Kicsivel több mint két évvel ezelőtt, első MagyaRomániás cikkemben írtam a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületének visszaszolgáltatásáról. Az elsőfokú bíróság (Buzău) határozata szerint a visszaszolgáltatási bizottság három tagját három év börtönre ítélték (Silviu CLIM – felfüggesztett; MARKÓ Attila és MAROSÁN Tamás – végrehajtandó), az épületet újraállamosítják, a Sepsiszentgyörgy megyei jogú város által a Református Egyházközségnek fizetett bérleti díjat pedig elkobozták.

E bírói határozatot elemezve a következő kérdésre kívántam választ találni:

Tekintettel a 13020-as akta árnyalataira, a bíró minden kétséget kizáróan dönthetett-e a bizottsági tagok elítélése és az ingatlan állami tulajdonba helyezése mellett? [i]

Akkor az alábbi következtetésre jutottam: inkább azt mondanám, hogy NEM… (ITT elolvasható az érvelés), de úgy gondoltam, megvárom a Ploieşti-i Táblabíróság döntését a vádlottak fellebbezéséről.

Íme, két év után, 2014. november 26-án a Bíróság jogerősen eldöntötte a Mikó-ügyet, méghozzá a következőképpen:

– az ítéletet fenntartotta, de azt MARKÓ és MAROSÁN esetében is felfüggesztettre módosította (5 éves próbaidővel) [ii]

– törölte a Református Egyházközség által kapott, több mint egymillió lejt kitevő bérleti díjak elkobozását;

– megerősítette az elsőfokú ítélet többi rendelkezését és ezáltal a Mikó Kollégium épülete az állam tulajdonába került.

Természetesen az egész „magyar világ” fel volt háborodva és „Igazságtalanság!”-ot kiáltott. Nem tagadom, engem is meglepett az ítélet megerősítése, de a kommentálással inkább megvártam a döntés megindoklását. Mindenesetre az ítélet enyhítése pozitív tény, melyről eléggé megfeledkezett a bírókat „démonizálni” hajlamos magyar sajtó. Itt kell kihangsúlyozni, hogy az Egyházkerületet jóhiszeműnek minősítették, ezért törölték el a bérleti díjak elkobozását, a börtönbüntetés letöltését pedig felfüggesztették (vagyis enyhítették), mert minden fellebbezést a vádlottak javára ítéltek meg (63. o.), és hogy a büntetés a bizottság mindhárom tagja esetében egyforma legyen, tekintettel arra, hogy „ugyanolyan jogállásuk és feladataik voltak” (64. o.). [iii]

Megismétlem az elemzés helyes kérdésfeltevését: mivel büntetőügyről és nem polgári ügyről beszélünk, sokkal inkább a következő kérdésre kellene válaszolni: „A bizottság tagjai törvényesen, vagy visszaélő módon javasolták az épület visszaszolgáltatását?”, és kevésbé arra, hogy „Ki az épület jogos tulajdonosa?”, nem tagadva ez utóbbi aspektus fontosságát sem.

Bár a táblabíróság

már nem vitatja nyíltan a bizottság kompetenciáját,

ahogy azt az elsőfokú bíróság tette, mégis ugyanazt az eljárásjogi hibát rója fel: a bizottság állítólag nem tartotta be a 83/1999-es SKH (sürgősségi kormányhatározat) 3. cikkelyének (2) bekezdését: „A ténymegállapító jegyzőkönyveket csak a Helyi Közigazgatási Főosztály megerősítő határozatának megszerzése után lehet összeállítani.”

Valójában a bizottság kapott egy átiratot a Közigazgatási Minisztériumtól (MAP), mely megerősítette az ingatlan jogi helyzetét, de ugyanakkor a minisztérium azt javasolta, az ügyet terjesszék egy másik bizottság elé, a 10/2001-es törvény értelmében.

Minthogy a „Markó-bizottság” egyértelműen illetékes volt a Mikó-ügyben (erre egy kormányhatározat hatalmazta fel, és ezt maga a Ploieşti-i Táblabíróság is megerősítette), ezek után teljesen indokolatlannak tartom a bíróság szemrehányását, miszerint a vádlottak nem vették figyelembe a MAP ajánlását – melyből, amúgy, teljesen hiányzott bármiféle érvelés. [iv]

A bizottságra nézve sokkal terhelőbb aspektus következik már az első bíróság megjegyzéséből is: „bár a vádlottak elmondták, hogy […] a két dokumentumon kívül (egy érvénytelen 1990-es telekkönyvi kivonat-másolatról és a román nyelvre le nem fordított telekkönyv másolatáról van szó – a szerz.) […] további dokumentumokat is benyújtottak, […] ezeket nem lehet figyelembe venni […], mert nincs semmilyen jegyzőkönyv […] és a ténymegállapító jegyzőkönyv sem utal ezekre.” (6. o.)

Ahogy az várható volt, a táblabíróság elfogadta ezt a kifogást: „A vádlottak egy szolgálati hatáskörükbe tartozó másik iratot is hibásan állítottak ki, nevezetesen

érvénytelen iratok alapján állapították meg a volt tulajdonos kilétét.”

A vádlottak nem tudták bizonyítékokkal alátámasztani azt az állításukat, hogy voltak más bizonyító iratok is, melyeket visszaszolgáltattak az igénylőnek. Valójában a bizottságnak ez a súlyos mulasztása tette lehetővé mindkét bíróság számára, hogy elítélő határozataikat egy hiányosnak feltételezett visszaszolgáltatási aktára alapozzák. Másképp mondva, a három személyt nem azért ítélték el, mert esetleg egy jogosulatlan személynek szolgáltatták vissza az épületet, hanem azért, mert a visszaszolgáltatást hiányos dokumentáció alapján rendelték el.

Sőt, a bíróság azt állítja, hogy a benyújtott iratok egy másik tulajdonost jelöltek meg (a kollégiumot és nem az egyházat), miközben már az 1948-as 176. sz. Rendelet címéből és tartalmából is nagyon világosan kiderül, hogy az államosítás a javakra (és nem oktatási intézményekre) vonatkozik, és hogy a mellékelt táblázatban az iskolák megnevezése mellett nem szerepelhet más, mint az ingatlan tulajdonosa: A ref. egyh. sepsiszentgyörgyi református fiúgimnázium.

Más szóval, az államosítás pillanatában a Református Egyház volt úgy az épület tulajdonosa, mint ahogy az iskola fenntartója is.

Eljárásügyi síkon az elsőfokú büntetőbíróságnak is van egy olyan végzése, melyben az előzetes ügyet (a tulajdonjog megállapítását) a Református Egyházközség javára eldöntöttnek tekintették, annak alapján, hogy „egy polgári ügyi ítéletnek a megfontolások is integráns részét képezik”.

Márpedig a Brassói Táblabíróság (FB) Döntésének megfontolási részében (4. o.) a következőket olvashatjuk: „A perképességet az ingatlan volt tulajdonosi és nem altulajdonosi minősége indokolja.” [v]

Az, hogy a buzăui elsőfokú bíróság „meggondolta magát” és felülvizsgálta a tulajdonjog kérdését, nyilvánvalóan törvénytelen és alaptalan, mert bizonyos végzéssel már eldöntött ügyek bármiféle módosítása csak azok megtámadásával történhet, amire nem került sor – ezáltal a bíró megsértette a büntetőeljárási törvénykönyv 344. cikkelyét. Különben is a végzéssel szembeni érvelés teljesen elhibázott – ITT olvasható, hogy miért. [vi]

A Táblabíróság, meglepő módon, úgy értékelte, hogy a tulajdonjog megállapításának nincs semmilyen relevanciája a vádlottak által elkövetett tettekre nézve, melyek megelőzték azt (a tulajdonjog megállapítása ugyanis az ügy elemzésének volt a közvetlen következménye), így nem lehet előzetes tényként figyelembe venni és minden erre hivatkozó érvelés megalapozatlannak számít. Ráadásul a Bíróság azt is állítja, hogy a fellebbezők által felhozott indokok egyikének sem volt tárgya a tulajdonjog megállapítása (66. o.) – ami elméletileg helyes megállapítás, de ellentétes azzal a doktrínával, mely szerint egyenlő relevanciájúnak tekintendő a volt tulajdonosi perképesség – és hogy a tulajdonjog megállapítása a polgári jogi bíróságokra, vagy a törvény által meghatározott intézményekre tartozik, nem a büntetőjogi bíróságra. (67. o.) Más szóval a Bíróság azt mondja, hogy

nem avatkozik be a per polgári jogi részébe.

A Ploieşti-i Táblabíróság a tulajdonjog kérdésében gyakorlatilag semmibe vette mind a Buzăui Bíróság végzését, mind az első bírói határozatot. [vii]. Ennek ellenére úgy vélem, hogy a Buzăui Bíróságnak nem lett volna már joga véleményt mondani az Egyházkerület épülettel kapcsolatos tulajdonosi minőségéről, ugyanis ez már az elbírált tény erejével rendelkezett, amit a Brassói Fellebbviteli Bíróság jogerős döntésével szerzett meg. E megfontolásból, de az ellentmondásossági elv megsértése miatt is úgy vélem, hogy a Ploieşti-i Táblabíróságnak meg kellett volna semmisítenie a Bíróság határozatát.

A Bíróság, az elsőfokú ítélethez hasonlóan, a bűncselekmény alkotóelemeként állapította meg

egy 1,3 millió eurós kár keletkezését

„annak, vagyis az államnak a vagyonában, ahonnan a vagyontárgy kikerült” (62. o.). De az állam milyen káráról beszélhetünk akkor, ha a Mikó Kollégium sohasem volt az állam jogos tulajdona, ugyanis azt törvénysértő módon vették át a kommunista időszakban? Sőt, a táblabíróság figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy Sepsiszentgyörgy megyei jogú város lemondott az épület birtokolásáról és a vádlottak oldalán lépett fel, megfellebbezve az elsőfokú bíróság határozatát.

Végül, ha elfogadjuk, hogy a Mikó Kollégium épületét a korábbi jogos tulajdonosnak adták vissza, ahogy annak kiléte egyértelműen kiderül az Államosítási Határozatból és a Brassói Táblabíróság jogerős polgári jogi Döntéséből, akkor a Ploieşti-i büntetőjogi bíróság mégis milyen okkal erősíthette meg a bizottsági tagok elítélését, illetve az épület „újraállamosítását”?

A válasz határozottnak és egyszerűnek tűnik:

a bűncselekmény elkövetése előtti helyzet visszaállítása

(67. o.), mely bűncselekmény a visszaszolgáltatási eljárás megsértése (a ténymegállapító jegyzék érvénytelen iratok és hiányos akta alapján történt összeállítása) – mely érvet a vádlottak nem tudtak cáfolni. Ennek megfelelően egyelőre a román állam (Sepsiszentgyörgy megyei jogú városon keresztül) marad az egyetlen lehetséges tulajdonos, még akkor is, ha önkényes kommunista határozatok alapján, az épület pedig arra vár, hogy visszaadják a jogos tulajdonosának.

Ezzel kapcsolatosan idézem a döntés talán legfontosabb bekezdését: „Nyilvánvaló, hogy ha létezik egy bizonyos személy vagy közösség (az Erdélyi Református Egyházkerület vagy Sepsiszentgyörgy megyei jogú város), mely azt állítja, hogy az Iskola utca 1. szám alatti ingatlan tulajdonjogára jogosult volt, vagy egy ilyen jogosult jogutódja, akkor az ingatlant vissza lehet szolgáltatni annak a személynek vagy közösségnek, ha bizonyítani tudja az állításait, ha minden törvényi felvétel teljesül és ha bejárja a törvény által előírt eljárást.”

Más szóval, a táblabíróság csak a dokumentáció bizottság általi hibás elemzési módját büntette, amit nem lehetett ellenbizonyítékokkal cáfolni, a bíróság pedig nyitva hagyta magának a lehetőséget egy tisztességes visszaszolgáltatáshoz, az épület újraállamosítása nem lévén „örökkön örökké” végleges.

Másrészt úgy vélem, hogy a tettek büntetőjogi jellege nyitott kérdés maradt, tekintettel arra, hogy

a kárt nem lehet ténylegesen bizonyítani,

a jogos tulajdonost pedig lényegében véve helyesen állapították meg. Egy másik megválaszolatlanul maradt kérdés: a Ploieşti-i Táblabíróság miért nem semmisítette meg a Buzăui Bíróság határozatát, tekintettel arra, hogy utóbbi a büntetőjogi eljárás megsértésével figyelmen kívül hagyott és megfordított egy saját érvényes végzést? [viii]

Végül figyelembe véve mindezeket a kételyeket és kérdéseket, a jogerős döntés helyessége és törvényessége nagyon vitatható marad, így továbbra is kitartok azon következtetésem mellett, amire két évvel ezelőtt jutottam: a bíróság csak akkor ítélhette volna el a bizottság tagjait, ha minden kételyt szertefoszlattak, és ha a büntetőjogi eljárást maradéktalanul betartották volna – mely feltételeket sem az elsőfokú, sem a fellebbviteli bíróság nem teljesítette.

Lábjegyzetek:

[i] Az in dubio pro reo elv (angolul: beyond reasonable doubt) azt jelenti, hogy egy elítélő bírósági határozat előtt minden kételyt szerte kell foszlatni. Igaz, ez az elv elsősorban a common-law jogrendszerben létezik és kevésbé abban a római-német jogrendszerben, melyhez a román is tartozik. Ennek ellenére a romániai büntetőjogi perekben hivatkozni szoktak rá.

[ii] Első fokon csak Silviu Clim kapott felfüggesztett, de a fellebbviteli bíróság ezt mind a három vádlottra alkalmazta.

[iii] A zárójelben oldalszámot tartalmazó minden hivatkozás a Ploieşti-i Táblabíróság jogerős döntésének oldalszámozására utal.

[iv] Sőt, éppen a 10/2001-es törvény 8. cikk. 3. bekezdése mondja ki világosan: „A nemzeti kisebbségek közösségeinek tulajdonát képezett, állam által átvett ingatlanok jogi helyzetét a romániai nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok közösségeinek tulajdonát képezett ingatlan javak visszaszolgáltatásáról szóló, újraközölt 83/1999-es sürgősségi kormányrendelet szabályozza.”

[v] „A perképesség a felperes és az ítélkezés alá vont jogviszonyból származó jog birtokosa közötti azonosság (kiemelés tőlünk) meglétét feltételezi (aktív perképesség)” – lásd M. Tăbârcă, Polgári eljárásjog, I. kötet, II. kiadás, Universul Juridic Kiadó, Bukarest, 2008., 105. o. – Per a contrario, tekintettel arra, hogy egy jogerőre emelkedett ítélettel megállapították, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület rendelkezik a perképességgel ahhoz, hogy kérje a szóban forgó ingatlan visszaszolgáltatását, ez azt jelenti, hogy ő a tulajdonjog birtokosa, mert a meghatározás szerint csak a tulajdonjog birtokosa rendelkezik aktív perképességgel. Forrás: itt. 

[vi] Valójában az elsőfokú testületet alkotó bíró elismerte az előzetes tényt és azt a második testületet alkotó bíró utasította el, nem egy és ugyanazon bíró. (lásd ITT a teljes érvelést)

[vii] Az az érdekes, hogy Silviu Clim vádlott a fellebbezésében éppen a tulajdonjog kérdésének ezt a figyelmen kívül hagyását kérte.

[viii] A vádlottak egy tucatnyi egyéb okot is felhoznak az elsőfokú bíróság döntésének megsemmisítése mellett (40-45. o.), melyek a büntetőeljárással kapcsolatosak (a bizonyítékok kezelése, a határozat indokolása, a közvetlenség, szóbeliség és hivatalosság elve stb.). A táblabíróság, teljesen önkényes módon, egyáltalán nem válaszolt ezekre a felvetésekre, egyetlen kivétellel: a közvetlenség elvére, melyet tiszteletben tartottnak mondott ki (65. o.)