Székelyföldön nincs kétnyelvűség

Írja egy román nyelvtanár. És ez így is van rendjén. Ebből kell kiindulni.
Hirdetés

Amikor 1997-ben betettem a lábam Székelyföldre (fogalmam sem volt, hogy így nevezik, mert akkoriban nem nagyon használták, a HAR-KOV sokkal gyakoribb volt), az ismeretlenséggel szemben összeszorult a szívem. De megvolt az illúzióm, hogy olyan új világot és új embereket fedezhetek fel, akikről csak annyit tudtam, hogy magyarul beszélnek.

Az a világ, amelyből érkeztem, tele volt a sajtó, az 1989–1992-es események, a kisebbségekkel szembeni gyűlöletet és mérget köpködő politikai vezetők őrülete és paranoiája táplálta előítélettel. Ezek az előítéletek talán azért nem tudtak befolyásolni, mert fiatal voltam és teljesen más dolgok foglalkoztattak, mint a tévénézés és az ultranacionalista sajtó olvasása.

Mindazonáltal, elkerülhetetlen volt az érintkezés az ilyenfajta elemekkel, tekintettel arra, hogy közvetlenül az 1989. decemberi események után mindenki az olyan ember dühével kezdte mondani a véleményét, akinek évtizedekig pecek volt a szájában. Ezek a vélemények pedig – mert olyanoktól érkeztek, akiknek fiatalok nevelése volt a feladatuk – kihatottak a nyers tudatunkra.

Ezt a bevezetőt valamiféle bemutatkozásnak szántam. Moldvai vagyok, nem születtem és nem nevelkedtem magyarok között.

Elég toleráns, a nacionalista elemek túlhangsúlyozásától mentes térségből származom, de – sajnos – még mindig

elég nagy a tudatlanság a fejekben,

hogy az emberek komolyan vegyék és elfogadják a felületes címkézéseket, és egy egész nemzetre kiterjesszék a történelmi vétkeket.

Székelyudvarhely felé indulásom előtt, ahol az elkövetkező időszakban lakni szándékoztam, és ahol tíz évig tanítottam aztán román nyelvet, a következő szavakkal búcsúztattak: „Ne menj, kedves, mert megkéselnek a magyarok!” (tömbházbeli szomszédasszony). A magyarok nem késeltek meg. De gyökerestől kivágták minden előítéletemet, minden kétségemet és minden költői kérdésemet, melyek felmerültek bennem, ha arra gondoltam, hogy milyen lesz velük az együttélés egy olyan térségben, ahol ők alkotják a döntő többséget.

Természetesen ott sem szabadultam meg a szélsőségesektől és a szélsőségességtől, a sztereotípiáktól és azoktól a kísérletektől sem, melyekkel egy olyan irányból akartak befolyásolni, amit hevesen elutasítottam, bár az elején nem rendelkeztem elég érvvel. Akkoriban olyan cikkek jelentek meg a központi sajtóban, melyek a „székelyudvarhelyi románok gulágjáról”, a „román népesség enklavizálásáról” és sok más olyan dologról szóltak, melyeket még most is hallok, és amik a tudatlansággal és a szavakkal történő manipulálással szembeni tehetetlenség érzését keltik bennem. Az ott töltött tíz év alatt sohasem éreztem ilyesmit. Ugyanis nem zártam be magam a nyelvi közösség kényelmébe, hanem kerestem a kapcsolatot azokkal az emberekkel és főleg azokkal a közös elemekkel, melyeket csak akkor nem képes észrevenni az ember, ha vak, vagy elvakult.

A székelyekkel kapcsolatban a nyelv sohasem volt akadály. A bármiféle kommunikációs kísérletre adott örök „nem tudom”/”nem értem”-ről szóló városi legendák ugyanazon kisstílű elemek együttesének részét képezik, melyek célja feszültségek és nézetkülönbségek fenntartása a térségben.

És ha már a nyelv került szóba, újra ki kellene mondani, amit központi szinten mindig is figyelmen kívül hagynak:

ebben a térségben nincs kétnyelvű közeg.

Hargitában és Kovásznában, még ha a térségben lakó románok és magyarok aránya az ellenkezőjére utalhatna, kiterjedt területek vannak, ahol nem létezik a kétnyelvűség. A gyermekeknek nincs lehetőségük az utcán megtanulni románul, ahogy az Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen történik. Lehet, hogy egyesek számára nehéz megérteni az anyanyelvnek ezt az aspektusát, a jelentőségét, azt a tényt, hogy egy ember számára az anyanyelv a legfontosabb szellemi elem.

Annyiszor hallottam a bíráló szavakat, hogy képtelen voltam nem felháborodni az elemi megértés hiánya miatt. Nem empátiáról beszélek, mert ehhez egy bizonyos fokú kultúrára és érzelmi intelligenciára van szükség. A gyermekek olyan családokba születnek be és nevelkednek fel, amelyekben magyarul beszélnek. Egy magyar anyanyelvűtől nem követelheti meg senki, hogy gyermeke születésétől kezdve egy, az övétől eltérő nyelven beszéljen hozzá. Éppen a kommunikáció lényegétől fosztanánk meg: az érzelmek átadásától.

A román nyelvoktatás és főleg a gyermekek eredményei az egyik legkényesebb kérdés mind a mai napig. És itt nem a vizsgaeredményekről fogok beszélni, azok szinte az egész országban katasztrofálisak, hanem egy olyan nyelv funkcionális eredményeiről, melyet 12 éven keresztül, heti 3-5 órában tanítanak. Miért nem képesek a gyermekek románul beszélni? Miért van az, hogy 18-19 évesen nem tudnak úgy kommunikálni, mint az iskolában tanult bármely másik nyelven? Miért tudnak több száz oldalt fejből visszamondani, akadémikus nyelven, de nem képesek elmesélni az előző napi történéseket?

Az első ok az, ahogy a román nyelvet tantárgyként kezelik. Bár megpróbáltak kidolgozni néhány kisebbségeknek szóló tankönyvet, mind ugyanabból az előfeltevésből indul ki: a gyermek ugyanúgy beszéli és érti a román nyelvet, mint a román anyanyelvű családból származó gyermek. Márpedig ez teljesen téves. Egy irreális állításból indulnak ki és egy fájdalmas valósághoz érkeznek meg, a tanárok a szülőket hibáztatva és viszont. Az igazi vétkesek pedig nem csinálnak egyebet, mint minden évben megállapításokat tesznek, elemeznek, kommentálnak és kitartanak amellett, ami megfelel nekik, bár még nem sikerült megértenem, hogy miért…

A második ok a román nyelv és irodalom tantárgy megközelítési módja, már az első tanévtől és az első óráktól kezdve. Ahhoz, hogy tényleg megértsük a helyzetet, rendelkeznünk kellene annyi empátiával, hogy belebújjunk egy magyar tannyelvű, vagyis az anyanyelvén oktató iskolába járó elsős-másodikos gyermek bőrébe. Ő ezt a nyelvet hallotta születésétől kezdve, ezen becézték vagy feddték meg a szülei, ezt a nyelvet beszéli az utcán, az üzletben, játék közben… Mert – az erről írók és beszélők többségének véleményével ellentétben – ebben a térségben nincs kétnyelvű közeg, annak ellenére, hogy vannak románok is.

A gyermek lelkesen kezdi az írás-olvasás tanulását. A kerettanterv pedig (amelyről ő nem tud, mert túl kicsi) hét-nyolc óra anyanyelv-oktatást és négy óra románt ír elő hetente. Párhuzamosan elkezdi tanulni őket és az ábécé meg az egész logikája a feje tetejére áll: a „c” az ţ de k is, az „sz” az s, de a másik nyelvben nem létezik, így az „s” az egyik nyelvben ş, a másikban meg s, a „j” az egyik nyelven j, a másikon meg zsének ejtik. Ami az ő nyelvén „zs” (már szédülnek? Nos, ő még csak hétéves és tudnia kell!). Tud majd olvasni az I. osztály végén? Biztosan nem. Főleg úgy, hogy a négy órán kívül sehol máshol nem kerül kapcsolatba a román nyelvvel. És ez így folytatódik majd 12 éven keresztül.

Azt is hallottam még – természetesen olyanoktól, akik nem ismerik a helyi valóságot –, hogy

„nem akarnak megtanulni”.

És akkor miért van az, hogy a térségben már több mint 15 éve vannak iskolán kívüli román nyelvtanfolyamok, ahol a 3 éves gyermektől a munkát kereső felnőttig lehet résztvevőket találni? Ki vádolhatja rosszakarattal ezeket az embereket? És főleg, felmerül bárkiben a kérdés, hogy miért kellene nekik ezért fizetniük? Mert azokat az órákat tanárok tartják, az oktatás támogatására létrehozott alapítványokon vagy magániskolákon keresztül. Most indul egy magyarországi program ugyanezzel a céllal. Ami ránk nézve szégyen.

Szégyen, hogy inkább megtagadunk és semmibe veszünk olyan embereket, akik csak a választások alkalmával jutnak eszünkbe, amikor a számolásnál szükség van a szavazataikra, vagy olyan alkalmakkor, amikor nacionalista mérget köpködhetünk, és zászlók kitűzését ítélhetjük el. Mert a zászlók fontosabbak lettek, mint a gyermekek jövője.

És mielőtt befejezném, még hozzátennék valamit: csaknem 8 évvel azután, hogy távoztam onnan, a lelkem még mindig az ottani emberekkel maradt, és azon gondolkodom, mit kellene tenni a gyermekeikért, hogy egyenlő esélyeik legyenek az országban. Messziről nem tudok túl sokat tenni, de azért lehet. És ami motivál, az a tanulás iránti szeretetük, a tanulás iránti szinte tapintható vágy, mely tíz év alatt bebizonyította számomra, hogy lehetséges. Csak egy irányba kell haladnunk, el kell fogadnunk a valóságot és alkalmazkodnunk kell hozzá. A többi magától jön.

Hirdetés