Gyermeknevelési pótlék: jog vagy támogatás?

A gyermeknevelési pótlék egységes jellege mögött méltánytalan helyzet rejtőzik.

A gyermeknevelési pótlék kérdése számos érzékeny pontot érint. Ezért aztán vita sincs róla, hiszen kevesen merték megkérdőjelezni a lépés jogosságát. A Képviselőházban szerdán, a szavazás végén, egyfajta nemzeti ünnepély zajlott. A PNL elnöke, Alina Gorghiu ünnepélyesen a mikrofonhoz lépett, nehogy elfelejtse valaki, hogy a liberálisoktól származik a módosító javaslat, de azért elismerve a kormány együttműködését, Ponta kormányfő pedig szintén nem hiányozhatott, akit az érdekelt, nehogy átengedjék a teljes érdemet az ellenzéknek.

A gyermeknevelési pótlék eddigi méretét (42 lej) tekintve, az összeg megkétszerezése nem nagyon érdemelne vitát. De ami elkerüli a figyelmet, az az egységes jelleg. A szegény, a közepesen eleresztett, a módos családok, hogy az igazán gazdagokat ne is említsük, pontosan ugyanazt az összeget kapják. Az állam költségvetéséből egy fix 84 lejes összeget fognak átutalni

olyan embereknek, akiknek nincs rá szükségük.

Feltételezhetjük, hogy azok a családok, ahol a havi összjövedelem meghaladja az 5.000 lejt, nem tudtak mit kezdeni az eddig kapott 42 lejjel és ennek kétszerese sem változtatja meg életmódjukat. Egy pontos statisztika bizonyára sokkal meggyőzőbb lenne, de nehéz ilyet készíteni, hiszen az Országos Statisztikai Intézet (INS) adatai nem családokra, hanem személyekre vonatkoznak. De azért könnyű belátni, hogy – legalábbis a nagyvárosokban – az emberek egyre szélesebb kategóriája áll közelebb a felső küszöbértékhez.

Ebből egyszerű következtetés adódik, melyet a bal-, vagy jobboldali politikusok kitartóan kerültek: vannak olyanok, akiknek sokkal nagyobb szükségük lenne erre a pótlékra, mint másoknak. A szegény családoknak, vagy az (egyre nagyobb számú) egyedülálló anyáknak tényleg szükségük lenne valódi, nem csak szimbolikus támogatásra. Következésképpen pontosan ugyanakkora összegből (ami a költségvetést illeti) el lehetne érni, hogy az emberek valóban érezzék a pótlék előnyeit.

A mostani hallgatás ellenére a témának azért van múltja. A Boc-kormány pontosan öt éve a családi jövedelmek szerint differenciált pótlékokat javasolt. Óriási kudarc volt. A Boc-kormány még saját pártja támogatását sem tudta megszerezni. Nem könnyű megérteni az akkori ellenséges reakció mozgatórugóit. De néhány hipotézist felvethetünk. Már önmagában is problematikus a jövedelmek kategóriákra osztása. A jövedelemhatárok megállapítása a legnehezebb, ha az ember el akarja kerülni az önkényesség látszatát. Egy erős gazdasági sokkoknak kitett, nagy torzulásoktól szenvedő és egy átalakulási folyamat kellős közepén álló társadalomban a jövedelemhatárok méltánytalan adókivetési eszközökké váltak. Márpedig pont akkor, amikor a társadalom megismerte az egységes adókulcs előnyeit, a jövedelemtől függő pótlék újra visszahozta volna a küszöbök sémáját. De még a nagy jövedelműek sem értettek egyet a lépéssel, hiszen szerintük

a gyermeknevelési pótlék jog, nem támogatás.

Így aztán senki sem volt hajlandó lemondani a jogairól.

Az a gondolat, hogy a pótlék jog, a társadalomról alkotott alapvetően szocialista elképzeléssel kapcsolatos, mely szerint minden egyes emberi lénynek, amint világra jön, rendelkeznie kell egy létezését biztosító minimális összeggel. De mivel a társadalmi vagyon ezt nem teszi lehetővé, az állam szimbolikusan egy egyetemes pótlékot nyújt. Következésképpen, mivel jogról van szó, egy olyan pénzösszegről, mely egy új ember megjelenését igazolja, a gyermeknevelési pótlékot nem lehet differenciálni, hiszen az emberek egyenlők.

Az érvelés, elméletileg, érvényes. De a társadalmi gyakorlatban a gyermeknevelési pótlék egyre inkább egy rászoruló családoknak nyújtott állami támogatás funkcióját vette át, és ezért a kérdést eltérően kellene kezelni. Az egyetemes pótlékot meg lehetne tartani szimbolikus szinten, ehhez pedig különböző méretű összegeket lehetne hozzáadni, a család tényleges igényeitől függően. Ez a megoldás mindkét nézőpontnak megfelelne.

Ma lényegében egy méltánytalan gyakorlatnak vagyunk a tanúi, mely a pótlék növekedésével (a kezdeményezők szerint el kell majd érnie a 200 lejt) egyre méltánytalanabbá fog válni, hiszen az állam olyan családoknak nyújt majd támogatást, melyek nem szorulnak rá, a támogatásra rendkívül rászorulók rovására. A törvényhozónak mindenekelőtt el kellene döntenie, hogy az emberi lénynek nyújtott szimbolikus pótlékról, vagy a szociális segély egyik célzott formájáról van szó. Ezt követően már minden megy magától.