Hát ilyen is van. Bár azért nem ez a jellemző!
Radu ma este nem nézte a tévében a Románia–Magyarország mérkőzést. Mint ahogy nem nézte a labdarúgó világbajnokság döntőjét sem. A folytatásban elolvashatják, miért gyűlöli egy vegyes család (székely apa, román anya) fia a sportok királyát.
Ne lássam, ne halljak róla. És meglepőt fogok mondani: nem, nem a „focigladiátorok” miatt – akik olyan lányokba kapaszkodnak erősen, akiknek az intelligenciája egy táskáéval vetekszik, és akik egy kanál csorbáért levetkőznek az első ajánlatot tevő újságnak –, nem a Ligás Mitică miatt és a nemzeti válogatott teljesítménye miatt sem. Nekem magával a sporttal van gondom.
Valószínűleg azt fogják mondani, ki van egy kereke annak, aki egy adott sportot gyűlöl, hogy talán általánosítok, hogy bizonyára tudatlan vagyok. Elismerem, igen, van egy gondom. Viszont ismerem a focival szembeni ellenszenv forrását is. Gyermekként alakult ki bennem. Nagyon vagány családban nőttem fel:
Azon városok egyikében nevelkedtem, ahol a magyarul nem beszélők „éhen halnak, mert még kenyeret sem tudnak maguknak venni” – Sepsiszentgyörgyön. De róluk máskor írok bővebben. Azon a lakótelepen, ahol megtanultam, hogy (az akkoriban elválaszthatatlan barátnők) Anikó is, Ana-Maria is ugyanott csiklandós és tetszik nekik, függetlenül attól, hogy nem ugyanazt a nyelvet beszélik – nos, abban a külvárosban a fiúk gyakran fociztak. És sokan voltak. Telivér székely fiúk, de Ceauşescu által a város iparosítására hozott moldvaiak is. Az volt a szabály, hogy a románul beszélők játszanak a magyarok ellen. Az egyik vagy másik csapatba való bekerülésnek nem volt más kritériuma. Nem számított, hogy cigány vagy-e (ilyenek is voltak), a beszélt nyelv határozta meg, hogy melyik csapatban játszol.
Ez van, a gyermekek játékaikkal a szülőktől ellesett politikát ültetik át a gyakorlatba.
És bármennyire is igyekeznék elhallgatni a dolgokat és az ujjam mögé bújni, a térségben nacionalista politikákról folyik a szó. Nem nyilvánosan, kevesen vállalják ezt nyilvánosan, de a magánéletben mindenkinek van véleménye. Mivel én a vegyes családban született kevesek egyike voltam, tehát mindkét nyelvet beszéltem, úgy passzoltak egyik csapatból a másikba, mint a labdát.
„- Ce faci mă aici? Tu joci la unguri!” („- Hé, mit csinálsz? Te a magyarokkal játszol!” – a szerk.)
„- Nem nem, te nem a mi csapatunkban vagy!” (Nu, tu nu joci cu noi în echipă)
És így tovább, ide-oda adogattak, gyakorlatilag egyáltalán nem játszottam. Meggyűlöltem a focit. Az egyedüli alkalmak, amikor játszani tudtam, azok voltak, amikor helyettesíthettem valamelyik csapat kapusát. A legtöbbször mindkettőt helyettesítettem, sorban – amikor elszaladtak pisilni, vagy sietve megvacsoráztak. De nem panaszkodom. Megmaradt bennem a labdarúgás iránti gyűlölet és elég gyorsan feladtam, hogy besomfordáljak a sportok királyának hívei közé.
Ezzel szemben inkább Anikóra és Ana-Mariára összpontosítottam. Igen, elismerem, néhányszor megkaptam, hogy túlságosan lányos vagyok. De a lányok más véleményen voltak, végül pedig a kis focisták is rájöttek, hogy csak az idejüket pazarolták egy képzeletbeli ligában játszva.
A cikket Radu Voina írta és eredetileg a MaghiaRomânia-n jelent meg. Szerkesztő: Sever Ioan Miu, aki az alábbi sorokat írja.
A Románia–Magyarország mérkőzés után egy focival kapcsolatos cikket akartam ajánlani. Nem én írtam, mert e játékot illetően antitalentum vagyok. És, Raduval ellentétben, nem éltem meg a
tapasztalatát, mert bukaresti vagyok.
Ezért tartózkodni fogok attól, hogy a foci valamilyen bűnében találjam meg a Radu által leírt, általam nem rendjén valónak tartott helyzet magyarázatát. De nem fogom a románokat sem, a magyarokat sem hibáztatni.
És az intoleranciára, a szegregációra, a sovinizmusra sem fogok mutogatni. Ugyanakkor viszont arra kérlek benneteket, hogy – bármelyik etnikum démonizálása nélkül – találjátok meg ti magatok azt az emberi bűnt, amely arra késztet egyes gyermekeket ebben az országban, hogy Románia–Magyarországot játsszanak a salakos iskolaudvaron. Aminek, mint fentebb olvasható, negatív következményei vannak. És, ha akarjátok, megoldást is találhattok rá.
Tehát:
MI készteti a sepsiszentgyörgyi gyermekeket arra, hogy a fociban „románokra” és „magyarokra” váljanak szét?
És ha netán képesek lennétek hatni ezekre a gyermekekre, MIKÉNT győznétek meg őket, hogy a pályán hagyjanak fel az etnikai szegregációval?
Érdeklődve várom a MaghiaRomânia Facebook-oldalán a véleményeteket.
Harminc centiméter van a képernyő és a szemetek között, tudtátok? Harminc centiméteren zajlik a teljes életetek, ez a civilizáció új aranystandardja, sőt, szilíciumstandardja.
Ha a rokonom vagy, van munkahelyed. Ha nem vagy a rokonom, akkor nem biztos. Csak legyen minden lepapírozva.
Senkinek sincs kőbe vésett szerződése a sorstól arra, hogy képes megbirkózni a szabadsággal – mondja Pálfy Zoltán történész, a BBTE adjunktusa. Nagyinterjú, I. rész.
A cikkgyárosoktól a peer review-ig elmagyarázzuk, min megy keresztül egy mai romániai kutató.
Nem úgy van az, hogy egy „független” illető valamire rámutat, hogy az propaganda, és akkor az propaganda.
Többnapos körútra érkezik Tarr Zoltán társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter csütörtökön Erdélybe, ahol RMDSZ-es politikusokkal, egyházi vezetőkkel, valamint a kulturális élet és a civil szféra képviselőivel találkozik.
További hírek: nem szabad szidni a közműszolgáltatókat, különben nem foglalkoznak a panaszainkkal. És megduplázódhat a lakásadó, ha a tulajdonos illegálisan építi be a teraszt.
Ahhoz, hogy megértsük a nagy szemétfelháborodást, muszáj első körben felelősöket keresnünk. Majd, ha ezen túllépünk, akkor jöhetnek a magyarázatok. Nos, akkor ki a felelős? Nyolcvan százalékban Borboly Csaba, húsz százalékban Bíró Barna Botond.
Hazatérhetnek a csíkszeredai kórházban júliusban született négyes ikrek: a három kislányt és egy kisfiút a jövő hét elején engedik haza a brassói szülészetről.
Medve jelenlétére figyelmeztető Ro-Alert üzenetet kaptak a csíkszeredaiak szombat reggel nyolc óra után, hogy nagyvadat észleltek a csíksomlyói Szék út 98/A szám alatt.
Gabriel Andreescu azt mondja: 15 év húzódozás után után Romániának végre el kellene ismernie Koszovó függetlenségét, mert elképzelhetetlen, hogy a fiatal balkáni ország ismét Szerbia része legyen. Koszovó helyzetét pedig ostobaság a Székelyföld elveszítésének veszélyével társítani.
Gabriel Andreescu azt mondja: 15 év húzódozás után után Romániának végre el kellene ismernie Koszovó függetlenségét, mert elképzelhetetlen, hogy a fiatal balkáni ország ismét Szerbia része legyen. Koszovó helyzetét pedig ostobaság a Székelyföld elveszítésének veszélyével társítani.
Ugye, az van, hogy a Nagy-Magyarország térkép igazi vörös posztó Romániában. A Nagy-Románia viszont nem feltétlenül. Petru Clej véleménycikkét szemléztük.
Ugye, az van, hogy a Nagy-Magyarország térkép igazi vörös posztó Romániában. A Nagy-Románia viszont nem feltétlenül. Petru Clej véleménycikkét szemléztük.
Harminc centiméter van a képernyő és a szemetek között, tudtátok? Harminc centiméteren zajlik a teljes életetek, ez a civilizáció új aranystandardja, sőt, szilíciumstandardja.
Ha a rokonom vagy, van munkahelyed. Ha nem vagy a rokonom, akkor nem biztos. Csak legyen minden lepapírozva.
Senkinek sincs kőbe vésett szerződése a sorstól arra, hogy képes megbirkózni a szabadsággal – mondja Pálfy Zoltán történész, a BBTE adjunktusa. Nagyinterjú, I. rész.
A cikkgyárosoktól a peer review-ig elmagyarázzuk, min megy keresztül egy mai romániai kutató.