Biztonságban érzik magukat Romániában az utcán, sötétedés után? Amikor repülőre ülnek Otopeni-ben? Amikor helikopterzajokat hallanak a fejük felett? Amikor a DN1-en vezetnek, a piacon sétálnak pénztárcával a zsebükben, az ügyeletre viszik a gyermeküket, mert elesett a jégen és nem bír lábra állni?

Bíznak abban, hogy a rendőrség, a hadsereg, a titkosszolgálatok, a metró, vagy a vasúttársaság vezetősége a legjobb megoldásokat találná, ha valamilyen azonnali vészhelyzet esetében védelembe kellene önöket helyeznie? Hogy a kormány tudja, mit csinál, és azon gondolkodik, hogyan védhetné meg önöket. Hogy ilyen helyzetben mindenki a legjobbat hozná ki magából?

Általában véve úgy élünk, mintha Románia egy viszonylag biztonságos ország lenne. Ahogy azt egy volt belügyminiszter mondta, amikor még csak kopogtattunk az EU ajtaján:

minden bűnözőnket Nyugatra exportáltuk,

így nálunk megritkultak az utcai rablások. Mifelénk az erőszak inkább házi, zárt ajtók mögötti. Aztán a kommunista örökség is számít. Nincsenek fegyvereink. A megfigyelés alapját az a szent elv képezi, hogy a rezsim potenciális ellensége rejtőzik mindenkiben. 2001. szeptember 11-e előtt három nappal, a forradalom óta először, senki sem kérte el az Otopeni repülőtéren az útlevelet, ha az embernek volt beszállókártyája és éppen beszállni készült a gépbe, ami akkoriban ismeretlen gyakorlat volt Európában és az Egyesült Államokban. Határrendőrségünknek tizenkét évébe tellett, hogy megszabaduljon ettől a csausiszta szokástól. Szeptember 12-én az útlevél-ellenőrzés gyakorlatát, alig egyhetes megszakítás után, vissza is állították. Egyik napról a másikra az egész világ gyakorlatává vált, a határrendőrségünk pedig elmondhatta, most már a világ többi része is rájött, hogy mindig is nekik volt igazuk.

Éveken keresztül készítettem jelentéseket az Egyesült Nemzetek számára a kockázatról és az arra adott válaszokról. Magunkon kezdtem, aztán a módszertant Albániában, Koszovóban, Szerbiában, a Krímen és a Kaukázuson is alkalmaztuk. Mindenhol olyan mutatókat alakítottunk ki, melyek a kockázatot és az állam kockázatra adott válaszát mérik – ez egyfajta második szakterületemmé vált. Elbeszélgettem miniszterekkel, szakértőkkel, anarchistákkal, katonákkal és egyszerű emberekkel is, mert felméréseket készítettem. Persze, a kockázat sokkal nagyobb azokban az országokban, ahol egy korábban (Csecsenföldön kétszáz éve) kialakult konfliktus, vagy egy önrendelkezési igény (a Krím már régóta csatlakozni kívánt Oroszországhoz) létezik. A szegény és az önhitt államot általában korrupt és agresszív felkapaszkodottak vezetik, akik szupranacionalista retorikával vonják el a figyelmet arról, hogy mi foglalkoztatja őket igazán, amikor az állam élén állnak, azaz a személyes meggazdagodásuk. A kockázat régióról régióra és egyik nemzetközi kontextusról a másikra változik, de a kockázatra rosszul felkészült:

* Egy képmutató és nem átlátható állam, ahol csak nagy katasztrófák esetén kapunk képet arról, hogyan is áll valójában a logisztika terén. Tartsa fel a kezét az, aki tudta, hogy a NATO részét képező hadseregünk logisztikájának egyharmada nem működik, ahogy azt most, a védelemről szóló paktum aláírásakor megtudtuk. És hogy a paktum aláírása után a pénzünk éppen csak elég lesz arra, hogy megvásároljunk néhány leelőlegezett repülőt és némi kerozint tölthessünk a tartályaikba. Ahogy azt megmondta az a katona, aki annak idején betelefonált az egyetlen műsorba, ahol élőben meg lehetett kérdezni valamit egy miniszterelnöktől, melyet én készítettem Victor Ciorbeával 1997-ben, amikor a katonaság még kötelező volt Romániában: „Miniszterelnök úr, nekem nincs zoknim. Zokni nélkül hordom a bakancsot. A társaimnak sincs. A főnökök tudják, de nem tudnak mit tenni. Ön tényleg azt hiszi, hogy én bejutok a NATO-ba?” Íme, valamivel később bekerültünk a NATO-ba, de a zokni-ügyön nem nagyon jutottunk túl, a költségvetést teljesen kifacsarta az Irakba és Afganisztánba küldött katonák felszerelése.

* Egy olyan állam, melyben azok, akiknek elméletileg meg kellene védeniük a biztonságot, valójában azokkal folytatnak biztonsággal kapcsolatos üzleteket, akik, elméletileg, fenyegetnek bennünket. Emlékeznek még arra, hogy a titkosszolgálatok és a főügyész, Ilie Botoş tábornok hogyan hagyták távozni Omar Hajszamot? És arra, hogy amikor egy NATO-országban nehezen elképzelhető módon üvöltözve Traian Băsescut mindenkit megfenyegetett, hogyan fedezték fel a fiúk, hogy valójában azokkal állnak kapcsolatban, akik emberrablásokból és egyebekből csinálnak pénzt? Így a kompromittálási terv valójában sikertörténetté változott, melynek során nemcsak az elraboltakat hoztuk vissza (bár egyesek közülük együttműködtek az emberrablókkal), hanem azokat is, akik némi pénzt is adtak (a franciák), köszönetet mondva az előző rezsimnek, hogy ilyen csodálatos kapcsolatokat hagyott hátra nekünk a Közel-Keleten.

* Egy olyan állam, melyben ama személy fontosságérzetének, vagy ha tetszik, megalomániájának növelése a fő cél, akinek történelmi küldetése, hogy a vezérünk legyen. Az ilyenfajta államoknak állandóan nagyon ambiciózus személyekhez van szerencséjük. A külpolitikai programok megajelentőségű maxi-célkitűzéseket tartalmaznak, melyek célja a világ élvonalába helyezni a nemzeti vezetőket és oldalbordáikat. Mivel a lényeg erre korlátozódik, ebből nem mindig mulatságos történelmi bonyodalmak következnek, mint amilyen az általunk szervezett NATO-csúcs volt, ahol keresztülnyomtuk a Grúzia és Ukrajna NATO-csatlakozására vonatkozó határozatot, melyeknek amúgy sem volt semmi esélyük erre, ma viszont mindenki elismeri, hogy az oroszoknál ez lépte át a tűréshatárt és vezetett ahhoz, amit most látunk, egy sokkal rosszabb helyzethez. Vagy amikor Románia maradt az egyetlen, aki egyenesen az Európai Tanácsban ellenezte a csatlakozási tárgyalások megkezdését Szerbiával, miután éveken keresztül azt állítottuk, hogy a szerbek iránti szerelem miatt nem ismerjük el Koszovót. Vagy amikor szabotáltuk a Keleti Partnerséggel kapcsolatos lengyel csúcsot, melynek Moldova volt a fő nyertese, azzal az ürüggyel, hogy nem mi diktáltuk, mit kell írni Transznisztriáról. Vagy amikor nyomorúságot okoztunk több tízezer embernek a határ mentén csak azért, nehogy az szerepeljen a történelemkönyvekben, hogy Iliescu után Băsescu is elpuskázta az egyesülést Besszarábiával. Sőt még a kockázatot is növelik, nagy pajzsok létrehozását jelentve be Irán ellen (akkor még csak figyelmeztettük őket, még szerencse, hogy mára szinte szövetségesek lettünk), de valójában Oroszországot idegesítve (nem csökkentve Oroszország képességét arra, hogy rosszat tegyen nekünk, ellenkezőleg).

* Egy olyan állam, ahol a miniszterelnök bármiféle szubjektív véleményen túlmenően sebezhető. Akit egy olyan imázscsapat irányít, mely azt mondja neki, hogy adja vissza a doktori címét, mert ezzel visszakapja a szüzességét. A miniszterelnök meg nem veszi észre, hogy ezzel az ügyvédi minőségét is elveszti (e vizsga alól is kivonta magát), tehát egész szakmai előélete végső soron csalássá válik. Akinek nincs annyi esze, hogy nem szabad olyan olajvállalatokkal tárgyalnia és megállapodásokat aláírnia, melyekből a családja hasznot húzhat. Akit az elvesztett választás után annyira lefoglal a saját párton belüli biztonsága, hogy már nincs ideje mások biztonságával is foglalkozni. Aki nem tud távozni, amikor helyzete már tarthatatlanná vált, és aki azt hiszi, hogy – amúgy valóban figyelemre méltó – ékesszólása majd ebből a csávából is kihúzza.

* Egy olyan állam, melyben sok ügynököt ismeretségek alapján vagy politikai okokból vettek fel, ami egy és ugyanaz. A biztonságot napozás közben, a parlamentben, a film- és tévéiparban, divatbemutatókon, vagy autóversenyeken védelmezték. Ahol a titkosszolgálatokhoz való tartozás nem kockázatos, hanem maximális szociális biztonságot biztosító életet jelent, mert fedett ügynököket nem rúghatnak ki, tekintettel arra, hogy a törvény szerint más állást kell nekik biztosítani, még akkor is, ha a konkurens szolgálatok vagy a sajtó leleplezi őket, mert szintén a törvény kötelez arra, hogy szolgálatban elesetteknek tekintsék őket és első fokozatú nyugdíjat adjanak nekik. Elképzelhetik, hogy mennyire fit for defense-ek lehetnek az ebben a kiváltságos helyzetben felnevelkedettek és közülük hányan vetnék magukat egy bombára, hogy ne mi, többiek röpüljünk a levegőbe.

* Egy olyan állam, ahol a költségvetés egy láda, amin egy Dragnea úrhoz vagy Udrea asszonyhoz hasonló alak ücsörög. És nem annak ad belőle, aki már nem tud alkatrészeket vásárolni a MiG-ek számára és azok egymás után potyognak az erdőbe, hanem a vándorló polgármestereknek, a nép libegőire, jégcsarnokokra és a Comarnic–Brassó stratégiai útra, mert ezen megy vakációra az ügyeskedők egész népsége, akiknek a haragja veszélybe sodorná a hatalmon lévők biztonságát. És időről időre terveket készítünk a Világbank számára a kiadások racionális rangsorolásáról, némi pénzt és egy titkárnőt biztosítva a racionalitás őrzésére.

* Egy olyan állam, melyben a Big Brother egyre többet és egyre többekről akar olvasni, holott az iskolában ellógta az írás-olvasást és egy kis visszamenőleges kutatás kiderítené, hogy még azt sem tudta alaposan elolvasni, amit eddig összegyűjtött. Érthetetlen, hogy minek akarják kivenni a bírót az engedélyezési folyamatból, miközben minden kérés amúgy is csak két-három, az összes szolgálat által felvilágosított bíróhoz kerül – hacsak nem azért, hogy új és gazdaságilag esetlegesen hasznos információkat gyűjtsenek be.

* Egy olyan állam, melyben a közvéleményt annyira eltorzítják egy hisztérikus légkör fenntartásában érdekelt korrupt személyek, hogy az emberek már nem tudják, mikor vannak valódi veszélyek és mikor nincsenek. Nem tudják, hol van a normalitás és hol a patologikus. Hogy amikor végre sikerül egy normális embert elnöknek megválasztani, akkor azt üvöltözik, hogy viselkedjen abnormálisan (okozzon egy kis instabilitást, mert nincs amúgy is elég, menjen ki a hóra, ne tartsa magát távol és olümposzi módon az általános hisztériától).

Önökre bízom annak megítélését, mennyire állunk messze, vagy közel egy ilyenfajta állam profiljától és mennyi okunk van biztonságban éreznünk magunkat.