Oroszország 2.0

Oroszország Apácska sakkozik. De nem bábukkal, mint Karpov, vagy Kaszparov. Hanem tankokkal.
Hirdetés

A sakkjátékban a nyitás a fontos. Az egész mérkőzést az első lépés határozza meg, mely egy adott gondolkodási iskoláról árulkodik, az offenzív vagy kivárásos játékstílusra figyelmeztet, azokat a struktúrákat generálja, melyekre a következő döntések támaszkodni fognak.

Persze ezek a játékos tehetségétől vagy zsenialitásától függően lehetnek többé-kevésbé érdekesek vagy meglepőek. De akárcsak a valódi életben, zömmel az első lépésnek rendelődnek alá. Nagyon jól tudják ezt a katonai stratégák, akiknek az a feladatuk, hogy mindig „a tankokon túl” tekintsenek, és legalább 5 lépéssel előre járjanak a játékban. Hogy időben, még az első lépés előtt előkészítsenek minél több realista változatot a lehetőségek végtelen tárházából.

A sakkjáték mestereinek, az oroszoknak most valami olyasmit sikerült elérniük, ami elég ritka, és ezért annál inkább figyelemre méltó: különböző játékok szinte tökéletes ötvözése, minden a legnyilvánvalóbb műsor, a katonai technika és kommandós csapatok felvonultatásának álcázó füstje mögé rejtve. Egy tökéletesen megkoreografált, soha be nem fejezett műsorról van szó, mely azon a sebességen alapul, ahogy állandóan változtatják a díszleteket, és cserélgetik a terepen az állandóan másképp, a napi forgatókönyv által megkövetelt módon felöltöztetett szereplőket, egy valódi és rendkívül kifinomult bohózatot vetve be.

De vajon mi van a tankok mögött? Milyen hatalmi doktrína indokolja ezt a második világháború vége óta példátlan méretű erőfeszítést?

Három cél van.

Az első a belpolitikai, melynek célja egy egypólusú, vitathatatlan és a dicsőítéssel ekként elismert hatalmi struktúra létrehozása, mellyel az oroszok hatalma csúcspontján mindig is körülvették a cárt. A Szovjetunió 2.0, vagy – ha úgy akarják – a Nagy Oroszország Tervet nem lehetett volna kidolgozni és elültetni az orosz kollektív tudatalattiba, csak azután, hogy megjelent egy új hősi típusú valóság.

A Nagy Honvédő Háború vége óta először, rögtön azután, hogy átélték a Szovjetunió felbomlásának és regionális hatalommá való lefokozásuk szégyenét, az oroszok azt látták, hogy gondviselésszerű vezérük úgy volt képes visszaszerezni egy történelmileg orosznak tekintett területet, a Krímet, hogy ez nemzetközi téren semmilyen reakciót nem generált.

Tehát, mondták magukban, ez működik: a számítás pontos volt, a műveleti erők pedig a helyzet magaslatán álltak. Következésképpen a tervet az I. szakaszban, a Krímen tesztelt mechanizmusok kiterjesztésével és felerősítésével tovább lehet fejleszteni. Tehát elképzelhető, hogy a kremli geostratégák gondolkodásában felmerül az első cél sikerétől függő második lehetséges sikere is.

Egy nagy vezérnek megfelelő térre van szüksége, a siker viszont nagymértékben függ a kérdéses területen zajló demográfiai fejleményektől is. A nyugati terjeszkedés az a nagy esély, mely – legalábbis elméletileg – most megnyílhatna Oroszország előtt, tekintettel arra, hogy Oroszország valamennyi keleti területe mindig is alacsony népességű volt. Ebből következik az a nagyon érdekes, mint mondtam, a Krímben tesztelt döntés is, hogy a szomszédos országokban (mind a Szovjetunió tagja volt) élő orosz kisebbségeket használják fel egy identitási típusú lázadás vektoraként, azt minden elképzelhetetlen eszközzel felerősítve és a nemzetközi közösség összes nyomása ellenére tovább fokozva a támogatást.

Azt hiszem, most e második cél megvalósításának csak az I. szakaszában vagyunk. A figyelem Ukrajna keleti és déli részére összpontosul, ahol a 21,5 millió lakosból több mint 8 millió orosz származású. De figyelem, a „szomszédos övezet” jelentése bármikor kiterjedhet a 9,5 milliós Fehéroroszországra is, amelynek lakosai közül sokan támogatnák a visszatérést Oroszország Anyuskához és a gondok által fojtogatott gazdaság drámai valóságát némileg megváltoztatni képes gazdasági előnyökhöz. Ne feledjük – hiszen a Kreml stratégái biztosan nem feledkeznek meg róla –, hogy a három balti köztársaságban, Litvániában, Lettországban és Észtországban, bár az EU és a NATO tagjai, az orosz kisebbség helyzete mindig is rendkívül kényes és elég fontos ügynek számít, tekintettel arra, hogy az orosz etnikumúak több mint 10 százalékos arányt képviselnek.

Milyen messzire mehet el egy ezzel a pontos céllal rendelkező terv? Elméletileg, míg Ukrajna esetében a helyzet bizonytalan (ami bármikor tovább terjedhet Transznisztria és Gagauzia enklávék felhasználásával a szomszédos Moldova és a Duna torkolata felé), a dolgok a NATO és az EU kettős garanciájával lefedett balti államok esetében gyakorlatilag nagyon nehezek lennének.

Hirdetés

Nagyon nehezek, de lehetetlenek is? Egyes elemzők szerint nem, arra hivatkozva, hogy a Kreml elképzelhető (de teljesen gyakorlatilag soha nem bizonyított) módon támogathatja mindazokat az európai politikákat, melyek vagy belülről aknázzák alá az euro-atlanti térség struktúráit és szervezeteit, vagy az autonómia- és függetlenségpárti mozgalmak révén maximálisan feldarabolják az európai politikai tájat. Ami logikus, már érezhető és nagy fejlődési távlatokkal rendelkező lépés lenne, és végtelen sorú félelmet és gondot támaszthatna Európában.

Az orosz terv központi gondolata a népek önrendelkezési jogának támogatása, közvetlenül a valamely más állam területén lévő orosz kisebbségekre utalva, melyeknek segíteni kell abban, hogy állami identitást szerezzenek, és ha kérik, újraegyesülhessenek Oroszországgal. De ugyanezt kínálják egyes EU-n belüli államoknak is. Következésképpen Orbán Viktor, Putyin nagy barátja és támogatója volt a leglelkesebb az ukrajnai beavatkozási modell alkalmazásában. Magyarország már bejelentette, hogy meg kívánja védeni ukrajnai etnikumait (és nemcsak őket, ugyanis ugyanezen cselekedet másik iránya Székelyföld és valószínű kiterjesztéseként egész Erdély).

Ez valóban súlyos, vagy csak úgy teszünk, mintha így lenne, hogy serkentsük, motiváljuk, vagy emeljük a tétjét bizonyos tárgyalásoknak, melyek most minden elképzelhető formátumban zajlanak?

Íme egy lehetséges válasz. A beavatottak egyikétől, Helmut Schmidt volt német szociáldemokrata kancellártól származik:

„Nap, mint nap nő annak a veszélye, hogy a helyzet ugyanúgy súlyosbodjon, mint 1914 augusztusában történt… A helyzet számomra egyre hasonlóbbnak tűnik. Európa, az amerikaiak és az oroszok pontosan úgy viselkednek, ahogy azt Christopher Clark az Alvajárók könyvében című regényében megírta.”

Miért beszél vajon Helmut Schmidt az első világháborúról? Mert akkor történt meg Európa térképének nagy újrarajzolása. A cári Oroszország akkor Németország felbecsülhetetlen értékű támogatásával összeomlott, mely lehetővé tette Lenin páncélvonatának áthaladását… Az volt az a pillanat, mely előrevetítette a Szovjetunió 1.0 terv – az egész világ számára kegyetlen szenvedéseket hozó néhány év utáni – létrejöttét. Minthogy semmi sincs véletlenül, legalábbis a játéknak ezen a szintjén, idézzék fel a világ egy évszázaddal ezelőtti térképét. Emlékeztet valamire?

A NATO azt állítja, hogy „az orosz erők közvetlen katonai műveletekben vesznek részt Ukrajnában”. Nyilvánvaló agresszióról, fegyveres beavatkozásról van szó még akkor is, ha Románia – Traian Băsescu elnök által tegnap kifejezett – szemszögéből nézve a dolgok nem így tűnnek. Ennek ellenére, folytatja a NATO főtitkára, Oroszország továbbra is tankokkal, páncélozott járművekkel, tüzérséggel és rakétavetőkkel látja el a szeparatistákat. Oroszország úgy orosz, mint ahogy ukrán területről is lőtte Ukrajnát”…

Az orosz tervre pedig a NATO bejelenti, hogy továbbra is nyitva tartja a kaput Ukrajna esetleges csatlakozási kérése előtt, amit akár már a jövő héten bejelenthet a Brüsszelbe utazó Porosenko elnök.

Majd csak akkor fogjuk igazán látni, mi lehet a tankok mögött. Az egyik és a másik félé mögött. Mert ez az a helyzet, amikor – akárcsak a sakkban – mindkét jelentős játékosnak át kell térnie a látható offenzívára.

Hirdetés