Mircea Cărtărescu, sajnos, idén sem kapta meg az irodalmi Nobel-díjat. Bár a fogadóirodáknál nagyobb esélyt adtak neki, mint az előző években, ami vérmes reményeket keltett a bukaresti sajtóban. Mely sajtó, az előző évekkel szemben, idén már nem követte el azt a hibát, hogy a Vakvilág című könyv szerzőjének a hőn óhajtott díjra történt jelöléséről beszéljen.

Ugyanis időközben román újságírói körökben is kiderült, hogy a Nobel-díjra nem történnek jelölések.

Nem tudom, hogy a nagy regényíró azért nem kapta-e meg a neves díjat, mert – ahogy azt Alina Mungiu-Pippidi a De ce nu iau românii premiul Nobel (Miért nem kapnak Nobel-díjat a románok – a szerk.) (Polirom Kiadó, Iaşi, 2012) című antológiában közölt cikkében írta: „Egy tisztán esztétikai célból írt irodalom

nem érdekli a Nobel-díjat odaítélő bizottságot,

mely főleg egy különleges tapasztalat irodalommá alakított eredetiségét keresi.” Ennek bizonyítéka, írta Mungiu asszony, hogy „Ceauşescu abortuszaival megvolt Cannes, a szekusaival pedig megvolt a Nobel”, ami Cristian Mungiu filmjére és Herta Müller regényeire tett nem túl nehezen megfejthető célzás. Némi igazság lehet a heves moldvai nő szavaiban, tekintettel arra, hogy a díjat idén a francia Patrick Modiano kapta. Aki azért nem teljesen ismeretlen, ahogy az egyesek kapkodva leírták (a neves The Guardian a nevét is helytelenül, Mondianonak írta). Modiano kb. 25 regény és több tucat filmforgatókönyv szerzője, melyek fő témája a megszállás alatti személyes tapasztalat. Önfikciók, ahogy azt nevezni szokták. Kettős jelentése van annak, hogy a díjat Patrick Modianonak ítélték oda. Két előítéletet semmisít meg. Az egyik az, hogy egy ország hosszú várakozásra van ítélve, miután egyik képviselője megkapta a Nobelt (emlékeztetek arra, hogy Le Cléziot 2008-ban tüntették ki), és hogy a francia irodalom, ahogy az egész francia kultúra is, kiveszőben lenne. Modianot a román kiadók nem kényeztették el, nálunk csak négy-öt könyve jelent meg, de nem kételkedem abban, hogy ezt gyorsan, talán bőségesen is pótolni fogják.

Egy nappal azelőtt, hogy kiderült, Mircea Cărtărescu megint lecsúszik az irodalmi Nobelről, a jó nemzeti hagyománynak megfelelően hazafiasan felindultunk, amikor megtudtuk, hogy

egy román származású német kutató,

Stefan W. Hell tagja a vegytani Nobel-díjjal kitüntetett győztes csapatnak.

Dr. Hell az egyszerű polgár számára egészen az elmúlt napokig tökéletesen ismeretlen volt. Míg Herta Müllerről, a 2009-es irodalmi díj győzteséről az egyszerű román is hallott ezt-azt, vagy a Szabad Európából, vagy a könyvesboltok kevésbé kézenfekvő polcain pillantva meg románra lefordított könyveit, Hell úrról senki sem hallott a mioritikus tájakon. Bár a német professzor a Román Akadémia tiszteletbeli tagja, megkapta szűkebb pátriája, Arad egyik egyetemének doctor honoris causa címét, és mint minden komoly és jóérzésű német, nem feledkezett meg a származásáról, a románt sem felejtette el, mint ahogy az egyik legjobb temesvári gimnáziumban végzett tanulmányait sem.

A román sajtó tipikusan reagált. Gyorsan megkereste az újdonsült kitüntetettet, aki tisztelettudóan és decens módon

dicsérő szavakkal illette szülőhazáját.

És iskoláját. Ugyanazt – a Nikolaus Lenau Gimnázium –, ahova Herta Müller is járt. Híres és nagy hagyományú iskoláról van szó, melyet még 1870-ben alapítottak, de melyről alig egy hónappal ezelőtt azt tudtuk meg, hogy nem egészen felkészülten várja az új tanévet, mert pénzhiány miatt nem tudta befejezni a felújítási munkálatokat. Lehet, hogy Temesvár polgármestere, az amúgy egyetemi tanár és a Műegyetem volt rektora, Nicolae Robu úr e második nemzetközi siker után talán megadja az említett középiskolának a megérdemelt figyelmet és nem fog Müller asszony vagy Hell úr adományaira várni.

Megtalálták a jó sok éve Németországba áttelepült kutató román nyelvtanárát is. Aki, mint várható volt, dicséretekkel halmozta el volt tanítványát. A különféle tévéadók elemzői bírálták Hell úr

erőltetett, visszamenőleges „románosítását”,

politikailag helyes „európai szemszögbe” helyezkedve. Megpróbálták elérni, hogy a német káposzta is megmaradjon (hisz tudjuk, hogy a németek szeretik a káposztát) és a román kecske is jóllakjon, azt mondva, hogy manapság eltűntek a tudomány határai, így erre való tekintettel Hell úr egy „európai vegyész”.

Senki sem tette fel a kérdést: Stefan W. Hell szülei miért döntöttek jó 30 évvel ezelőtt úgy, hogy távoznak Romániából? Arról sem kérdezősködött senki, hogy kivándorlási álmuk teljesüléséhez nekik vagy a rokonaiknak váltságdíjat kellett-e fizetniük a romániai kommunista hatóságoknak. Mely művelettel kapcsolatosan amúgy máig is gyanús talányok vannak. Senki sem tette fel a kérdést, hogy mi történt volna, ha Hell úr Romániában marad. Még akkor is, ha 1989 után kapott volna egy tanári állást valamelyik romániai csúcsegyetemen. Csúcs-, de alulfinanszírozott, gyengén felszerelt egyetemen, mely tantestületét kétszeres, meg nem fizetett oktatási normára és egy rakás papír kitöltögetésére kényszeríti.

Senki sem tette fel a kérdést, hogy hány Hell úrhoz hasonlóan intelligens és tehetséges fiatal

hagyta el 1990 vagy 2000 után Romániát,

a távlatok hiánya, az előrejutási lehetőségek megrekedése által kényszerítve, vagy elriasztva, vagy a hatóságok lenéző biztatásainak „serkentésére”, melyek élén az a magát az „Állam fejé”-nek szívesen nevező személy áll.

Mint ahogy a pillanat szülte hazafias felháborodások közepette senki sem tette fel azt a kérdést sem, vajon hány rendkívül tehetséges fiatal fog külföldre távozni, ha – Isten őrizz! – a plagizáló Victor Viorel Ponta lesz Románia elnöke. Ugyanaz a Victor Viorel Ponta, aki kormányfőként néhány nappal ezelőtt tovább csökkentette az oktatás és kutatás költségvetését. Ez akkor is igaz, ha Remus Pricopie az ellenkezőjét állítja a Facebook-on.