– Majd leszel. Nagyon nagy hatalmam van. (Nevet)

 

 

– Ühüm. Hát, nem t’ok főzni, az a baj. Csak lecsót tudok főzni, és azt is régen csináltam, de ezen kívül olyanokat, hogy rántotta. Egyébként meg hála az Atyaúristennek, hogy nem kell ilyen filozófiai megközelítéseket abszolválnom a munkámmal kapcsolatban, hogy mi mitől lesz kifinomult, szerencsére ezt megteszi más – én inkább csinálom.

 

 

 

– Nem, illetve de. A nemleges válaszom szerint az élet ugyan produkál abszurd helyzeteket, de alapvetően annyira unalmas, mint egy teknő. Lehet tudni, hogy merre lejt. Vagyis a gravitáció ismeretében kiszámítható az események tömkelege, untatja is az emberek kalandra éhes agyvelejét. Ezért csinálnak annyi szépet és rondát. Persze van egy másik válaszom is: az élet teljesen abszurd és váratlan események tömegét produkálja, mely nap, mint nap meglep bennünket. Hiszen maga a születés is egy abszurdum. Például az is, ahogy itt ülsz te, aki néhány évvel ezelőtt még nem is éltél, és két darab sejtből egy hatalmas sejtkupaccá növesztetted magad, hogy ilyen kérdéseket tegyél fel nekem, aki szintén egy múlandó sejtkupac, aki nem is biztos, hogy létezik. Tényleg, szerinted én létezem egyáltalán? Mi az élményed?

 

 

 

– …úgy tűnök, mintha lennék? Közös megegyezéssel mondjuk azt, hogy te is létezel meg én is, különben semmi értelme a beszélgetésnek.

 

(Megérkezik a fotós, a művészúr pedig pikk-pakk felkapja napszemüvegét. Belesüt a szemébe az objektív.)

 

 

– Hát nem akkor töltöm fel, amikor rossz hangulatban vagyok. Bár ez se igaz, mert akkor is eszébe jut az embernek olyan dolog, amit érdemes lejegyezni. Tehát semmi sem igaz. Ami engem fel tud tölteni, az az, amikor tényleg jó kedvem van, amikor jó dolgok történnek velem. Azt szoktam mondani, hogy a humor nem más, mint egy matematikai képlet. Tehát kell lenni valami alapképletnek, ami az egész jelenetet meghatározza, és onnantól csak meg kell fejteni az egészet. Az már mechanikus munka, adja magát. Ha nincs ilyen képlet, akkor az nyögvenyelős lesz, és az ritkán vezet jóra.

 

(Közben int a menedzser, hogy csipkedjük magunkat, de hát még hátra van két kérdés, ami egyszerűen nem maradhat ki.)

 

 

– …amit most feltettél? Hát… elmondom. Van egy kérdés, amin röhögő görcsöt kapok. „Hogyan egyezteted össze az abszurd látásmódot azokkal a mély gondolatokkal, amelyeket például komolyabb hangvételű dalaidban hallottunk tőled…” (itt egy kis auditív homály: játszótéri, színpadi, és menedzseri együtthatók miatt) „Jössz, Robi?” Én az ilyen kérdéseken mindig röhögök, és legszívesebben visszakérdeznék, hogy: „te meg, kedves újságíró, hogyan tudod összeegyeztetni azt, hogy most, mint újságíró komolyan kérdezel tőlem, máskor pedig trombitálva kifújod az orrodat?! A helyes válasz ezekre: „úgy, hogy egyszer ezt csinálom, máskor meg azt, ahogy mindenki.”

 

 

 

– Hát, hogyha egy sivatag lenne a landolási helyem, akkor megváltoztatnám, hogy ott ne sivatag legyen, hanem egy panzió, ahol aludni meg enni tudok; viszont, ha egy nyüzsgő helyre érkeznék, akkor pedig egy nyugodt kis erdős részt szeretnék helyette, ahol békén vagyok hagyva. Ha egy női napozóba érkeznék, és ott kedvesen fogadnának, akkor bizonyára nem változtatnék semmin, hanem valószínűleg ott maradnék zárásig.

 

  (De most már nagyon jön a menedzser és nagyon be kell fejeznünk, így hát-.)

 

 

– Vigyázz magadra.

      (El.)–