Nemrég ünnepelték a Nemzetközi Könyvnapot. Kiváló alkalom volt, hogy sokan sok banális dolgot mondjanak a kultúráról, és még egy értelmetlen happeningre is sor kerüljön, mint amilyen a Parlament épülete körüli élőlánc volt.

Mindezeknek nincs semmi értelmük és hasznuk. Akkor lenne értelme egy könyvvel a kézben tüntetőleg felvonulni, ha hivatalosan tilos lenne olvasni, mint Ray Bradbury regényében, a Fahrenheit 451-ben. Vagy ha a könyvolvasókat legalább általános megvetés sújtaná, megkergetnék, vagy romlott paradicsomokkal bombáznák őket az utcákon. Akkor lenne értelme nyilvánosan tüntetni egy könyvvel: az ember meggyőződéseit hirdeti, és igyekszik visszaszerezni helyét a társadalomban. Jelen körülmények között azonban ez tárgytalan tüntetésnek tűnik.

Másodsorban nem minden könyv jó. Egyesek kimondottan szörnyűek, mások pedig feleslegesek. Nem állhatunk ki válogatás nélkül a „könyv” mellett, mintha minden könyv üdvözlendő, mintha bármilyen fajta olvasás jó és hasznos lenne. Itt indokolatlan csúsztatásról van szó: a „minden embernek megvan a maga szerepe a Földön” elvből kiindulva

„a maga módján minden könyv hasznos” lesz.

Ha ez így lenne, akkor értelmetlen lenne a nézetkülönbség és vita, mert minden gondolat és kijelentés egyformán igaz és egyenlő módon hasznos volna.

A könyvvel való tüntetésnek lenne mégis némi értelme, ha a könyvtárak digitalizálása, vagy az Amazon Kindle készüléke ellen tiltakoznánk. Ez olyan lenne, mintha ezt mondanánk: Parancsoljunk megálljt a digitális könyveknek! Vissza a papíralapú könyvhöz. Lenne értelme, bár nem lenne teljesen jogos, hiszen a digitalizálásnak megvannak a maga óriási előnyei is.

Úgy tűnik, rosszul értelmezik az olvasás válságát. Nem az a fontos, hogy az emberek kevés könyvet vásárolnak, és még kevesebbet olvasnak el, hanem az, hogy a saját életükben nem biztosítanak elég fontos helyet a komoly reflexiónak és párbeszédnek, nem elég kíváncsiak és kitartóak abban, hogy válaszokat találjanak a kérdéseikre, nem hajlandók egy tisztán szellemi, anyagi hasznot nem hozó erőfeszítést tenni. Ha ezeket meg lehetne tenni peripatetikus akadémiákban, párbeszéd útján, vagy nyilvános konferenciákon (melyek, szerencsére, még léteznek), akkor könyvekre nem is lenne szükség, csak a beavatottaknak, emlékezetrendezési módszerként.

Az olvasás önmagában semmit sem jelent

és nincs is értelme elítélnünk azokat, akik nem olvasnak (bár nagyon is hasznos beszélgetések részesei lehetnek), mintha a válogatás nélkül bármit elolvasók felettük állnának.

Sajnos ezek az UNESCO által ihletett/előírt megnyilvánulások egyfajta fétissé váltak. De a fétis szerepű könyv nem a kultúra formája, hanem egy kultúrahiány meddő invokációja. Végül több mint nyilvánvaló, hogy az UNESCO által kezdeményezett világias ünnep átültetése sem történt meg rendesen, hiszen a szervezet kezdeményezése főleg a volt gyarmati országokra vonatkozik és az „analfabetizmus és szegénység elleni harc” a célja. Ez a program azon a felvilágosodás kori gondolaton alapul, hogy az emberek akkor fognak egyenlővé válni, amikor mindnyájan hozzáférhetnek a kultúra „fényéhez”. Lenne mit beszélni ennek a gondolatnak az elkerülhetetlen utópisztikus jellegéről is, de lényegét tekintve a kultúra terjesztése bármikor üdvözlendő dolog. Nálunk viszont a Parlament Palotája körül szervezett, a könyveket előtérbe toló

giccses megnyilvánulás nem egyéb abszurd koreográfiánál.

A könyvekre és az oktatásra visszatérve, világunk igazi válsága – mely főleg abban látszik, hogy képtelenek vagyunk egy rendes könyvészetet és iskolai törzsanyagot összeállítani – az, hogy már nem tudjuk, mit kellene elolvasnunk és elsősorban az, hogy nem tudjuk, mit kellene a gyermekeinknek ajánlanunk.