Mennyire nőgyűlölő a román társadalom?

„A nőt verni kell, tudja ő, miért.” „Jaj annak a családnak, ahol a tyúk énekel, a kakas meg hallgat és dolgozik.” Íme, néhány példa a közgondolkodásban mélyen gyökerező román nőgyűlölet elméleti alátámasztására. Ám a szakértők szerint a román nőkkel szembeni tiszteletlen bánásmódnak más magyarázata van.

A mizoginizmus szó a gyűlöletet jelentő görög miszoszból és a nőnek fordított günéból származik, a mizoginizmus meghatározása ugyanis a férfiak nőkkel szembeni gyűlölete, ellenségessége, vagy lenézése. Természetesen ez a meghatározás manapság, társadalmi szinten elsősorban a szexuális diszkriminációt, azokat a formákat jelöli, melyek által a nőket csak azért veszik semmibe, mert nők. A nőnap közeledtével megpróbáltuk kideríteni, mennyire nőgyűlölő a román társadalom és mennyire mélyen gyökerezik a köztudatban ez a kérdés.

Alfred Bulai szociológus úgy véli, hogy mielőtt a nőgyűlöletről beszélnénk, nem szabad megfeledkezni arról, hogy a román társadalomban erős patriarchális hangsúlyok vannak, tekintette arra, hogy

Romániában még a XX. század végén is középkori típusú társadalmak voltak.

„Dimitrie Gusti iskolája a világháborúk közötti időszakban behatóan tanulmányozta a falvakat és a középkori modellt követő szegényparasztokat. A román társadalom ma sokkal patriarchálisabb, mint a kommunizmus alatt, mert 1990 után egy erősödő vallásosság irányába haladtunk, a szintén patriarchális Ortodox Egyház irányításával, amely szerint nagyon egyértelmű a férfi és nő közötti kapcsolat: a nőnek a férfira kell hallgatnia, pont. De a nőgyűlölet teljesen mást jelent, és nem hiszem, hogy valódi gondjaink lennének a toleranciával, és azt is hiszem, hogy még az Egyház sem képes bennünket fundamentalistákká változtatni”, magyarázza Alfred Bulai szociológus.

Nem rendelkezünk a radikális gesztusok kultúrájával

A románok mindig is „importból, hetedkézből szerzett radikalizmust” tanúsítottak, mondja Bulai, ezért aztán „a nőgyűlölet terén sincs meg bennünk a kellő elszántság, hogy mélységesen nőgyűlölő társadalom legyünk”.

„Nem rendelkezünk a radikális gesztusok kultúrájával és ennek nem feltétlenül az ortodoxiához, a katolicizmushoz vagy másvalamihez van köze, mint inkább a saját kulturális modellünkhöz, mely nem volt radikális típusú. Túlélési kultúránk volt és van, mellyel évszázadokon keresztül boldogulnunk kellett, hol a törökökkel, hol az oroszokkal, hol a magyarokkal szemben… Amikor ilyen kultúrád van, akkor mindig megpróbálsz elsunnyogni a dolgokat. Semmilyen irányú radikalizmus nincs bennünk, ami nem rossz dolog”, teszi hozzá a szociológus.

És ha már a patriarchális kultúráról van szó, egy 2012-es CSOP-felmérés (Vélemény- és Piackutatási Központ – a szerz.) szerint a megkérdezettek 60 százaléka szerint a férfinak kell a családfőnek lennie és pénzt keresnie, a román férfiak 48 százaléka úgy vélekedett, hogy a feleségnek nem kellene gépkocsit vezetnie, csaknem fele (46%) pedig azon a véleményen volt, hogy a nőknek a gyermekek nevelésével kell foglalkozniuk.

Nem létezhet tökéletes egyenlőség

Ami a nemek közti egyenlőséget illeti, Alfred Bulai megjegyzi, hogy ez a gondolat sok szempontból elemezhető, és nem lehet egy tökéletes egyenlőség irányát követni.

„A háború által kiváltott feminista mozgalmak nyomán a nők először azt a jogot nyerték el, hogy felmászhattak a fenébe, az állványzatra és dolgozhattak. Ezt így értelmezték, a tisztelet jeleként, jogként. Ezért kell nagyobb megértéssel kezelnünk a kulturális modellek mechanizmusát. Képzeljenek el egy iszlám társadalmat, mint amilyen a török, ahol egy nagyon fontos bank megnyitójára, ahol arra számítanál, hogy a bank új elnökéről olyan valaki fog beszélni, mint mondjuk az ország elnöke, egy idős hölgy érkezett, a bankelnök anyja. Ami egy nyugati számára mulatságosnak tűnhet, az ottaniaknak nagyon megható volt, hogy az anya érkezett, mert ez a szerep nagy tiszteletnek örvend a kultúrájukban. Mi úgy gondoljuk, hogy tiszteljük a nőket, amikor azt mondjuk, hogy «láss neki és dolgozz!», amit nem igazán tartok tiszteletnek”, mondja Bulai.

A szakértő úgy gondolja, a román társadalom esetében inkább aberráns viselkedésekről beszélhetünk, mint amilyen a hiányos nevelésből, egyes hagyományos értékek megváltozásától való félelemből fakadó családon belüli erőszak, főleg abban a kontextusban, hogy sokkal inkább egy patriarchális kultúráról beszélhetünk – melyre jelenleg még rá is erősítünk –, mint egy, a szó igazi értelmébe vett nőgyűlöletről.

A nő teret hódít, a férfi védekezik

Paula Popoiu etnológus szerint vannak olyan történelmi időszakok, melyeket meg lehet említeni a nőgyűlöletről szóló vitában, mert „míg több mint 50 évvel ezelőtt a nő nem nagyon moccanhatott a férfival szemben”, a dolgok azóta óriási mértékben megváltoztak, még falun is, tekintettel arra, hogy a vidék nagyon megnyílt a város és más európai térségek felé.

„A nők külföldre mennek dolgozni és más gondolatokkal térnek vissza. Az utóbbi időben maga a nő is erősebb, nem feltétlenül a képzettséget, mint inkább a falusitól eltérő térségek felé tanúsított nyitottságot illeti, melyeknek óriási hatásuk van”, szögezi le Popoiu.

Az etnológus megjegyzi, hogy falun még mindig léteznek nagyon tradicionalista kapcsolatok, „de nem tudom, hogy ezeket nőgyűlöletnek lehet-e minősíteni, mert így fejlődött a család, a nő hagyományos szerepe a társadalomban, mely a ház univerzumával kapcsolatos”.

Tekintettel arra, hogy a román társadalom még mindig erősen patriarchális, természetes, hogy a nőt még mindig fakanállal a kezében, házi munkát végezve és a szoknyájába kapaszkodó gyermekekkel látják, de ez főleg egy bizonyos képzettségi szintre jellemző, véli Popoiu. Az etnológus nem feledkezik meg az általa értelmiségi nőgyűlöletnek nevezett jelenségről sem, mely egyfajta enyhén lenéző viselkedésben nyilvánul meg minden olyan nővel szemben, aki megpróbálja meghódítani a férfi terét. „Itt többek között a vezetői tisztségekre utalok, ahol a nők még mindig nehezen jutnak el ugyanolyan szintig, mint a férfiak, holott az ezzel kapcsolatos nyitásról beszélnek. Másrészről nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a nők is keményen dolgoznak, ők is betöltenek vezetői tisztségeket, talán nem mindig ugyanolyan jelentőseket, mint a férfiak, de az biztos, hogy ők is jelen vannak”, mondja Popoiu arról a nőgyűlöletről, mely főleg akkor nyilvánul meg, amikor a nő a mindig is a férfiak által uralt területekre akar betörni.

A nő nem tesz egyebet, mint meghódítja e tér egy részét, a román férfi viselkedése pedig legtöbbször egyfajta védekezési reakció, szögezi le Popoiu. „Eltűnt az a társadalmi rendeződés, melyben a hölgynek nem volt joga iskolába járni, vagy ha mégis, akkor csak zongorázást és házvezetést tanult. Azt hiszem, az oldalbordáink főleg akkor tanúsítanak nőgyűlöletet, amikor sérül a hiúságuk. Bár még mindig olyan férfiak, akik foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz, hogy ők legyenek a családfők és felrobbannak, ha a nőnek magasabb a fizetése, ez a gondolkodás abból a korszakból maradt meg, amikor a férfi volt a vadász, a nő pedig arra várt, hogy megkapja az élelmet”, hangsúlyozza ki az etnológus azt, hogy nehezen változó mentalitások vannak, de ebben az esetben is látható a változás. Az etnológus azonban, személyes példát említve, kihangsúlyozza, hogy egy mélységesen tradicionalista családban létezik a nő iránti tisztelet: „Férjem nagyszülei voltak a hagyományos értékeket valló család példája, melyben a nő odaviszi a férjének az újságot és a papucsot, ez utóbbi pedig a családfő volt, aki a pénzt kereste. Érdekes, hogy amikor fontos döntéseket kellett meghoznia, mindig konzultált a feleségével. Ami a partnerek közötti tiszteletről tanúskodik.”

A franciák nőgyűlölőbbek a románoknál

Paula Popoiu etnológus nem utolsó sorban úgy véli, hogy városon is tapasztalható a közbeszédben olyan szóhasználat, mely a nő férfival szembeni alsóbbrendűségére utal, a külvárosokban, ahol a két világ között, sem nem város, sem nem falu területen megrekedt emberek élnek. „Ha Ferentari-ban végeznék kutatást, ott ez még érvényes lenne. Ha társadalmi-képzettségi és szakmai értelemben magasabb szintre megyek, akkor az ilyenfajta beszéd inkább csak manír. A társadalmunk nem nőgyűlölőbb, mint más, fejlettebb társadalmak. Franciaországban, például, bár nem szeretik ezt észrevenni, ha bensőségesebben megismersz bizonyos családokat (talán Párizsra ez nem érvényes), akkor ott elég mélyen gyökerezett a nőgyűlölet. Mindenesetre az oroszoknál nem vagyunk nőgyűlölőbbek. Az viszont biztos, hogy a nőgyűlölet sohasem fog eltűnni, mert Ádám és Éva óta létezik ez a nemek közötti különbségekből született férfi–nő konfliktus”, szögezi le Popoiu.