A politika nem létezhet ellenségek nélkül. Ha egy adott pillanatban eltűnik egy ellenség, vagy kiiktatják, a politikusok és az egész propagandisztikus siserahad azonnal keresnek vagy kitalálnak egy másikat. Ellenség hiányában a politikai folyamatok elakadnak, a politikai konstrukciók pedig gyakran szétesnek. De nemcsak a politikai, a társadalmi szférában is „van igény ellenségre”.

Vamik Volkan, a kollektív erőszakosság tanulmányozására szakosodott török származású amerikai pszichiáter azt állítja, az embereknek szükségük van ellenségre,

és ez szorosan összefügg az önmeghatározással, valamint az etnikai-nemzeti identitással.

Az idegenekkel általában, illetve kimondottan az ellenséggel, mint társadalmi képzettel szembeni ellenségesség az egocentrikus és etnocentrikus felfogásaink bioproduktuma.

A gyermekek már nagyon korán, nyolc hónapos koruktól kezdve kerülik a vizuális kapcsolatfelvételt az idegen személyekkel, mert minden idegen szorongást okoz. A gyermekekben született hajlam van arra, hogy a tárgyakat és a személyeket két fix kategóriára osszák: ismertek – tehát „jók”, és ismeretlenek – tehát potenciálisan „veszélyesek”. Volkan szerint ez az alapja a veszélyről és az „ellenségről” kialakított első érzéseknek. A gyermekek csak 36 hónapos korukban értik meg, hogy egy tárgynak, vagy személynek ambivalens vonásai vannak – jó is, rossz is lehet. Ezek a korai, az idegenekkel szembeni szorongást okozó reflexek képezik a későbbi antagonisztikus társadalmi viselkedések alapját [Volkan, 1988].

Az ellenség feláldozása a közjó érdekében

Tekintettel arra, hogy egy „ellenség” létezése szinte elengedhetetlen a pszichológiai kiteljesedéshez és egy közösség jó társadalmi működéséhez, természetes volt felfedezni a különféle ókori, de jelenkori társadalmakban is egy sor olyan hagyományt, melyek egy szimbolikus „ellenség” kijelölésére szolgáltak, akit aztán az agresszív energiák felszabadítására és a csoportkohézió növelésére használtak fel.

Athénban, például, úgynevezett farmakoszokat tartottak, akiket természeti csapások, vagy társadalmi feszültségek esetén feláldoztak. A farmakoszt végigvitték a város utcáin, lehetőséget adva a lakosoknak arra, hogy kitöltsék rajta minden felgyülemlett frusztrációjukat és gyűlöletüket, gyalázva és ütlegelve őt. Ezt követte a farmakosz feláldozásának ceremóniája, melynek nyomán a közönség jelképesen megtisztult, ezzel elérve a polgárok lecsillapodását és növelve kohéziójukat. Ebből következik a görög „farmakon” szó jelentése, mely (mennyiségtől függően) mérget és ellenszert, betegséget és gyógyírt is jelentett [Савельев, 2004, 143 o.].

A rómaiak hasonlóképpen minden év március 14-én kikergették a városból és megvesszőzték a Mamurius Veturius-nak nevezett, bundába öltöztetett embert, aki a „régmúltat” és az előző év rossz dolgait, valamint a városiak bajait jelképezte[1]. Ne feledkezzünk meg a spártaiak hagyományairól sem, akik a szomszédságukban élő helóták (társadalmilag alacsonyabb rendű és jogokkal nem rendelkező személyek) ellen rendszeresen szerveztek kisebb hadjáratokat, gyakorlásképpen, de azért is, hogy az erőszak révén megszabaduljanak a felhalmozódott frusztrációktól és agresszivitástól. A görögökéhez és a rómaiakéhoz hasonló hagyományokat találunk egyes indiai őslakos törzseknél, csakhogy ebben az esetben létezik egy kaszt, melynek tagjait külön arra tartanak, hogy később feláldozzák őket. Meria a nevük és bizonyos ünnepek alkalmával oszlophoz kötözik és megkínozzák őket; úgy gondolják, hogy minél nagyobb fájdalmak érik az áldozatot és minél hangosabban jajgat, annál nagyobb szerencse éri majd a törzset [Шапошникова, 1968].

A középkori Japánban sokáig a burakumin kaszthoz tartozókat használták a társadalomban felhalmozódott frusztrációk levezetésére. Az ehhez a kaszthoz tartozók a legszegényebb külvárosok lakói voltak, ahol úgy éltek, mint holmi gettókban, csak megalázónak tekintett munkákat végezhettek, őket is tisztátalanoknak tartották és csak endogám házasságokat engedélyeztek nekik, nehogy „beszennyezzék” a társadalom többi részét; „kegare”-ként, vagyis „becstelenekként” bélyegezve meg őket [2].

Az ókori zsidóknál, mint ahogy más népeknél is, a „megtisztító áldozatot” egy állaton hajtották végre, a zsidók esetében egy bakon, ebből származik a „bűnbak” kifejezés is. James Frazer angol etnológus, miután áttekintette a bolygó különböző népességeinek vallási hagyományait, rámutatott arra, hogy az őslakos kultúrák nagy többségében, minden kontinensen létezik egy áldozathozatali hagyomány, mint a „bűnbak” esetében. Mindenféle jelképeket alkotnak, melyek a gonoszt testesítik meg és bizonyos állattal, vagy akár emberekkel is azonosítják, melyeket/akiket aztán kikergetnek a társadalomból, feláldoznak, vagy egyszerűen lemészárolnak, hogy a többieket megszabadítsák a „démon átkától”. A rítusnak tehát számos módszere van, de a funkcionális cél ugyanaz – a bajok miatti felelősség áthárítása egy képzelt vagy valódi ellenségre (gyakran valamilyen gonosz szellemre) [Фрэзер, 1983, p. 526-549].

A „bűnbak”, a frusztrációk felszabadításának eszköze

Egyes szerzők azt állítják, hogy az „ellenség” megnevezésének vágya bizonyos pszichoanalitikus jellegű, fontos archetipikus jellegű árnyalatokat is tartalmaz, mert az ellenség” a „saját” csoportunk negatív vonásainak koncentrátumát képviseli, olyan vonásokét, melyektől „mi” úgy szabadulunk meg, hogy átvetítjük azokat az ellenségre, az „ellenség” személyében hiperbolizálva azokat. Egy félig ember vagy embertelen „ellenséghez” képest „mi” tisztábbaknak, emberibbnek, rossz szokásoktól és negatív vonásoktól mentesebbnek tűnünk [Фрэзер, 1983, p. 526-549]. Más szóval, egy társadalom azért keres ellenséget, hogy a saját társadalma legnegatívabb vonásaival ruházhassa fel.

Mihai Coman román antropológus egyik munkájában éppen egy ilyenfajta, archetipiko–mitikus, az „idegennel” szembeni erőszakossággal végrehajtott megtisztuláson keresztül vizsgál egy sor mélységesen erőszakos, a középkori Európára jellemző gyakorlatot. Coman Natalie Zemon Davis kanadai történész kutatásaira hivatkozik, aki az őt ismertté tevő egyik tanulmányában feltérképezi a középkori világ erőszakos tetteinek az úgynevezett „erőszakrítusokon” keresztüli eszkalálódását. A XVI. századi Franciaországban a vallási konfliktusok számos ilyenfajta rítust eredményeztek, melyek célja a közösségnek a szembenállók emberi mivoltuktól való megfosztásán, meggyalázásán, bestiális ütlegelésén és meggyilkolásán keresztüli megtisztítása volt. Megnevezték az „ellenségeket”, a társadalom bizonyos tagjait, akiket a (vallási és erkölcsi) szennyezés tényezőiként azonosítottak, a bűntől való megtisztulás pedig ezek megbüntetésével történt. A kezdeti szakaszban az áldozatot megfosztották emberi mivoltától és gúnyt űztek belőle, szimbolikusan kizárták a társadalomból (egy szamárra fordítva felültetve vezették körbe), majd rituálisan megindokolták a közvetlen erőszakot. A mészárlás résztvevői pedig úgy érezték, felmentést kaptak bármilyen vétek alól. Coman szerint, ezek az események azt mutatják, hogy a rítus mélyén ugyanaz a „bűnbakképzési” logika működött [Davis, 1975, 180-181. o., apud Coman, 2008, 282-283. o.].

Az elmúlt évszázadokban nagyon elterjedt „bűnbakképzés” ma is az egyik leghatékonyabb módszere a frusztrációk kollektív felszabadításának. Haitin, például, ahol 2010-ben egymás után iszonyatos földrengés, majd nem kevésbé iszonyatos kolerajárvány tört ki, az emberek frusztrációja és agresszivitása olyan módon szabadult el, amely megdöbbentően emlékeztet a középkori Európában tapasztaltakra – elkezdődött a „boszorkányüldözés”. Az áldozatokat – zömmel a vudu vallás papjait – botokkal és kövekkel támadták meg, majd meglincselték, vagy az utcán élve elégették őket. Őket hibáztatták mindazért a bajért, ami a haitiakat az utóbbi időben érte, főleg azért, mert elkapták a kolerát. A hivatalos adatok szerint 2010 decemberében több mint 40 esetben gyilkolt varázslókat a tömeg [3].

Tehát a „bűnbak” nemcsak metafora, hanem egy konkrét, cinikus és gyakran nagyon véres rítus kifejezése, mely napjainkig fennmaradt; a jelenkori társadalmak régi rítusokat elevenítettek fel, vagy újakat találtak ki, melyekben el lehet játszani egy „ellenség” szimbolikus bántalmazását. A kérdéses praktikák gyakran figyelemre méltó módon alakultak át, a tömeg tudatára gyakorolt hatásuk révén, hagyományból politikai manipulálássá.

Ahhoz, hogy a trükk működjön, a „mi” vs „ők” szembeállítást új kontextusba kellett helyezni: megneveznek egy „idegen”, vagy „ellenséges” csoportot és „minden baj” okozójává nyilvánítják. Politikai téren így dolgozták ki az ellenség megnevezésének és gyártásának stratégiáját.

A képzelt ellenség

Erről a stratégiáról Eric Hobsbawm angol történész írt a Nemzetek és nacionalizmus (Nations and Nationalism Since 1780: programme, myth, reality) című könyvében. Hobsbawm azt állítja, hogy az ellenség kijelölésére és a tömegek mozgósítására az a legegyszerűbb és leghatékonyabb módszer, ha az embereket „mieinkre” és „övéikre”/”ellenségekre”, amolyan „bűnbakokra” osztják, akiket felelőssé tesznek egy adott kormányzat kudarcaiért, és akiket megvádolhatók „minden bizonytalanságért, aggodalomért és irányvesztésért, melyet a ’mieink’ közül oly sokan éreznek”. „De kik azok az ők?”, teszi fel a szónoki kérdést Hobsbawm és ugyancsak ő adja meg rá a választ is: „Természetesen, per defitionem, mindazok, akik nem ’mi’ vagyunk – az idegenek, akik éppen a különbözőségük miatt a – jelenlegi, múltbéli, vagy képzelt – ellenségeink” [Hobsbawm, 1997, 170. o.].

Eric Hoffer amerikai filozófus is megállapítja, hogy a gyűlölet gyakran bizonyos frusztrációk és elégedetlenségek következménye, de nem mindig irányul azok ellen, akik ezeknek a frusztrációknak az okozói: „Amikor valaki elnyom bennünket, gyakran teljesen másvalakit, vagy bizonyos csoportokat kezdünk gyűlölni, melyeknek nincs közük az elnyomásunkhoz. A Sztálin titkosrendőrségétől rettegő oroszok könnyedén estek a ’háborús uszító’ kapitalistákkal szembeni gyűlölet bűnébe; a versailles-i szerződéssel megalázott németek a zsidók kiirtásával álltak bosszút; a búrok által elnyomott zuluk a hinduk lekaszabolásával fejezték ki gyűlöletüket; az Egyesült Államok déli részén élő, a gazdagok által kizsákmányolt szegény fehérek feketék lincselésével szabadultak meg frusztrációiktól” [Хоффер, 1951/2001, 68, p. 112].

Ruandában a tutszi etnikum ellen szervezett genocídiumot az állam vezetőségi szintjéről sugalmazták, többek között azért, hogy a tutszi etnikumúakat tartsák minden meglévő társadalmi-politikai gond okozóinak. Az utólagos bírósági tanúvallomások során az egyik miniszter, egy hutu nő egyértelművé tette a kitervelt tisztogatások okát:

„A tutszik eltűnésével megoldódnak Ruanda gondjai.”

A Ruandában amúgy is létező identitárius gyűlöleten túlmenően az ilyenfajta motivációk erősebb „indokolást” nyújtottak a mészárlásokhoz.

Válságos helyzetekben vagy társadalmi lázadás esetén a polgárok bosszúvágya a vezetőket rákényszeríti arra, hogy megnevezzenek egy konkrét „bűnöst”, aki felé az emberek dühe irányulhat. A csernobili atomerőmű 1986-os katasztrófája nyomán, amikor radioaktív anyag került a levegőbe, szintén keresni kezdték a bűnöst, akit azonnal meg is találtak az erőmű „bűnbakká” változtatott igazgatója személyében, aki felé aztán a több millió ember dühét irányíthatták [Почепцов, 2002b, p. 264].

Hasonlóan jártak el az olasz L’Aquila városban 2009. április 6-án bekövetkezett földrengés alkalmával, amikor megsemmisült a térség történelmi épületeinek többsége, és több mint háromszázan meghaltak, több tízezren pedig hajléktalanokká váltak. Az olasz hatóságok nem átallottak megnevezni egy „bűnöst” ezért a katasztrófáért – egy hat olasz szeizmológusból és egy tisztviselőből álló csoportot, akiket aztán elítéltek, mert nem jelezték előre a földrengést és nem tettek előzetes lépéseket a polgárok kitelepítése érdekében [4].

Semmi sincs véletlenül

Az emberek késztetése arra, hogy mindenféle tragikus események, válságok és kataklizmák esetében megkeressék a bűnöst, az Összeesküvés-elmélet (vagy elméletek) tartósságát is magyarázza. Viszonylag nagy számú emberben jelenik meg és marad meg tartósan az a meggyőződés, hogy a környezetükben bekövetkező jelentős eseményeket „kiválasztott” emberek (szabadkőművesek, bankárok, zsidók vagy akár földönkívüliek) válogatott, okkult és ártó szándékú csoportja terveli ki, akik „élet és halál urai”. Ők a főbűnösök a különféle véres konfliktusokért, éhínségért, szegénységért, ragályokért, vagy akár az emberiségre a különböző kontinenseken lecsapó természeti katasztrófákért is. A „kiválasztottak” rejtett célja a társadalom csoportérdekeknek való alávetése lenne, ehhez pedig képesek bevetni a legcinikusabb praktikákat, melyek „irányított káoszt” okoznak; tehát ezeknek az „összeesküvő csoportoknak” a hiányában a Föld sokkal jobb lenne és az egész emberiséget el tudná látni. Az összeesküvés-elméletek általában a politikai és gazdasági válságok idején válnak népszerűvé, amikor a felhalmozódott általános frusztrációt rá kell zúdítani egy „bűnösre”. A politikusok mindig is értettek hozzá, miként aknázzák ki ügyesen ezeket a társadalmi fóbiákat és előítéleteket.

Egy „bűnös” felmutatása a társadalmi-politikai valóság része, állítja Georgi Pocsepcov ukrán politikai kommunikációs szakértő [Почепцов, 2002a, p. 442]. Úgy véli, a tömegekkel történő kommunikációban teljes mértékben szükség van a „jó” és a „rossz” megszemélyesítésére, mert különben érzéketlenné válnak egy absztrakt jóval, vagy egy absztrakt rosszal szemben. Pocsepcov újra rávilágít az emberi társadalmon belül az „ellenség” megnevezésére irányuló hajlam archaikus hátterére: „A barát/ellenség szembenállás annyira archaikus jellegű, hogy az genetikai szinten rögzült. Ezért a politikusok még akkor is képesek aktiválni, amikor megfelelően biztosítottak az életfeltételek. A Parlament az Elnök opponensévé válik, a pártok jobbra-balra osztogatják az ellenség címkét. Ez nem okoz a lakosságban elutasítást, mert éppen az ellenség megléte teszi vonzóbbá és érthetőbbé a politikát a közvélemény számára.”

Irodalom:

1. The Human Scapegoat in Ancient Rome // Sir James George Frazer. “The Golden Bough”. 1922. http://www.bartleby.com/196/143.html

2. Burakumin // http://en.wikipedia.org/wiki/Burakumin

3. Vânătoare de vrăjitoare în Haiti: Cel puţin 45 de persoane acuzate de vrăjitorie, linşate // http://www.mediafax.ro/externe/vanatoare-de-vrajitoare-in-haiti-cel-pitin-45-de-persoane-acuzate-de-vrajitorie-linsate-7842060

4. Italian court finds seismologists guilty of manslaughter. Six scientists and one official face six years in prison over L’Aquila earthquake // by Nicola Nosengo. Nature. 23 October 2012 / http://www.nature.com/news/italian-court-finds-seismologists-guilty-of-manslaughter-1.11640

5. Coman M. Introducere în antropologia culturală: mitul şi ritul. Iaşi. Polirom. 2008. 360 p.

6. Davis N.Z. Society and Culture in Early Modern France. Stanford University Press. Stanford. 1975.

7. Hobsbawm E. Naţiuni şi naţionalism din 1780 până în prezent: program, mit, realitate. Editura ARC. Chişinău. 1997. 206 p.

8. Volkan V.D. The Need to have Enemies and Allies: From Clinical Practice to International Relationships. Northvale, N. J.: Aronson. 1988. 298 p.

9. Денисов Д.А. Идентификация образа врага в политической коммуникации // Вестник Российского государственного гуманитарного университета. 2009. № 1. С. 113-126.

10. Почепцов Г.Г. Имиджелогия. Киев. Ваклер. 2002. 674 с.

11. Почепцов Г.Г. Психологические войны. Киев. Ваклер. 2002. 528 с.

12. Савельев А.Н. Образ врага: от биологии к политологии // Этнопсихологические проблемы вчера и сегодня: Хрестоматия. Минск. Харвест. 2004. с. 134-197.

13. Фрэзер Д.Д. Золотая ветвь. Москва. 1983.

14. Хоффер Э. Истинноверующий. Мысли о природе массовых движений. Минск. ЕГУ. 1951/2001. 200 с.

15. Шапошникова Л.В. Дороги джунглей. Москва. Мысль. 1968. 296 с.