Már ha természetesnek tartjuk, hogy erdélyiként a magyar és a román írókat egyaránt sajátunknak érezhetjük. Mert mindkettőből van az irodalmi Nobel-díj esélyeseinek listáján.
És miért ne tartanánk természetesnek? A gond inkább a szurkolás fogalmával van. Az irodalom, mint tudjuk, nem versenysport, és normális esetben a világirodalom nagy szerzői teljesítményeit nem szoktuk toplistákban rendszerezni. A Nobel-díj évenkénti odaítélése viszont nem része a normális ügymenetnek, a rá irányuló óriási médiafigyelem és presztízsértéke miatt a társadalmi, reprezentációs jellege fontosabbnak tűnik, mint irodalomtörténeti jelentősége.
Nem kívánunk belemenni annak taglalásába, hogy az irodalmi Nobel-díjas kiválasztásában milyen mértékben játszanak szerepet az esztétikai, és milyen mértékben a konjunkturális, társadalmi szempontok: valószínűnek látszik, hogy nem hátrány egy író számára, ha foglalkozik a kipusztuló állatfajok vagy az esőerdők problematikájával, az elnyomott kisebbségek helyzetével és hasonlókkal.
Inkább térjünk vissza a Nobel versenyjellegére és az abból fakadó „szurkolói” magatartásra. Bármennyire is egyéni írói teljesítményért adományozza a Svéd Királyi Akadémia az irodalom Oscar-díját, annak – akárcsak a sporteredményeknek – hatása van az aktuális díjazottat sorai közt tudó nemzet önbecsülésére. Az eredményt váró tömegek ugyan nem szokták kocsmákban összeverődve izgulni a végkifejletért (bár ha jobban belegondolunk, ez nem is rossz ötlet, egyetlen bökkenő, hogy munkanapon, csütörtök déli 1 órakor hirdetik ki a díjazott nevét), de ettől még ugyanúgy büszkék, ha a „sajátjuk” nyeri el a díjat, mert
úgy érzik, hogy ez nemcsak a díjazott szerzőnek szól, hanem annak a nemzetnek, országnak, kultúrának is, amelyhez az író tartozik. Az Aradról elszármazott német vegyész
idei Nobel-díja jó példa erre: a román sajtóban szalagcímek sorozata hirdeti, miszerint „egy román nyerte a kémiai Nobel-díjat”. Egyszóval: folyik a harc a Nobel-díjasok kisajátításáért.
A fogadóirodák pedig nem tétlenkednek – a versenysportokban mindig is volt biznisz. Az esélyesként számon tartott írók közt van idén (is) a magyar Nádas Péter és a román Mircea Cărtărescu.
Nádas Péter évről évre felbukkan a listán, viszonylag jó helyezéssel – csak hát az a helyzet, hogy Kertész Imre 2002-es díjazása vélhetőleg évtizedekre elodázta egy újabb magyar irodalmi Nobel lehetőségét. Meglepetések persze adódhatnak. A témában jónevűnek számító
Ladbrokes fogadóirodánál mindenesetre elég jók az esélyei: a sorban
a tizedik helyen áll, 14/1-es mutatóval, lekörözve ezzel számos világnagyságot, Joyce Carol Oates-tól Milan Kunderáig.
Ha már Kundera:
az örökös román Nobel-reménység, Mircea Cărtărescu vele van egy valószínűségi kategóriában. Meg olyanokkal, mint Thomas Pynchon és Bob Dylan, a költői lelkületű dalnok. Nekik mind
25 az 1-hez az esélyük. Legalábbis azok szerint, akik már megtették tétjeiket. Ezzel, ugye, elmarad Nádas mögött, de megelőzi például Umberto Ecót, Salman Rushdie-t vagy
a nemrég Kolozsváron járt Antonio Lobo Antunest. És mindannyiukat messze előzi a kenyai Ngugi Wa Thiong’o, akiről ugyan mi, gőgös európaiak nem sokat hallottunk, de éppen ez a legbiztosabb jele annak, hogy minden esélye megvan a győzelemre.
Különben pedig: mindenki szurkoljon a kedvenc írójának, bármilyen nemzetiségű is legyen. Vagy ne is szurkoljon, csak olvasson jó könyveket. A fogadást meg tartogassuk a lóversenyekre.
Illusztráció: Erdély László
