Nem gondoltam volna, hogy a szólásszabadság meghatározásában ilyen nagy dilemmák vannak az EU-n belül, ahol a köz- és a magánjellegű közötti viszonynak egyértelműnek kellene lennie, ahogy az erkölcs, az ízlés (magán-, vagy csoportügyek) és a törvény általi betiltás (köz- és az állam mechanizmusain keresztül mindenkivel szemben alkalmazandó ügy) esetében is. Más szóval, a franciaországi újságíró szólásszabadságát, akárcsak a romániait, bizonyos helyzetekben törvény korlátozza, amikor pedig ezt valaki megsérti, a polgári jog alapján az igazságszolgáltatáshoz lehet fordulni. Ha a Charlie Hebdo esetében nem történt ilyen törvénysértés, és senki sem ment panasszal valamelyik bíróságra, akkor teljesen irreleváns, hogy nekem tetszik ez vagy az a cikk, karikatúra, vagy sem. (Személy szerint inkább nem, ezt a fajta frankofón társadalmi-politikai kommentárt kicsit éretlennek, bombasztikusnak és szájbarágósnak, a Pif és a Tintin hagyományát követőnek tartom, melyek gyermekként sem nagyon vonzottak; jobban szeretem a gondolkodtatásra, nem a magamutogatásra irányuló magasabb szintű humort, a The Spectator, vagy – mondjuk – Dan Perjovschi típusúakat.)

Ebben az esetben a szólásszabadság olyan elv, melyet

fenntartások és kifogások nélkül meg kell védeni.

Nem rendelhető alá a személyes ízlésnek, vagy a stilisztikának, mert ebben az esetben megnyitjuk Pandóra szelencéjét és azt fogjuk tapasztalni, hogy többé nem tudunk majd kiállni mellette, mert mindig akad majd a környéken valaki, aki esztétikailag sértve érzi magát. Az a jog, hogy – akár tisztelettelenül is – bírálhasd egyes vallások aspektusait, egyben az elnyomó hatalom elleni garancia is, bármilyen természetű is lenne az. Amikor pedig odáig jut, hogy egy vallás nevében gyilkoljon, még akkor is, ha a közösség (fél szájjal) el is ítéli, ez pontosan annak a jele, hogy a kérdéses vallásnak olyan aspektusai vannak, melyeket sürgősen és nyilvánosan bírálni kell.

Ha fennakadunk ilyen egyértelműnek tűnő ügyeken, akkor mennyi esélyünk van komolyan és érvekkel megvitatni az ezekben a napokban lezajlott tragédia okait? Nem gondolják, hogy az a veszély fenyeget minket, beleragadunk abba a vitába, hogy az iszlám „valójában, lényegében” a béke vallása, vagy a háborúé, mely elkerülhetetlenül ilyenfajta társadalmi patológiákhoz vezet, tehát ennek megfelelő lépéseket kell tenni (vajon mik lehetnek ezek?)?! Egyrészt ott van az ájtatos multikulti bikkfanyelv, mely zömmel hitszónoklattanként jelentkezve, vagy az ellenségeket folyamatosan a spájzban keresgéléssel foglalkozva elvesztette képességét az értelmes vitára; másrészt egy rajzfilmbe illő elképzelés a civilizációk összecsapásáról, mint a Rahanos matricákon, melyben bonyolult civilizációkat és korszakokat kartonsémákra egyszerűsítenek le különféle kocsmai hősök színvonalára. Röviden, egyrészt idővesztegetés, másrészt az intellektuális provincializmus karikatúrája.

Az esemény Brüsszelben ért, ahol a merénylet után, nyilvánvalóan, elkerülhetetlen sekélyes viták kezdődtek, többé-kevésbé képzett emberekkel. (Nem tudom, megfigyelték-e, hogy – például – az európai intézmények őrszemélyzetében nagy számban vannak jelen fiatal magrebiek; a nyomasztó szakszervezeti papucs alól kiszabadult, még este 7 után is nyitva tartó butikokat pedig, melyekben ezt-azt vásárolhatsz, pakisztániak üzemeltetik.) A kérdés nem az, hogy az iszlám ilyen-e, vagy olyan; semmit sem fogunk megérteni, ha a Koránból, vagy a Hadíszból idézgetünk, vagy más vallások szent könyveiből, melyek szintén tele vannak hol örök békére, hol a hitetlenek kiirtására vonatkozó felhívásokkal, az ellentmondások egy olyan keverékében, melyekkel megtanultunk együtt élni.

Egy szentírás nem hoz létre

azonnal és determinista módon társadalmi gyakorlatot, tehát nem feltétlenül ott kellene keresni az erőszak okait.

A militáns dzsihádra nem nagyon voltak fogékonyak, például, az európai muzulmánok történelmi közösségei, a balkáni törökök (többek között a mieink is), a tatárok vagy a koszovói albánok, bár ez utóbbiaknak elég alkalmuk lett volna a szerbek elleni vitában alkalmazni, nem? A bosnyákok sem folyamodtak terrorizmushoz és nem karolták fel a Kalifátust, holott ugyanazt a Koránt olvassák ők is, mint al-Bagdadi, ráadásul a vahabita szaúdiak masszív boszniai befektetései ellenére. Szarajevóban az egyetlen látható jel az, hogy néhány középiskolás lány átvette a hidzsábot, de a trendi, a sikkesen sokszínű változatot, nagyrészt az anyáikkal és nagyanyáikkal, a minden további nélkül világias jugoszláv állampolgárokkal szembeni ifjonti lázadásként. (Igaz, sok komoly dolog sülhet ki egy ifjonti lázadásból, de ez egyelőre nem történt meg.) És viszont, a fonnyadtabb nemzedékhez tartozó terroristák közül sokan Arafat mellett, a PLO-ban töltötték ifjúkorukat, mely kimondottan nem volt iszlamista szervezet. Sokkal inkább marxista-leninista, amely keresztény palesztinokat is magába foglalt, és amelyet hol a Szovjetunió, hol Ceauşescu elvtárs, Jasszer elvtárs nagy haverja finanszírozott, tehát nem Allah nevében telepítgettek bombákat.

Másrészt az is igaz, hogy csak egy vaksi multikulti tagadhatja: az ezekben a napokban Franciaországban megnyilvánuló terrorizmustípust ma az arab világgal társítják, plusz Pakisztánnal–Afganisztánnal (ahol nincsenek arabok). Nem érdemes belekevernünk ebbe a lecsóba az IRA, az ETA, vagy a latin-amerikai falusi marxisták által folytatott polgárháborúkat, helyi források elosztásáért zajló hadakozásokat, és azt sem, hogy ki mit csinált tudom is én hány évszázaddal ezelőtt, a keresztes hadjáratok idején. Egyszerűen arról van szó, hogy a gyakoriság, a globális igyekezet és méret miatt, vagyis annak a benyomásnak a következtében, hogy nincs önkorlátozás és a technikailag elérhető maximális áldozatszám elérése a cél, a jelenkori terrorizmus jelenségét az említett régiókkal és társadalmakkal kötik össze. (Figyelemmel kell kísérni, hogyan alakul majd a helyzet Indiában, vagy Burmában, a hindu és buddhista radikálisok – ez utóbbiak éppenséggel szerzetesek – által végrehajtott pogromokkal – íme, milyen bonyolult a kép a béke és a háború vallásaival –, méghozzá pont a muzulmán kisebbségek ellen; de itt szintén csak egy helyi konfliktusról van szó a forrásokért, nem globális dzsihádról.)

Más jelentős vallások értékeit is gyakran éri sértés: a nyugati világban napi gyakorlat a bibliai történeteken és szereplőkön való gúnyolódás. Hogy a karikatúráknál maradjunk, itt van egy manapság (onion) idézett példa és íme, az érintett négy csoport nem válaszolt erőszakosan. És a máshol élő muzulmánok sem reagáltak ennyire erőszakosan és nem szaporítanak olyan intenzitással terrorista sejteket, ahogy az a forró övezetben történik (bár Nigéria nagyon erőteljesen tör előre). Márpedig pont ezeket a különbségeket kell megmagyarázni:

mi nincs rendben az arab világgal,

hogy ilyen patológiákat termel ki magából odahaza és a kivándorolt közösségekben, ha nem lehet (csak) a Koránról szó?

Ennek megválaszolásához el kell ismételni, hogy a fegyverrel a kezükben harcoló csoportok még a jelzett társadalmakban sem képeznek többséget, szigorúan az erőszakos tettekben résztvevő egyedek számát véve figyelembe. A polgárok többsége nem telepít bombákat és nem öl meg senkit. Ez egy helyes, de felesleges észrevétel, mert nem ez a gond. A gond az, hogy ezekben a régiókban és államokban az általános paranoid légkör, az állandó áldozati szerepben tetszelgés és a saját rossz kormányzás miatti felelősség nem vállalása, a fejlődés hiánya és a társadalmi brutalitás uralkodik a népesség körében. Néha éppenséggel ortodoxiává válik a közbeszédben, és nemcsak a vallási vezetők karolják fel, hanem a világi politikai vezetők is: minden rosszat összeesküvés-elméletekkel mások, az idegenek, a gyarmatosítás, a cionisták, a keresztesek stb. rovására írnak.

Egyik nemzedék a másik után nő fel ebben a légkörben: egy fojtogató, követelőző, állandóan önmagát áldozatnak beállító környezetben. Az egyének, családok nyugatra emigrálása éppenséggel patologikus, eltúlzott szintre emelheti ezeket, amikor az emberek integrációs gondokkal, vagy apró bajokkal szembesülnek. Ennek eredménye, hogy sok muzulmán odahaza rendes ember és nem követne el atrocitásokat, de ilyen környezetben élve nehezükre esik fenntartások nélkül nyilvánosan elítélni saját vallásuk szélsőségeseit, akikkel önmagukban nem értenek egyet. Ködösítenek, amikor el kellene határolódniuk, érzelmi disszonanciába kerülnek és azt az áldozatos lemezt teszik fel, amit már kiskorúkban elsajátítottak (de…, ennek ellenére…).

Más szóval, az iszlám szabályokban nincs semmi olyasmi, aminek mindenképpen ide kellene vezetnie, hiszen hasonló harcias buzdítások más vallásokban is vannak. De a tényhelyzet az, hogy idejutottak, pontosan ezekben a társadalmakban, a történelmi konjunktúrák és olyan szociális-kulturális adatok egyfajta kombinációja következtében, melyek sokkal inkább a fejlődésbeli késedelemmel kapcsolatosak, mint a vallással, más iszlám előtti hagyományokkal stb. Így jött létre az, amit az antropológusok valódi kulturális modellnek neveznek, mely eltér a saját társadalom ideális kulturális modelljétől: ez utóbbi az – írott, vagy sem – norma, melyet elméletileg mindenki magáénak vall; az előbbi az, amit az emberek valójában és rendszeresen tesznek, ez pedig jelentősen eltérhet az ideálistól. (Másképp mondva, „azt tedd, amit a pópa mond, nem amit tesz”.) Ebben esetben a valódi modell alapját a világról alkotott frusztrált és követelőző vízió képezi, amikor a politikáról és az idegenekhez, különösen a nyugathoz való viszonyulásról van szó, a frusztrációnak ezen kulturális modellje számára pedig az iszlám ugyanolyan díszlet, mint bármi más.

Az antropológusok arra tanítanak bennünket, Ralph Lintont követve, akitől a fenti fogalmakat kölcsönöztem, hogy az emberek bonyolult lények, akik nem úgy viszonyulnak a – világi, vagy vallási – törvényekhez, mint holmi robotok egy előre betáplált programhoz. Vannak olyan normák, melyek a retorika szintjén nagy becsben állnak, de a gyakorlatban szisztematikusan megszegik őket, a megsértés pedig szintén íratlan (informális) szabályok szerint történik, hogy a csoport elfogadhassa; és fordítva, vannak magasabb rangú törvények által tiltott, de a közösség által bizonyos körülmények között széles körben megtűrt viselkedések. Ennek következménye, hogy a „Könyv vallásainak” van egy Nagy Hagyományuk – az írott kánon – és különféle Kis Hagyományaik: mindenféle, zömmel folklórszerűen átadott helyi gyakorlat, melyek nem találhatók meg a szentírásban, de melyeket az emberek a hit integráns részének tekint, holott néha ellentétben állnak a Nagy Hagyománnyal. (Ezt sem én találtam ki, hanem az egyik nagy vallási antropológus, Robert Redfield.)

Gondoljanak például az összes karácsonnyal kapcsolatos téli szokásra, melyek valószínűleg kereszténység előttiek és inkább az európai parasztok agrár-pásztorkodó életével kapcsolatosak, mint a Jézus idejében a Szentföldön történt eseményekkel. Vagy a lányok genitális csonkításának – egyes muzulmán országokban tapasztalható – gyakorlatára, melynek semmi köze nincs a Koránhoz, de melyet a helybéliek, a közösségi identitás integráns részeként, összekapcsolnak a hittel. Vagy a Franciaországban az utóbbi években oly sok vitát kiváltó burka viselésére, mely szintén nem szerepel így a Koránban vagy a Hádiszban, hanem egy regionális eredetű gyakorlat, amit mára visszaélő módon társítanak az egész Iszlámmal. Vagy a Próféta ábrázolásának híres tilalmára, mely szintén nem a Koránban, hanem a Kis Hagyományban jelenik meg és még így is megsértették néha, a liberális időszakokban, a perzsa és az oszmán művészetben. Vagy a sok más hasonló példára.

Függetlenül attól, hogyan jelentek meg, a kulturális modellek

egyszerű létezésük révén terjednek,

holott néha, mint láttuk, nyilvánvalóan ellentétesek a hivatalos előírásokkal. Az idők folyamán bizonyos helyzetek megoldására elfogadott viselkedési mintákat generáltak, új szerepmodelleket (vagyis példamutató egyedeket), vagy elismert kulturális társításokat hoztak létre. Miként magyarázható például a viszonylag hasonló körülmények között élő különböző európai népeknél tapasztalt nagy különbség az öngyilkossági rátát illetően (mondjuk a románok, ahol kicsi, és a magyarok között, ahol nagy), tekintettel arra, hogy mindegyikük Nagy Hagyománya kimondottan tiltja az öngyilkosságot? Nos, azzal, hogy a környezetében olyan egyedeket látva, akiket ismert és akik így oldottak meg egy személyes ügyet, egy adott személy könnyebben folyamodik az öngyilkosság kulturális modelljéhez, mint egy másik közösséghez tartozó egyed, ahol ez ritkább. Az első esetben egyszerűen kijártabb az ösvény, a cselekedet megtörténésnek pedig nagyobb a valószínűsége, ha e megoldást egy romantikus aura is belengi, ami az ehhez korábban folyamodók (művészek, hősök stb.) társadalmi presztízséből következhet.

Így adódik tovább egy társadalomban egy valódi kulturális modell annak ellenére, hogy ellentétben áll a magasabb rangú írásos normákkal. És nem véletlenül választottam az öngyilkosságnak, mint cselekvésben megtestesülő mintának a példáját: a Nagy Hagyomány az iszlámban is tiltja, de a terrorista „mártírok” kútja, mint látható, sohasem apad ki. Ehhez nem kell (nyilvánvalóan) mindenkinek alkalmaznia ezt, még egy többségnek sem, csak egy megtűrt, sőt bizonyos esetekben meg is indokolt mintának kell lennie. Márpedig – öngyilkossággal, vagy sem – ez történt az arab világban a terrorista típusú radikalizálódással is: valódi kulturális modellé vált, melyben egy kisebbség vesz részt, de melyet bizonyos szabályok és körülmények között a többség megtűr. És minél többen vannak és minél híresebbek az azt alkalmazók, annál mélyebben ver majd gyökeret, és romantikus vonzerőt fog gyakorolni másokra.

Ezen kívül intézményes okai is vannak a továbbadódásnak: több évtizednyi, konspirációs körülmények között végzett felforgató harc után az olyan szervezetek, mint a Hamász (Gázában), a Hezbollah (Libanonban), vagy a Muzulmán Testvériség Egyiptomban, azt tapasztalták, hogy hatalomra kerülés után nagyon nehéz helyi közigazgatással, utak leaszfaltozásával és gazdasági fejlődéssel foglalkozó civil párttá válni. Aki egész életében harcos volt és bombák telepítését gyakorolta,

nehezen válik helyi tanácsossá,

akinek költségvetésekről kell alkudoznia és az emberekkel arról konzultálnia, hova helyezzék a szeméttelepet. Nem lehetetlen, de nehéz, mert más természetű képességekre és tapasztalatra van szükség. Ezekben a szervezetekben megjelenik egy úgynevezett path-dependence hatás, így aztán ha területek kerülnek az ellenőrzésük alá, vagy politikai hatalmat szereznek, okokat keresnek arra, hogy azt folytassák, amihez a leginkább értenek: ellenfelek felkutatása, létet fenyegető veszélyek közösségük elé vetítése, tehát a totális és kizárólagos ellenőrzés és a harc folytatása a cél.

Az izraeli–palesztin konfliktus jelentős mértékben hozzájárult az arab világon belül a felforgató, terrorista módszerekkel harcoló sejtek létrehozásához. A kezdetben baloldali marxista terrorizmus később, amikor a marxizmus már nem volt divatos, áttérhetett az iszlámra: megállapítottuk, hogy a modell koherenciáját a meggyökeresedett társadalmi gyakorlat, a példák, az éthosz adja, és kevésbé a taktikai igényekből fakadóan felépített ideológiai dramaturgia. És ennyi évtizednyi gyakorlat után elképzelhető, hogy a harc új irányokban folytatódna, ha a területekért folytató konfliktus – hipotetikusan – békekötéssel zárulna.

Ez történt Algériában, ahol a szörnyű, Franciaországgal szembeni felszabadítással indokolt terrorizmus később egy világi, de autoriter és brutális állam (amilyen valószínűleg Arafaté is lett volna, ha képes azt létrehozni) és egy hasonlóan brutális, kevés kivételtől eltekintve csak konspiratív módon működni képes iszlamista ellenzék közötti polgárháborúvá változott. Amikor csak ilyen civil társadalom van és mindehhez hozzáadódik egy passzív polgárság, melyet mindkét irányból a behódolás propagandája bombáz, melynek egyetlen állammodellje a járadékos típus, mely a természeti források kiaknázásának koncesszióba adásából szerez pénzt (vagyis nem a polgároktól közvetlenül beszedett adókból, ami másfajta politikai dinamikát és a politikai felelősségvállalást követelő nyomást hozna létre) és a járadékok polgárok közötti szétosztását ígéri, mindez pedig összekapcsolódik egy paranoid tiermondista diskurzussal, mely minden válságot, vagy nehézséget az idegen rosszindulatú és obskúrus beavatkozásával magyaráz – akkor a koktél valóban robbanékonnyá válik.

A követelőző erőszak modellje, amint az a közösségen belül széles körben elfogadottá válik, a peremre szorultak, irányt vesztettek, vagy különféle hiperaktív fiúk számára – és egy adott korban sokan ilyenek, a muzulmán közösségek pedig általában véve nagyon fiatalok – olyanfajta típusú megnyilvánulási formákhoz vezet, amilyet az elmúlt napokban láttunk Franciaországban. Miközben másoknál az az informális (retorikailag elítélt, de a gyakorlatban megtűrt) társadalmi norma, hogy jól leiszod magad és egy focimeccs után jól összeverekedsz az ellenfelekkel, az arab (vagy pushtuni stb.) muzulmán ifjak számára ott van a radikalizálódás szelepe, mely ugyanakkor azt az érzést is megadja, hogy valami fontosban, egzisztenciálisban és történelmi gyökerekkel rendelkezőben vesznek részt. Ez olyan fiataloknak szolgál indokként, akik társadalmi-gazdasági hasonlóságot mutatnak a labdarúgó galerikhez tartozókkal, de a nyugat-európai bevándorlói közösségekben élőkkel is, akiknek bár jobb a társadalmi, sőt globális közösségbe való beilleszkedési potenciájuk, de ifjonti lázadást mutatnak, szakítva első generációs bevándorló szüleik integracionista és békés hagyományával (lásd pl. Oszama bin Laden esetét).

És mivel az ember politikai lény, egy valódi kulturális modellt könnyen manipulálhatnak abszolút ideológiamentes, pragmatikus vezetők, akiknek politikai, vagy gazdasági céljainak nincs közük a nagy doktrínához, bár retorika szintjén hivatkozhatnak rá. Ők és nem mások hozzák létre a nyugati muzulmán bevándorlók körében az erőszaknak ezt a patológiáját. A végtelenségig a Korán szövegeiben keresni az erőszakos tettek forrását ugyanolyan inproduktív dolog, mint az (amúgy a muzulmánok által is elfogadott) Ótestamentumban szereplő végtelen vérengzésekben, vagy az Illiászban, ebben a bármely hollywoodi filmnél vérengzőbb blockbusterben.

Az, amivel ezekben a napokban és években Európában és bárhol máshol harcolunk, egy olyan kulturális modell, mely

az iszlám Kis Hagyományával kapcsolatos,

és idomul a különféle regionális, egyes esetekben nagyon is szekuláris politikai célkitűzésekhez. A megoldás pedig semmiképpen sem az, hogy az ilyenfajta Kis Hagyományokat szentségekként megvédeni érdemes legfőbb társadalmi értékekké változtassuk csak azért, hogy minden áron politically correct-ek legyünk, holott nagyon jól látjuk, hogy kontraproduktívak, hanem a visszatérés a Nagy Hagyományhoz és azoknak az elemeknek a megkeresése benne, melyek összeférhetővé teszik a modernitással, hogy ezáltal egy valódi megértésen, nem pedig egy udvarias közömbösségen és gettósításon alapuló együttélésünk legyen.

Nem bin Laden, vagy al-Bagdadi kulturális modellje kell nekünk, hiszen nem csak ők az Iszlám, hanem Naszreddinné, a szerény és huncut, a véresen harcias Timurt megszelídítő bölcsességében mélységesen modern hodzsáé. Nyilvánvaló, hogy ebben a két AKM-es fiú vallástársainak kellene a főszerepet játszaniuk.