A korrupció szörnyeket szül, az ellene folytatott harc pedig reakciókat (szörnyűségeseket is). De az a dolgok rendje, hogy így legyen, ne fordítva.

Következésképpen Victor Pontától Traian Băsescuig és Kelemen Hunorig, de a nevesincs PSD-s parlamenti képviselőtől a PNL-sig, RMDSZ-esig, PC-sig, UNPR-sig és a felpumpált Parlamentünkben opportunistaként kóválygó néhány függetlenig – sokan ezek közül profil nélküli alakok, akik csak a sunnyogva gyalázzák a DNA-t – nem igazán lehetett másra számítani, mint zsigeri reakciókra. Azzal egyet tudok érteni, hogy Traian Băsescu, tekintettel az igazságszolgáltatás megreformálásában játszott szerepére, elszakadhatott volna ettől a seregtől, ha másért nem, az öröksége védelmében. De rendkívüli elkötelezettséggel sikerült elpuskáznia, nemcsak a rajtot, hanem az egész alkalmat.

Ma mindezek penészként virágzó koalíciót alkotnak, ugyanolyan pártokon átívelő módon, ahogy az a közpénzből zajló, az államot térdre kényszerítő ügyletekben zajlott.

A korrupcióellenes offenzíva gyakorlatilag olyanoknak mutatta őket a választók fele, amilyenek valójában, és nem olyanoknak, ahogyan a természetes ravaszságuk vagy cinikus tanácsadóik nyomására a közéletben pózoltak az utóbbi 25 évben.

A mostani reakcióikból láthatjuk, hogy az ország iránti aggodalmuk, a törvény tisztelete és alkalmazása, a közvetlenül ezután következő nemzedékek iránti felelősség egyetlen pillanatig sem lépett feljebb a sötét ügyletekkel kapcsolatos igyekezet földszintjénél. Pedig e téren igazi felhőkarcolókkal volt dolgunk.

Egy másik közös nevező az a prózai ügyesség volt, mellyel a DNA-vizsgálatokat egymás kinyírására használták.

De itt árnyaltabb a kép.

Csak néha-néha nyírták ki egymást, gyakorlatilag csak az izzó kampányidőszakokban. Különben folyamatosan együtt okoztak véraláfutásokat az állami költségvetésnek. És nem feltétlenül arról van szó, hogy – különféle kombinációkban – oly sokszor kormányoztak együtt. A politikai erőket a választási eredmények a sokkal fejlettebb demokráciákban is gyakran kényszerítik ilyesmire. Romániában az alapgond azzal kapcsolatos, hogy a társbérleti kormányzás idején

Együtt loptak szívesen és serényen,

miközben a kórt néha az ellenzéki játék mímelésével súlyosbították.

Most a korrupció elleni harc kiterjedtsége, melyet a példátlan erőfeszítést kifejtő intézmények megerősítése segített elő, rávilágít e megállapodások groteszk jellegére. Azokra a pártokon átívelő barátságokra, melyek 25 éven keresztül védtelenül hagyták a polgárt a társadalmi, politikai és gazdasági viszontagságokkal szemben. Némiképp várható volt, hogy szintén Együtt fognak hevesen reagálni mindazokkal szemben, akik próbára teszik a status quo-t.

Annak ellenére, hogy ebben az időszakban úgy tűnik, Pontától Băsescuig és Hunorig (így! – a szerk.) mind csak azért bújtak elő a barlangból, hogy megvédjék a rokonságukat, sameszeiket, akik esetleg beszélhetnének, illetve a politikai vagy üzleti barátaikat, nagyon valószínű, hogy az említettek valójában az éppen körvonalazódó paradigmaváltást vették célba.

Tekintettel arra, hogy az érdekek pártokon átívelő logika szerint működtek, nehezen hihető, hogy a korrupció elleni harcot proletár dühvel megbélyegző politikai vezetők ne látnának némileg mélyebbre. És ez paradigmaváltás-ügy nem olyan, mely a magasröptű fogalmak körébe, a holmi megvesztegethető csinovnyikok által beláthatatlan kanti filozófiákba tartozna. Nem, a „paradigma” kifejezés látszólagos bonyolultsága és a kérdéses kifejezésnek a változás gondolatával történő összekapcsolásának szimbolikus-alapvető töltete ellenére, ők egy bizonyos dolgot tökéletesen értenek: az ország fejlődik, és tényleg képtelenek leszünk egymás nélkül folytatni.

Márpedig ez fájdalmas, és pánikot kelt, mert magányossá és fegyvertelenné teszi őket a jogállam, a versenygazdaság „fenevadakkal” teli „dzsungelében”.

Igaz, első látásra mindegyik csak akkor reagál vérszomjasan, amikor egy-egy munka- vagy párttársa kerül az ügyészek satujába.

De ugyanakkor mindnyájan általánosítanak.

Az anyukát, a sógort siratják, de az Igazságszolgáltatást vádolják (Ponta); majd belehalnak az Elena Udrea iránti aggodalomba, de a DNA-t, a Legfelsőbb Bíróságot, a SRI-t, a Számvevőszéket, és általában véve az előzetes letartóztatások „hisztériáját” csépelik (Băsescu); már aludni sem tudnak olyan magánemberek iránti aggodalmukban, mint Borbély László, vagy Markó Attila, de vitriolt öntenek a rendőrállam arcába (Hunor) (így! – a szerk.).

Az általánosítás nem véletlen. Naivak lennénk, ha ezt hinnénk.

Mindezeket azért teszik, mert érzik, hogy a szél most már az arcukba fúj, vége van a jó kis hátszeleknek.

És azért is, mert

egy seggberúgás ma nem egy újabb lépést jelent előre, hanem csak egy seggberúgást.

Márpedig ők érzékenyek. És szüntelenül erre gondolnak.