Ha az ember mostanság kimegy az utcára és véletlenszerűen megkérdezi a járókelőket, Traian Băsescu „botrányhős” elnök volt-e, valószínűleg a lehető legelhivatottabb támogatói is igennel válaszolnának. Különben ez volt politikai ellenfeleinek kedvenc címkéje is: „Traian Băsescut a botrány táplálja.” „Traian Băsescu csak botrányokat képes okozni.” Azt lehet mondani, a címke megragadt. És nem is ok nélkül: Traian Băsescu nem könnyű temperamentumú, elnökként pedig szinte folyamatosan offenzívában volt. Ő maga is címkéket ragasztgatott, néha a sértegetés határait súrolva, ultimátumokat adott, fenyegetőzött, ironizált, röviden, állandóan veszekedésre késznek, örökké elégedetlennek, piszkálódónak, mindenkivel háborúzónak tűnt.

A „botrány” egy mandátuma végén álló elnök portréjára vetett negatív árnyékként vonult be a köztudatba. De vajon ez tényleg egy árnyék Traian Băsescu, az ember jellemén,

vagy egy szerep része,

melyet Traian Băsescu, az elnök tudatosan magára vállalt? És, persze, ha szerep volt, milyen hatásai voltak a társadalom egészére?

Mielőtt ezekre a kérdésekre válaszolnék, egy pillanatra vissza szeretnék térni ahhoz, amit az elemzők többsége a 2014. november 16-i „csodának” nevezett. Egy olyan jelölt teljesen váratlan, a felméréseknek és a fogadásoknak ellentmondó győzelméhez, aki minden kétséget kizáróan Traian Băsescu ellentéte. Traian Băsescu, a politikai szereplő hozzászoktatott bennünket a választási „csodákhoz” 2000-ben, 2004-ben, 2009-ben és még 2012-ben is. Az eredményeknek azokról a látványos megfordításairól van szó, melyektől az ellenfelek eltátották a szájukat, vagy melyek miatt egy részük néhány óráig tényleg elnöknek képzelte magát.

Hogyan volt képes ilyen történelmi fordulatra Klaus Johannis, egy nyugodt, sőt, jellegtelen, békéltető, beszélőkészség és válaszok nélküli jelölt? Azt hiszem, erre a kérdésre a választ abban a szerepben kell keresni, melyet Traian Băsescu az utóbbi tíz évben eljátszott. Paradoxon, de minden választás utáni elemzés kis szerepet tulajdonított a jelölt Johannisnak a saját győzelmében, és fontos, de nem elégséges szerepet az őt támogató politikai erőknek. Jogosan. Lázadás volt, ezt mindnyájan éreztük, egy miniforradalom: egymillió, az első fordulóban otthon maradt román a másodikban elment szavazni és – ahogy azt a szavazóköröknél készített felmérések mutatták – többségük az ACL jelöltjére voksolt. Csak egy erős tömegizgalom, egy frusztráltsági és igazságtalanság elleni érzés boríthatta fel a második fordulóban az elemzők számításait.

És most visszatérek a „botrányhős” Traian Băsescuhoz. Azt hiszem, éppen ez volt a zavarkeltő elnök egyik hatása a románokra:

elültette az emberek lelkében a lázadás magját.

A lázadás magja az amorf, a demokráciát botorkálva kereső népességet tudatos polgárok sokaságává változtatta.

Traian Băsescu volt az első államfő, aki vehemensen bírálta az államot. Nemcsak ráirányította a reflektorfényeket az intézményeken belüli krónikus működési zavarokra, de mintapolgárként viselkedett: elégedetlen volt és kért, felháborodott és ököllel verte az asztalt. Ezt nem a „forró dróton” tette, holott ebben semmi sem akadályozhatta volna meg, hanem nyilvánosan, néha a zászlóval a háta mögött. Azt hiszem, sok százszor hallottuk ezt a rágalmazóitól: „Uram, miért kellett így odasóznia neki nyilvánosan, felhívhatta és elmondhatta volna neki, amit akar.” Nem, Traian Băsescu nem telefonált, hogy felhívja valamire a kormányfő, vagy egy miniszter, vagy egy intézményvezető figyelmét, hanem mindenki szeme láttára, a közvélemény előtt tette.

Amit gyakran egyfajta politikai „macsóságnak” minősítettek, valójában nevelési célzattal hangzott el. Ahogy a gyermeknek lépésről lépésre kell megmutatni az ok és okozat közötti összefüggést, ugyanúgy a demokrácia első tíz éve után összezavarodott egyszerű románnak is látnia kellett, hogy az állam nem egy elit védelmében kitalált tabu, hanem egy közjót szolgálni hivatott emberekre és tisztségekre szétszálazható entitás.

A lázadásnak az emberek legkülönbözőbb kategóriáiban elterjesztett mikrobáját először a 2007-es leváltási népszavazás alkalmával éreztem meg. Alkalmam volt már az első napoktól kezdve elkísérni az egyszerű emberek közé a felfüggesztett elnököt. Éreztem a lüktetést, a feszültséget, a holmi gyanús közszereplők által elkövetett igazságtalansággal szembeni felháborodást. Éreztem, hogy az emberek azonnal megértették a történteket és kimentek az utcára kifejezni egyet nem értésüket. A népszavazáson lehengerlő többséggel meg is erősítették a politikusok által kezdeményezett felfüggesztési/leváltási lépéssel szembeni elutasításukat.

De voltak olyan, hasonlóan fontos esetek, amikor Traian Băsescu fejére hulltak a lázadás saját maga által elültetett magjából kisarjadt gyümölcsök. Nem szabad elfelejteni a „Raed Arafat”-ügyet. A tüntetésnek a hivatalban lévő elnök ellenfelei általi utólagos átértelmezésén túlmenően el kell ismerni, hogy kezdetben az egyszerű bukarestiek azért vonultak utcára, amit visszaélésnek véltek. Ugyanez volt a helyzet a 2012 nyári leváltási népszavazás alkalmával is. Eltekintve a jegyzőkönyvek alapján összejött gyanús szavazatszámtól (7,4 millió), egy büntetőjellegű kollektív energia alakult ki egy olyan elnök ellen, aki – a közvélekedés szerint – csalódást okozott.

A tízévnyi mandátum alatt Ionescu polgár Traian Băsescu szemén keresztül látott bele a román állam belsejébe. Megértette, nem szabad szolgalelkűnek lenni és eltűrni a túlkapásokat, hogy nemcsak joga, de kötelessége is nyíltan beszélni, bírálni, fellázadni, büntetni. Még a Traian Băsescuval szembeni ellenségességüket nyíltan kimutató sajtótrösztök is akaratlanul bekapcsolódtak ebbe az állampolgárt nevelő játékba. Bebizonyították, hogy az állam nem érinthetetlen, nem egy szent kard, melyet kiváltságosok egy szűk csoportja a források és igazság osztogatására használ fel.

2013 őszén, éppen egy évvel az elnökválasztás előtt láthattuk a jelét annak, hogy

a lázadás vírusa szétterjedt

és elég sok román megkapta. Békés, de masszív, vezetők és szervezés nélküli tüntetések kerítették hatalmukba az ország nagyvárosait, amilyenekre a 90-es évek eleje óta nem volt példa. Az emberek nem nagyobb bérekért vagy más gazdasági jogokért vonultak utcákra, hanem a kormány egyik, a Parlament segítségével végrehajtott gyanús manővere miatt, amely a verespataki bányakitermelésre vonatkozott. Maga Traian Băsescu a terv támogatója volt, ami újabb példája annak, hogy az elnök nem mindig állt a barikád ugyanazon az oldalán, mint a polgár, akit ő maga tanított meg fellázadni.

A sokat bírált 18.30-as kamerák elé állásai, melyeket több millió román kísért figyelemmel, váratlan következménnyel jártak, melyet csak kevesen értettek meg a maga mélységében. Ami egy politikai csatának tűnt az egyik vagy másik kormányfővel, akár Tăriceanuról, akár Pontáról volt szó, az valójában a valódi demokráciáért folytatott csata volt, melyben a polgár reagál, tiltakozik, fellázad.

Nem könnyű elültetni ezt a mikrobát egy olyan népességben, melynek nagy többsége elnyomó rezsimben nőtt fel, melyet félelemmel és engedelmességgel élt túl. Még nagyobb lett volna a veszély, ha

a „szolgalelkűségi gének” átadódnak

egyik nemzedékről a másikra. Elég gyorsan, már az első két évben szertefoszlott a kommunista rezsim bukásához vezető forradalmi energia, vagy a békés tüntetések véres szétverésével (az 1990. június 13-15-i bányászjárás az egyik példa), vagy a műdemokrácia, a szabad választások paravánjának használatával. Maga a forradalom utáni első évek szabad és pezsgő sajtója, a polgári lázadások fő kezdeményezője változott át lassan, de biztosan a politikai és gazdasági elitek által kartellesedéssel gondosan irányított eszközzé. A nem kormányzati szervezetek szintén veszítettek lelkesedésükből és lázadási potenciállal bíró aktivizmusukból, ahogy lekapcsolták őket a külföldi finanszírozási forrásokról.

Nagyjából így nézett ki a színtér Traian Băsescu elnök első mandátumának kezdetén. Lehangoló, nem? A fellázadt polgár hiányában a látszatdemokrácia és az oligarchák fogságába került állam valódi veszélyt jelentett. A konzultatív népszavazás egy másik olyan eszköz volt, melyet Traian Băsescu használt először és melynek szintén jelentős lázadási potenciálja volt. Mind az egyéni körzetes választás, mind a karcsúbb törvényhozás olyan népszavazási témák voltak, melyeken keresztül a polgárokat egy tehetetlen és reprezentativitási válságban lévő politikai osztály status quo-jának megkérdőjelezésére biztatták. Ez csak egy bot volt, melyet – mint mondták – az elnök átdugott a kerítés rácsain, a választott képviselők ellen uszítva a polgárokat, vagy inkább egy módszer arra, hogy a polgárban tudatosítsa, az övé a hatalom, sőt, lehetősége is van azt kifejezni?

A napi ügyekben elvesző elemzők szem elől tévesztették az összképet. Amit dâmbovițai bulvárként kezeltek, tartós stratégiának bizonyult, melynek célja az volt, hogy kihozza a polgárt az egyedből, felébressze őt álmából. A „Botrányhős” Traian Băsescu valójában létfontosságú szerepet játszott a polgári viselkedés felébresztésében és a polgári riadóállapot fenntartásában. A „Traian Băsescu kontra Állam” kockázatos, de rendkívül hatékony kotta volt, mely minden polgárt egy 1989 után szokatlan helyzetbe hozott: az ő adójából és járulékaiból fenntartott struktúra kötekedős bírálójává változtatta. A zöldségessel való veszekedés helyett, amire még a kommunizmusban is lehetőség volt, az átlag románnak magasabb szintre kellett lépnie: az elnökkel, a kormányfővel, a miniszterekkel, a megcsontosodott és ravasz állammal való veszekedés szintjére.

Bejött a játéka? Ahhoz, hogy erre válaszolni tudjunk, elég a dolgokat a maguk dinamikájában nézni. 2009 végén, amikor Traian Băsescu még a fellázadt seregek élére állhatott, valószínűleg természetes volt, hogy a románok a maguk javára fordítottak egy veszélyes helyzetet. 2014 végén, amikor senki, még Traian Băsescu sem vezette az elégedetlenek hadseregét, a lázadás örvénye magától lendült mozgásba és fordította meg, egy jól megtanult lecke szerint, a végkifejletet.