Az alábbiakban bemutatjuk, miként látják az autonómiát a székelyek, vagy legalábbis három vezetőjük*. Cikkükben vannak hiányosságok, melyeket a MaghiaRomânia jogásza meg is kritizált. Bírálataihoz hozzáfűzöm, hogy a térségbeli románok elégedetlenségeiből túl kevés jelenik meg. Mégis érdeme, hogy meghatározza az autonómia korlátait és bemutatja azokat a kérdéseket, melyeket egyes hétköznapi székelyektől is megtudhat az ember, ha van ideje és türelme meghallgatni őket.

Egyes székelyek számára például gond, hogy sok hargitai és kovásznai – magyar többségű – településen románok vannak nagyobb létszámban a rendőrségen. A másik oldalról Antal Árpádot azzal vádolták, hogy a polgármesteri hivatalban egyetlen román alkalmazottja sincs. Mindkét aspektus – kevés magyar a rendőrök között és kevés román a helyi közigazgatásban – megjelenik a három székely politikus kiáltványában és jogász kollégánk, BurePişta is kitér rájuk.

Azt hiszem, hogy az ilyen helyi gondokat felsoroló dokumentumokat – melyeknek ezen kívül tartalmazniuk kellene a megemlített adatok forrásait – több térségbeli választottnak és NKSZ-tagnak (Nem Kormányzati Szerv) is országos vitára kellene bocsátaniuk, románoknak és magyaroknak egyaránt. Tendenciózusság és túlzások nélkül. Csak a gondokat és a megoldásokat. Az autonómia témája talán csak így nem válik majd botránytémává, ahogy az nemrég Tőkés László beszédében és Bogdan Diaconu válaszában látható volt. Hanem egy avatottak által megvitatott gondolat is, nyugodt, pró és kontra érvekkel, Hargita és Kovászna megyék és összességében Románia javára.

* a cikk aláírója Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök és Tánczos Barna Hargita megyei szenátor volt. A cikk címe: Mit akarnak a székelyek? Ilyen lesz Székelyföld autonómiája volt és eredetileg csak magyarul jelent meg június 24-én a Transindex.ro-n. Hozzánk Sipos Zoltán barátunknak és munkatársunknak köszönhetően jutott el. Minthogy Székelyföld autonómiájának témája nemrég, a tusványosi nyári táborban újra vita tárgya volt, úgy döntöttünk, az Adevărulban tesszük közzé ezt a cikket, önkénteseink, André Ilona-Ibolya és Mihály Emőke fordításában.

A fenti bevezetőnek Sever Ioan Miu a szerzője.

Az eredeti cikk bekezdései idézőjelben szerepelnek, melyeket jogász kollégánk, BurePişta által megfogalmazott kommentárok követnek. (A magyar szerzők cikkének részletei az eredeti szövegből származnak, de a román változatban a kiemelések nem mindig felelnek meg az eredeti szövegnek. A fordításban a román változat kiemeléseit alkalmaztuk. – a szerk.)

A szerkesztők által a kommentárokban és a bevezetőben kifejtett vélemények nem tükrözik az egész MaghiaRomânia-csapat véleményét.

„Erdélyt és Székelyföldet nem az etnikai dominanciának, hanem az etnikai méltányosságnak és együttműködésnek kell jellemeznie. Az erdélyi magyar közélet egyik legmeghatározóbb, legforróbb témája Székelyföld autonómiája.

Mindenki viszonyul hozzá valahogyan, és noha tény, hogy széles körben ismert kérdésről van szó és stabil társadalmi tömegbázisa van, mellyel kapcsolatosan létezik egy széleskörű társadalmi konszenzus, vannak még, akik nem értik eléggé pontosan, hogy a gyakorlatban mit jelent majd a XXI. századi székely autonómia. Ezért fontosnak tartjuk, hogy Székelyföld autonómiájáról ne elvont módon, fennkölt terminusokban beszéljünk, hanem annak a gyakorlati vonzataira világítsunk rá, és azt vizsgáljuk meg, hogyan, milyen mértékben javul a Székelyföldön élő emberek élete és életminősége a régió önrendelkezésének megvalósulása következtében.

Amikor Székelyföld autonómiájáról beszélünk, négy dologról beszélünk.”

Négy dologról, melyek közül talán éppen az utolsó a legfontosabb a románok számára, és amit én a kiáltvány elejére tettem volna, ha én (BurePişta – a szerz.) szerkesztem, román nyelven, a románokat megcélozva – ahogy talán már legelejétől meg kellett volna tenni:

„És a negyedik, az autonómiához szervesen kapcsolódó kérdés a székelyföldi románok jogainak kérdésköre (*). Fontos, hogy világosan beszéljünk e tekintetben, fontos hogy a székelyföldi románok azt érezzék, hogy az autonómia számukra is ugyanolyan kedvező lehetőségeket biztosít Székelyföld lakosaiként, mint a magyarok számára. Ezért a székelyföldi románok jogait garantálni kell Székelyföld területén. A román közösség számára teljes körű kulturális autonómiát kell biztosítani, ami garanciaként működik arra nézve, hogy nem kell félniük attól, hogy nyelvi és kulturális jogaik a legkisebb mértékben is csorbulnak. Kulturális autonómiát kell biztosítani egyébként a Székelyföldön kívül élő erdélyi magyaroknak is, hiszen Erdélyt és Székelyföldet nem az etnikai dominanciának, hanem az etnikai méltányosságnak és együttműködésnek kell jellemeznie.”

(*) Bár dicséretes a szándék, egyenlőségjelet tenni a székely megyékben élő románok helyzete és a magyarok kisebbségi helyzete közé az üzenet megfogalmazása szempontjából nem a legszerencsésebb választás. Nagyon jól tudjuk, hogy a kollektív tudatban csakis a román etnikumúak a terület urai – és nem a más etnikumú román állampolgárok is –, ezért aztán a magyarok effajta „nagylelkű ajánlatát” hiúsággal és elutasítással fogják fogadni. A román vezetők nem fogják elfogadni azt a gondolatot, hogy kisebbségiek lehetnek a saját országukban és ezáltal a magyar politikusok jó szándékát olyan alkotmánymódosítási aktusnak tekintenék, amire nincsenek feljogosítva.

„Elsősorban arról, hogy az autonómia egyik legerőteljesebb komponense az, hogy a román mellett a magyar is hivatalos nyelve lesz a régiónak. Ez azért fontos, mert végre mindenki az anyanyelvén érvényesülhet, hivatalosan. Megszűnik majd az a jogi összevisszaság, mely olyan sok nyelvi jogi komplikációt (1), visszaélést és bonyodalmat okoz, és megszűnik az a jelenleg fennálló, áldatlan helyzet, hogy Románia hiába ratifikált egy sor nemzetközi egyezményt, mely az anyanyelvhasználatot biztosítja, a gyakorlatban a hivatalos anyanyelvhasználat mégsem működik (2). Az első nyelvi jogokat tizenhat éve sikerült törvénybe foglalni, azonban ennyi idő sem volt elég ahhoz, hogy ezek a gyakorlatba is átkerüljenek.”

Itt álljunk meg egy kicsit. (1) Nem egészen! A hivatalos kétnyelvűség valójában jobban megterhelt apparátust feltételez (emberi erőforrások, munkaidő, archiválási helyiségek) és még ha biztosítanák is a szükséges feltételeket, a kétnyelvűségnek totálisnak kell lennie, hogy elkerüljék az olyan eseteket, amikor bizonyos iratokat csak magyar nyelven állítanának ki, másokat csak román nyelven. Képzeljenek el egy hiúság által vezérelt kommunikációt valamelyik központi hatóság (például a rendőrség, vagy a prefektúra) helyi egysége és egy magyar többségű helyi hatóság (polgármesteri hivatal vagy helyi tanács) között – mindkét fél csökönyösen a saját nyelvén kommunikálna, mindkettő hivatalos lévén. (2) Legyünk őszinték: megoszlik a felelősség. A gond ugyanolyan mértékben tulajdonítható a helyi hatóságoknak (melyeket egyes helyeken éppen RMDSZ-es politikusok vezetnek), melyek nem tesznek meg minden lehetségest azért, hogy ezeket a jogokat teljes mértékben biztosítsák.

„A hivatalos magyar nyelvhasználat Székelyföldön az állami intézményekben a mai napig esetleges, szórványos és egyénfüggő. A magyarnak a román melletti hivatalossá tétele egyben azt is jelenti majd, hogy végre elfogadott és megszokott lesz az, hogy a magyar nyelvet hivatalos ügyek intézése alkalmával is magától értetődően használhatjuk. Ma például nyelvi jogok tekintetében az igazságszolgáltatásban rosszabb a helyzet, mint volt a diktatúra idején (3). Akkor a tanúknak és a feleknek szabad volt peres eljárások alatt a bíróval és az ügyvédekkel közvetlenül magyarul beszélniük, ez ma csak tolmács útján lehetséges (4). A magyar hivatalos regionális nyelv válasz ezekre a hiányosságokra, kihívásokra és nem utolsósorban erősíti a székelyföldi közösség nyelvi tudatosságát is, amire egy kisebbségben élő népcsoportnak hosszú távon igencsak nagy szüksége van.”

(3) Ez egy mondhatni veszélyes kijelentés és összehasonlítás, hiszen a kollektív tudatból törölni kellene a régi rendszer iránti bármiféle nosztalgiát, az amúgy is elég beteg társadalmunk közös hasznára. A régi rendszer bukása óta eltelt 25 év után nem ártana egy totális törlés.

(4) A törvény talán éppen abból indult ki, hogy az esetek többségében legalább egy románul beszélő fél is érintett (az ügyész, a jegyző, a bíró, a felperes, vagy az alperes). Még ha hivatalossá is válik a magyar, a tolmácsoktól akkor sem szabadulunk meg és az eljárás nem lesz könnyebb.

„Az autonómia ugyanakkor azt is jelenti, hogy a külügy és a hadügy kivételével az összes kormányzati kompetencia a régióhoz kerül (5). Vagyis tartományi szinten döntenek a helyi kérdésekről minden más ügyben. Ez azt eredményezi majd, hogy a döntések egészen közel kerülnek a helyi emberekhez, és ennek eredményeképpen sokkal hatékonyabbá válik az egész döntéshozó folyamat. Magyarán, nem Bukarest pillanatnyi politikai érdekei határozzák meg majd azt, hogy épül-e autópálya Székelyföldön (6), hanem az, hogy a helyi embereknek van-e erre szüksége vagy nincs.”

(5) Természetesen más állami monopóliumok is a kivételek közé tartoznak, mint például: a rendőrség, a tűzoltóság, a monetáris politika, az országos fontosságú tervek, valamint az éppen e területekkel kapcsolatos kiadások fedezésére országos szinten behajtott adók, járulékok.

(6) De fennáll annak a veszélye, hogy a helyi/regionális érdekek és a főleg az RMDSZ és a többi politikai szereplő közötti „harcok” lépnek majd közbe. Senkit sem akarok démonizálni, de a politika alapvetően ilyen – folyamatos harc a hatalomért.

„A helyben befizetett adókat helyben használják fel, és annak csak öt százaléka kerül az államhoz (7.1.). Az összes helyi cég helyben fizet adót, így például azok a nagy cégek is, melyek rendes körülmények között mindannyian Bukarest költségvetését gazdagítanák. A régió ásványi és altalajkincseinek kitermelési és koncessziós joga is a tartományt illetné. Amellett, hogy például Románia ásványvízkészletének szinte negyven százaléka Székelyföldön van, nincsen az rendben, hogy a helyiek mégsem részesülnek szinte semmilyen módon ennek a gazdasági hozadékából.

Akik esetleg Székelyföld elszegényedése miatt aggódnának az autonómia bevezetése esetén, azokat szeretnénk megnyugtatni, hogy a székelyföldi megyék erős középmezőnyben vannak és az államkasszába szinte harminc százalékkal többet fizetnek be, mint amennyit visszakapnak (7.2.). Ugyanakkor, mivel nem jött létre a Székelyföldi fejlesztési régió, a székelyföldi megyék a 2014-2020-as uniós költségvetési időszakban 600 millió eurót veszítenek (7.3). Ez a pénz is a miénk lehetne, ha megalakulna az autonóm tartomány területével egybeeső fejlesztési régió.

Ugyanakkor arra is felhívnánk a figyelmet, hogy országos szinten Székelyföldön van a legtöbb megtakarítás. A mintegy egy milliárd eurónyi lakossági megtakarítás azt jelenti, hogy a székelyföldi emberek nem hitelből élnek, hanem a keresetükből. Nem elhanyagolható tény, hogy megtakarításaik aránya ötszöröse az országos átlagnak (7.4.). Székelyföld autonómiájának megvalósulása esetén tehát nem elszegényednénk, hanem végre valósággá válna az, hogy aki többet dolgozik, az jobban is él.”

(7) Nem nagyon értek a gazdasági aspektusokhoz, de továbbra is szkeptikus vagyok e számokat illetően, tekintettel arra, hogy nem jelezték a forrásaikat. Várom a terület szakértőinek a véleményét (a magyar nyelvűek számára a transindex.ro-n olvasható egy cáfoló elemzés).

„A harmadik fontos kérdés, mely Székelyföld autonómiájához tartozik, az etnikai arányosság kérdése. Kovászna megyében ötven bíróból csak öt magyar. Ötven ügyészből csak kettő magyar (8), és a rendőrség kötelékében szolgálók 95%-os túlnyomó többségben román nemzetiségűek, akik nagyon kevés kivétellel egyáltalán nem is beszélik a magyar nyelvet. Hargita megyében csak alig valamivel jobb a helyzet. Fontos, hogy minden intézményben érvényesüljön az etnikai arányosság, mert nem lehet igazságos és kiegyensúlyozott az a társadalom, ahol a belügyhöz, igazságügyhöz, rendőrséghez kötődő állami intézményvezetők mind románok, és a helyi önkormányzatban dolgozók mind magyarok (9).”

(8) Azt hiszem, jobb lenne nyelvi arányosságról és nem etnikairól beszélnünk, mert bármilyen alkalmazásnál el kell kerülni az akármilyen etnikai diszkriminációt, de a nyelvi ismereteket szabadon elő lehet írni az állással kapcsolatos feladatoktól függően. Másodsorban nem hiszem, hogy az arányosság teljes mértékben megoldja majd ezt a kérdést, mely sokkal inkább e szakmák vonzóságával és a román nyelv ismeretével kapcsolatosak (az akadémiát és az igazságszolgáltatási intézetet román nyelven kell elvégezni).

(9) Újabb veszélyes kijelentés, mert előhúzza az ingujjból a nacionalista kártyát. Ismétlem, az etnikum és a nyelv az alkalmazások terén nem lehet a társadalmi egyensúly, vagy igazságosság kizárólagos kritériuma. A törvény tiltja az ilyen megfontolások alapján történő diszkriminációt.

[a negyedik dolog – lásd az elején]

„Ezt akarják a székelyek, és ilyen lesz Székelyföld autonómiája.”