a semmire, nulla eredménnyel…

Óriási összegeket küldtek Ukrajnának, közvetlenül és számos humanitárius segély formájában… a helyzet mégis egyre drámaibb, és pontosan ugyanez a helyzet körvonalazódik a számunkra kedves Moldova Köztársaságban is.

Oroszországnak szintén elege van a nemzetközi elszigeteltségből, és már nem is képes fedezni a szeparatista régiók teljes ellátásának erőfeszítését, tekintettel a jelenlegi recesszióra és az orosz piac jövő évi erős visszaesésére vonatkozó gazdasági előrejelzésekre.

És akkor?

Az egyetlen válasz az, hogy nyilvánvalóan egy másik, sokkal átfogóbb napirendről tárgyalnak, melyben az olyan elemek, mint amilyen az a megállapodás, amelyikről ma fognak hallani, az Ukrajna és EU közötti szabadkereskedelmi övezetre vonatkozó, csak egyszerű részletkérdést jelentenek. Miért? Egyszerűen azért, mert mélységes politikai képmutatás azt hinni, hogy az EU és Oroszország úgy beszélnek Ukrajnáról, mintha az normális ország lenne, miközben egy kettős ellenőrzés alatt álló terület.

Akkor hol van a szabadkereskedelmi övezet? Nincs.

Vagy legalábbis egyelőre nincs.

Emlékezzenek vissza, Romano Prodi elnök és Putyin elnök valamivel korábban azt ígérte, hogy jelentős lépéseket fognak tenni egy közös szabadkereskedelmi övezet felé, a szakértői bizottságnak pedig még most is a rendelkezésére állnak a tárgyalási dokumentumok tömegei.

Elképzelhető, hogy a nagy játékosok egy ilyenfajta – vagy legalábbis hasonló méretű és kiterjedésű – megállapodásra gondolnak, hogy kiegyensúlyozásként létrehozzanak egy mérlegszerepű térséget, amelynek közepén az EU állna: egyrészt az AEÁ-val kötne szabadkereskedelmi megállapodást, másrészt az Orosz Föderációval, vagy az Eurázsiai Unióval.

Tudom, hogy ilyesmiről már volt vita egy bizonyos klubban, szó volt egy integrált északi térségről, mely érdekek koalícióján, kulturális hagyományokon és végső soron – miért ne? – egy közös zsidó-keresztény identitáson alapult.

Nem tudom, ez mennyire lehetséges, de most óriási a nyomás, hogy elmozduljanak valahogy a holtpontról, tudatában lévén annak, hogy az alapvető gondok nemcsak nevetségesek lehetnek, hanem olyan károsak is, hogy katasztrófába vezethetik a világot.

Ezzel a rigai csúccsal lezárul egy fejezet. Majd meglátjuk, mi kezdődik. Hiszen, és ebben biztosak lehetnek, a mélyben a mozgás már megkezdődött.