Bánság: az osztrák-magyar Ausztrália

Ez egy kevésbé ismert és említett, iskolában nem tanított, a hivatalos ismertetőkben, útikönyvekben és a népszerű irodalomban nem szereplő történelem. Következésképpen, tabutéma.

A régió elhallgatott történelmének része, hogy

a Bánságot Bécs prostituáltjaival, rablóival, gyilkosaival, koldusaival, orvvadászaival

és a törvényekkel hadilábon álló egyéb lakóival telepítették be.

1716-os, Habsburgok általi meghódítása után a birodalom szélén elhelyezkedő Bánság barátságtalan vidék volt. Senki sem jött ide szívesen. A mocsarak fertőzések és betegségek melegágyai voltak. Mária Terézia idejében, aki 1740 és 1780 között Magyarország királynője és Ausztria főhercegnője volt, született egy rendelet, melynek értelmében meg kellett tisztítani a birodalom fővárosát a lecsúszott emberektől. Az „alja népség” számára Temesvárt, a törökök alóli felszabadítása után újjáépülőben lévő várost választották.

A bécsi börtönökben ülő prostituáltakat 1751 és 1767 között Temesvárra küldték. A bécsi koldusokat összeszedték az utcáról, az egészségeseket pedig a Bánságba küldték dolgozni. A rablókat, gyilkosokat, orvvadászokat és a törvényekkel hadilábon álló egyéb személyeket a Bánságba kergették.

A prostituáltak deportálása 1770-ben véget ért, de az elvetemült gonosztevőket a XVIII. század végéig továbbra is ide küldték.

„Ez szomorú fejezete a város történelmének. De nem ok arra, hogy szégyenkezve, elhallgatva elrejtsük, hiszen ezek a deportáltak hozzájárultak Temesvár modern várossá változásához. Még mindig működik az akkor kiépült csatornarendszer egy része; és a régi vár körüli, a lakosok életére veszélyes mocsarak lecsapolása a koldusoknak, vagy a vadorzóknak, vagy éppenséggel az elvetemült gonosztevőknek volt köszönhető, akiket dereglyéken hoztak ide. És ha egyes, kisebb bűnözők összeházasodtak a könnyűvérű hölgyekkel, akkor ettől nem váltak kevésbé hasznosakká egy olyan város felépítésében, melyről ma senki sem mondaná meg, hogy mocsarakra épült”, írja Schatteles Tibor a Temesvári zsidók történelmi perspektívából című könyvében.

Casanova a bécsi prostituáltakról mesélt

Az osztrák birodalmon belüli prostituáltaknak az is volt a szerepe, hogy „segítőkezet” nyújtsanak Bánság benépesítéséhez. Temesváron új életet kezdhettek.

A híres velencei hősszerelmes kalandor Casanova az 1789 és 1798 között írt Memoires (Életem története) című könyvében felidézte a korabeli bécsi és temesvári erkölcsöket.

„Bécsben minden szép volt: nagyon sok pénz és nagy luxus volt. De Vénusz istennő hívei nagyon nagy bajban voltak. Magukat a tisztaság komisszárjainak nevező elvetemült kémek kíméletlen hóhérai voltak minden szép lánynak; a minden erény birtokában lévő császárnő toleranciáéval nem rendelkezett, amikor egy férfi és egy nő közötti törvénytelen szerelemről volt szó. Házasodjanak össze, ha élvezni akarják ezt az örömet, és vesszenek mindazok, akik ezt pénzért szeretnék megszerezni, azokat a szerencsétleneket pedig, akik abból akarnak élni, amit a bájaikért kapnak, Temesvárra („Temisvar”) kell küldeni”, írta a Schatteles Tibor által idézett Casanova.

Bécsben börtönbe küldött züllött nők

Hivatalos dokumentumok is igazolják Casanova szavait. Ezek között van Joseph Schrank orvos beszámolója a Die Prostitution in Wien in historischer, administrativer und hygienischer Beziehung (A bécsi prostitúció történelmi, közigazgatási és higiéniai szempontból) című könyvben. Ebben a dolgozatban fontos információkat találhatók a prostituáltak és más nemkívánatos személyek, például koldusok Temesvárra és a Bánságba deportálásáról, akiket hajókon szállítottak oda a Dunán.

„A Temesvárra deportálásra kijelölt személyek Bécsben börtönben ülő züllött nők voltak, bizonyos alakok, akiket a Bánság benépesítésére szántak, illetve közmunkára (kényszermunkára) ítélt férfiak… A bécsi koldusokat összeszedték az utcákról és közülük sokakat, a javíthatatlan, de robusztus és erős személyeket áthelyezték a Bánságba… Temesvárt internáló helyként használták”, írta 1886-ban Joseph Schrank. Ez az idézet megtalálható a Temesvári zsidók történelmi perspektívában című könyvben is.

Az úgynevezett „Wasserschubler”-ek 1750-től kezdték járni az útjukat. A züllött nőket 1751 és 1769 között küldték Temesvárra, a Bánságba.

A gyilkosokat, a tolvajokat és a többi bűnözőt árokásásra, csatornák építésére és különféle közmunkák elvégzésére hozták Temesvárra. „Szükség volt rájuk a közmunkáknál, mint amilyenek a csatornák kiépítése, a város feletti birodalmi hatalom megszilárdításához. A kényszermunkára ítéltek állandó szereplői voltak a mindennapoknak”, mondja Schatteles Tibor.

„Korán reggel az utcámban visszhangzó lánccsörgés ébresztett fel. Az árokásásra ítélt rabok voltak, akik kettesével összeláncolva mentek dolgozni”, idéz Schatteles egy Ignaz von Born (1742–1791) által küldött levélből.

Az AEÁ-ban és Ausztráliában nem tabutéma

A fejlett és demokratikus társadalmakban már nem tartják szükségesnek elfelejteni egy közösség történelmének kellemetlen aspektusait. Ausztráliában, az Egyesült Államokban vagy Kanadában a téma már nem tabu és már nem is hagyják tanulmányozatlanul. Végső soron minden gyarmatosító hatalom hasonlóan cselekedett. A birodalmi Ausztria sem volt kivétel.

Jan Bassett úgy becsüli, hogy a britek 1788 és 1868 között 161.700 rabot (ebből 25.000 nő volt) szállítottak a New South Wales-i, Van Diemen-i (Taszmánia) és a nyugat-ausztráliai gyarmatokra, nagy részük visszaeső lévén.